MúzeumCafé, 2009 (3. évfolyam, 9-14. szám)
2009/1. február-március / 9. szám • Térhatás - A kiállításépítés művészete
Minden múseumi titkok tudója Pataki János, a Magyar Nemzeti Múzeum biztonsági osztályának vezetője Nem könnyű úgy bemutatni valakit, hogy az illető mindvégig rejtve akar maradni. Próbálom rávenni Pataki Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum biztonsági osztályának vezetőjét, hagyjon fel egy kis időre a katonás fegyelemmel, csak addig, amíg végigvezet a múzeumon, de rendíthetetlen. Váltig állítja, nem az számít, ő kicsoda, mit gondol a tárgyakról. Egyvalami fontos: a múzeum biztonsága. Ebben neki több mint húsz év kemény munkája van. Suttogva beszél. Ez amúgy nem szokása, csak megfázott, de ettől még inkább titokzatosnak tűnik a zömök férfi. A múzeum egyik legfontosabb termében sétálunk, ahol több centiméter vastag „üveg” védi Szent István koronázási palástját. Pataki János részletesen meséli, milyen hosszú időbe telt, mire a műtárgyvédelmi szakemberek beállították a tárlóban a megfelelő körülményeket, a fényviszonyokat és a hőmérsékletet. Nem is beszélve arról, hogy ha az egész épület leomlana, a palástot őrző terem azt is sértetlenül vészelné át. Itt mutatták be a közönségnek a Szent Koronát, valamint a koronázási jelvényeket is, egészen addig, amíg át nem szállították azokat a Parlamentbe. A falak különböző technikai megoldásokkal védettek, a szakember nem beszélheti ki titkukat, de elég egyetlen pillantást vetni az ajtóra, és kétségünk sem marad: ez egy bunker. „A palást kiemelt műkincs a múzeumban, a védelme nagyon fontos része a biztonsági rendszernek, hiszen a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal nemrég nyilvánította védetté a Szent Koronával és a koronázási jelvényekkel együtt - jegyzi meg Pataki János. - Rendkívül komoly fizikai, biztonságtechnikai védelem övezi, s ezt 24 órás őrzés egészíti ki. Rengeteg műtárgy, műkincs található az intézményben, nagy részük a raktárakban van, így tehát törekedni kellett arra, hogy az épület biztonsági rendszerének kialakításakor ne csak a kiállított tárgyakat, hanem a raktárakat is védjük: az ott elhelyezett tárgyakhoz külső személy nem férhet hozzá, nem tud bennük kárt tenni.” Ez valóban fontos kitétel, és magyarázatot is adhat a katonás fegyelemre: a Nemzeti Múzeum műkincs-állományának ugyanis csupán nyolc-tíz százaléka látható a tárlókban. Nem tágítok attól, hogy többet is megtudjak Pataki Jánosról, de csak annyit sikerül elérnem, hogy a szemléltetés kedvéért belemegy egy kis játékba. Próbára tesszük a védelmi rendszert. Egy, a látogatóktól elkerített területre lépünk, mire azonnal megszólal a riasztó. Egy pillanat alatt ott terem egy fegyveres őr is a semmiből, aki aztán értesíti a központban ülőket, hogy csak a főnök demonstrál. Ekkor bujkál azért némi mosoly Pataki János szeme sarkában. A következő pillanatban már a biztonsági rendszerekről tart rögtönzött előadást: „Az elmúlt húsz évben a legkomolyabb technikai rendszerekkel szereltük fel a múzeumot. A védelem már a perifériákon kezdődik: a falakon, az üvegfelületeken a behatolást jelző eszközök szinte teljes skáláját alkalmazzuk. Magas színvonalú a tér- és a vitrinvédelem. Ha bármilyen más múzeumból, akár külföldről hoznak hozzánk tárgyakat, ugyanezen a szinten tudjuk biztosítani a vendégtárgy védelmét is. Ezért aztán szívesen és bizalommal érkeznek hozzánk más intézményekből is anyagok. Ezek nem titkos technikák, ma már a legtöbb múzeum használja őket, sőt, láthatóak is, a betérők is érzékelik az eszközöket. De persze nem mindez. Láthatók a kamerák, az érzékelők, az őrök - ám van egy komoly, láthatatlan háttere is a dolgoknak. A biztonsági rendszer működése, működtetése, a védelemszervezés szabályai már titkosak. Működik a megelőzés is, de ezeket a módszereinket sem tesszük közkinccsé. A kiállítási területeken kívüli épületrészekben fontos elem a beléptető rendszer, a személyre kiadott mágneskártyákkal, amelyekkel csak a jogosultságnak megfelelő helyre, területre lehet belépni. Nem lehet csak úgy, szabadon közlekedni az épület hivatali helyiségei és raktárai között, még a munkatársaknak sem. Meg kell jegyeznem, hogy nemcsak mi, biztonságiak védjük a múzeumot, ebben közreműködik az intézmény minden dolgozója. Mindenki komolyan veszi a felelősségét a saját területén, mert csak így, közös munkával vagyunk képesek garantálni a biztonságot.” Pataki János pontos, precíz ember. Mindent olyan kérdésre mondja a választ, amely el sem hangzott. Tudja már a pillantásomból, mikor akarok olyan területre tévedni, amely a kívülállónak nagyon is érdekes és izgalmas, a szakember viszont éppen ezért tartja titokban. Azt azért elmeséli, mi-