MúzeumCafé, 2010 (4. évfolyam, 15-20. szám)
2010/1. február-március / 15. szám • Mozium - Filmszínháza van, múzeuma nincs a magyar filmnek
Pontosan így van. Ennek az az oka, hogy a 20. század második felére a mai demokráciák pluralista kulturális életében a nemzeti ideológia elveszítette korábbi uralkodó szerepét A világháborúk, népirtások iszonyatai, amelyek kapcsolatban álltak a nemzeti érzés rasszista eltorzulásával, majd az 50-es évektől a határokon átívelő gazdasági-politikai együttműködés sokféle hatása odavezetett, hogy az államok már nem várták, várják el a múzeumtól az „állami-nemzeti templom” szerepének betöltését (emiatt kevesebb pénzt is adnak). Ugyanakkor a tudományos gondolkodás változása is ebbe az irányba hatott: ma már a korábbiakhoz képest sokkal inkább tudatában vagyunk annak, hogy a múltat, mint objektív valóságot, nem lehet helyreállítani. Mindig mai világunk adja azt a látószöget, amely felől - a szakma szabályainak aggályos betartásával - a múlt végtelen tény- és adathalmazából valamennyit kihasítunk, hogy abból modellt fabrikáljunk. Ezáltal nyilvánvalóan megszűnik a múlt szemléletének egyértelműsége, többféle múlt keletkezik, attól függően, hogy ezerarcú mai valóságunk milyen szempontokat ír elő a múltat faggató történészek fejében. A módszer tudományossága persze határt szab a megközelítési módoknak, de az érvényes variációk száma mindig több lesz egynél. Márpedig ha a múlt már nem egyetlen és kizárólagos, akkor már nem lehet „világi szertartással” megidézni. Az ember - szerintem, én ezért lettem régész - egy szertartás során a rítus betartásával „a történetiséget” egy az egyben kapja. Kapta! És ha valódi vallási rítuson vesz részt, akkor megkaphatja ma is az „időtlen történelemnek” ezt az élményét De a „nemzetvallás” világi rítusában már nem, mert a „posztmodern” korban a látogató képtelen úgy tekinteni a kiállításokon ábrázolt vagy a könyvekben olvasható múltra, mint egyetlen és kizárólagos objektív valóságra. Elveszett az a nyilvánvalóság, hogy amit lát az „az igazság”. Amit a hit meg tud adni ma is, de a „világi hit” már nem, mert a valóság megváltozása állandóan leleplezi. Ebben az új helyzetben a muzeológus is új kihívások között találja magát Már nem a „nemzetvallás” papja, hanem alkotó értelmiségi. Egyfelől szaktudósként továbbra is ellátja alapvető feladatát, a nemzeti örökség tárgyi anyagának gyűjtését őrzését feldolgozását Másfelől viszont úgy mutathatja be a múltidéző tárgyakat hogy ezzel hozzászól a nemzet új dilemmáihoz, mai útkereséséhez, azoknak a súlyos együttélési gondoknak a megoldásához, amelyekkel ez a közösség napjainkban küszködik. Ráadásul ezt olyan új, hatásos formákban kell megtennie, amivel képes magára vonni a sokféle látvánnyal elkényeztetett-elrontott közönség figyelmét Az így megszülető tárlatok pedig bizonyos szempontból - ezt persze nagyon vigyázva mondom - valamennyire emlékeztetnek a művészeti kiállításokra. C3 Erre aztán... kard ki kard! Igen, igaz, a különbség ugyanilyen lényeges! Mert amíg a kiállítási mondanivaló és látvány megteremtésében a művész szabadsága elvileg és gyakorlatilag végtelen és határtalan, addig a muzeológusnak mindig tartania kell magát a saját korában érvényes módszertani paradigmához, különben a tudományon kívülre kerül Ám ha egy múltbeli jelenség bemutatásánál és értelmezésénél vállalni tudja, hogy nem az egyetlen, csalhatatlan igazságot közvetíti, hanem igazságokat mutat fel, alternatívákat, párhuzamos megoldásokat, ha nemcsak a tudását osztja meg a közönséggel, hanem akár a kételyeit is, akkor abban a pillanatban mintha felidéződne valami a művész alkotói szabadságából! Ne feledjük: Klió személyében a történetírásnak, mint irodalmi műfajnak is van szépséges múzsája a Helikon hegyén... C3 A művészt és a tudóst tehát a módszer különbözteti meg egymástól. De tudjuk, a tudományos megközelítés is folyamatosan változik... Ez igaz, és a tudományos kutatás természetes velejárója, hogy a tudósok nemcsak tartalmi eredményeiket, hanem a módszereiket is folyamatosan felülvizsgálják és meghaladják. A 19. század nyelvtudományában például a nyelvrokonság vizsgálata során érvényes eljárásnak tekintették az úgynevezett szó-összehasonlításos módszert, ám ha valaki ma ezzel bíbelődik, olyasmit tesz, mint amikor eleink füstöléssel igyekeztek védekezni a járványok ellen. A módszer változása, fejlődése tehát része a tudomány napi gyakorlatának. Mindez benne van a tudós muzeológus mindenkori teljesítményében, az általa létrehozott kiállítások szellemi színvonalában - és amikor vállalja a kulturális cselekvést, jelentős mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzet is új módon reflektáljon saját múltjára. Úgy vélem, mindennek elősegítése a Nemzeti Múzeum egyik legérdekesebb, legfontosabb feladata lehet a közeljövőben. Milyen forráscsoportokra épít? A Nemzeti Múzeum gazdag raktáraiban vannak régészeti leletek az őskortól, a római kortól a középkoron át a kora újkorig textil-, bútor- és hangszergyűjtemény, fegyver- és fotótörténeti gyűjtemény, vagy akár a Történelmi Képcsarnok nagyszerű képanyaga. Nincs korlát - ennek a valóban lenyűgöző mennyiségű és minőségű tárgykincsnek bármelyik darabja új életre kelhet egy új szemlélet fényében A magyar szabadságharc, 1848-1849 volt honvéd mérnökkari tisztjei által a kaliforniai aranyláz idején veretett aranydollár éppúgy új módon mesélhet el egy régi „történetet”, mint mondjuk egy doni kurgánból előkerült palmettás-madaras hajkorong, amelynek kapcsolata van a Kárpát-medencével. C3 Ezen a ponton adódik a kérdés: mit gondol arról, hogy a korábbi leletek felvethetik-e a restitúció kérdését? A nagyszentmiklósi kincsről tudomásul vesszük, hogy a bécsi császári kincstár tulajdona lett. De beszélhetünk restitúcióról akkor is, ha valahol a Kárpátokon kívül előkerülő anyagról kiderülne, hogy komoly közünk van hozzá? Restitúcióról - tehát egy korábbi állapot helyreállításáról - inkább csak a modern polgári jogviszonyok körében van értelme beszélni, vagyis nagyjából az utóbbi száz-százötven év viszonylatában. Ha ezalatt valamiyen okból (háborús események, lopások stb.) a muzeális értékek vitatható módon cseréltek gazdát, akkor a sérelmet - a jogi helyzet tisztázását követően - orvosolni lehet. Más a helyzet a „történelmi jogok” terén, ahol sokszor szétbogozhatatlanul fonódnak össze a mitikus, ideologikus mozzanatok az egykori és a mai valósággal. Ám ha elfogadjuk, hogy a tárgyak történetéhez nem csupán az előkerülési körülményeik tartoznak hozzá, hanem az is, ami azóta velük történt, akkor például vitathatóak azok az egyiptomi, vagy görög követelések, amelyek az európai múzeumokban őrzött tárgyak „hazaszállítását” szorgalmazzák. A származási hely tiszteletben tartása nagyon fontos alapelv, de nem szabad abszolutizálni. * STAFÉTA