MúzeumCafé, 2010 (4. évfolyam, 15-20. szám)

2010/6. december-január / 20. szám • Pécs 2010 - Európa kulturális fővárosa múzeumi szemmel

82 ». Teázgattunk, örült az érdeklődésemnek, és kvázi tanítványi minőségben részt vehettem a szőnyegbecsüsöknek tartott tanfolyamain is, de nem volt mestertípus. Az ő ajánlólevelével viszont húszévesen eljutottam Isztambulba, egy ottani professzorhoz. Ez hosszú történet, nem megyek bele, de valószínűleg korábban éltem is ott, az én felfogásom szerint legalábbis innen, az előző életemből datálódik a szőnyegek iránti érdeklődésem...” A török bazárok világa helyett azonban egy meglepő fordulattal a kereskedelmi médiában indult a művészettörténész pályája. A textilek iránti érdeklődésének köszönhetően munkát kapott a TV3-nál. Bakács Tibor mellett a Kékharisnya című műsor divatblokkját szerkesztgette. Ekkoriban fedezte fel közelebbről a Kiscelli Múzeumot is. F. Dózsa Katalin főigazgató-helyettes a Magyar Divat Intézettől frissen megörökölt anyag rendszerezésére keresett gyakornokokat lánya és annak barátnői körében. Történetesen éppen Ildikó volt az egyetlen, aki ráért, ezért nyári munkaként ő tette rendbe az ömlesztve kapott dokumentációt: divatlapokat, divatrajzokat, modellalbumokat a hetvenes évekből. A muzeológusi karrierhez végül egy nőimitátorokról szóló vígjáték adta meg az utolsó lökést...Amikor megnéztem a Priscilla - A sivatag királynőjének kalandjai című filmet, majd kiugrottam a bőrömből, hogy milyen jó lenne csinálni egy hetvenes évekről szóló divatbemutatót Gimnáziumi baráti körömmel végül meg is valósítottuk 1995-ben a Fiatal Művészek Klubjában. Azt hiszem, itt lettem megfertőzve véglegesen. Szerveztem közben egy Blaha Lujza-kiállítást a múzeumnak nulla forintból, és ezzel kellően rátermettnek tűntem a muzeológusi pályára, hát itt tartottak” - zárja a kalandos történetet. A Kiscelliben F. Dózsa Katalin már igazi tanítómesternek bizonyult, úgyhogy szűk másfél év után a gyakornokból a textilgyűjtemény vezetője lett, azzal a kikötéssel, hogy az 1945 utáni viselettörténettel foglalkozik. „Azt hittem, a húszas-harmincas évek áll hozzám a legközelebb, de sok más mellett a szocialista időszak előnyének bizonyult később, hogy még élnek néhányan az akkori tervezők és modellek közül. Mivel a közelmúltról van szó, sok dokumentumot lehet fellelni, és a tárgyak is jó állapotban maradtak fenn.” A Kiscelli Múzeum látogatói csak kapkodták a fejüket, hogy a pikáns fehérneműktől a lompos otthonkákig, a leghétköznapibb konfekciótól az akkori hazai haute couture-ig végigjárva a divatskálát sorra nyíltak a tárlatok a kilencvenes évek végétől az óbudai dombtetőn. A rábízott, ’45-től ’89-ig terjedő korszak átfogó kiállítását jó tíz év alatt gyűjtötte egybe a divattörténész, aki addigra már doktoranduszként is a szocialista módit kutatta a Pécsi Tudományegyetemen. „Tisztában kell lenni azzal, hogy ha Magyarországon valami régi textil előbukkan valahol a ládafiából, akkor általában nem hozzánk fordulnak vele. Elsősorban a Nemzeti Múzeumot, az Iparművészetit vagy a Néprajzit keresik meg, kvázi a resztli a mienk. Az 1945 utáni anyagtól viszont a legtöbb gyűjtemény elzárkózik: elenyésző mértékben gyűjtik csak a hétköznapi és a kortárs viseletét. Nekem viszont fontos a személyesség és a tárgyak dokumentálhatósága is, úgyhogy nem vagyok hajlandó a bolhapiacról vásárolni. A viselettörténeti gyűjteménynek a társadalom rétegződéséről, az emberi mikrotörténetekről, a város életmódjáról is árulkodnia kell.” Ökrös Zsuzsa divattervező hagyatéka például sok tárggyal és adattal gazdagította a 2007- es Divat a szocializmusban tárlatot, de múzeumok, magángyűjtők is adtak a közösbe. „Fontos az is, hogy a divattörténet főbb csomópontjaira jellemző darabokkal rendelkezzen a múzeum. Állandó példám, hogy ha valaki besétálna egy op-art ruhával, hogy az utcán találta, azt akkor is csillogó szemmel, örömmel venném át... Nekem egy ilyen, úgymond ikonikus darab kell!” Ez a fajta gyűjtőszenvedély nem is állt meg a szigorú ’89-es korszakhatárnál, hiszen alig egy év múlva, 2008 nyarán a rendszerváltás utáni divatvilág is beköltözött a múzeumba. A Divat és tradíció - Képek és tárgyak kihaló mesterségek és kortárs designerek műhelyeiből című kiállításon, ahogy a címe is tükrözi, a történeti szemlélet és a jelenkorkutatás már párhuzamosan jelent meg. A rendszerváltás utáni jelentős divattervezők és tervezőcsoportok, illetve a ruházati iparban tevékenykedő régi budapesti mesterek, műhelyek munkája a mindennapokban kevés ponton találkozik ugyan, mégis tagadhatatlanul párhuzamosan, egymás mellett él a fővárosban. A divat éjszakáján - ahogy itt önkényesen átkeresztelték a Szent Iván éjjelén szokásos múzeumi attrakciót - már kortárs divatbemutató köré szervezte a programot a divattörténész. Mindezekre a múzeumi újításokra érzékenyen reagált a divatszakma is: 2009-ben a Fashion Awards Hungary díjkiosztó gála fővédnökének hívták meg Simonovics Ildikót. A korábbi, szocialista divatos kiállítása után szakmai konferenciáktól a kultúrházak klubbjaiig sorra hívják előadni a divattörténészt, akinek ennek kapcsán született meg népszerű tudományos munkája is, a Valuch Tiborral közösen szerkesztett Öltöztessük fel az országot - Divat és öltözködés a szocializmusban című tanulmánykötet is. És hogy ma már mindez ennyire pontosan dokumentálható, az köszönhető Simonovics Ildikó egyre gyakoribb médiaszerepléseinek is. Merthogy, úgy tűnik, ha a kereskedelmi televíziók híradói és magazinjai bármihez „divatos” szakértőt keresnek, az ő telefonszámát találják meg az elsők között. „Eleve így született a meghatározásom is - meséli nevetve. - Magyarországon ma még nincs létjogosultsága a divattörténész kifejezésnek, ilyen szakirány nemigen létezik. Viszont az, hogy művészettörténész vagyok, aki viselettörténettel foglalkozik, túl hosszú.” Csodálkozásomon, hogy múzeumi szakemberként mégis milyen aktív kapcsolatot épít a színes magazinokkal és a bulvárral is, őszintén meglepődik. „Két dolog népszerű ma a múzeumokban: a nagy nevekkel készült, úgynevezett »must-see« kiállítások, amilyeneket például leginkább a Szépművészeti Múzeum csinál, és a bulvárosítható témák, mint amilyen a divat. Én alapvetően nyitott vagyok erre, mert a kis költségvetés miatt nem tudok reklámozni sehol, tehát a témának kell eladnia önmagát. Az első fehérnemű-kiállításommal a Kiskegyedben szerepeltem egy szál muzeális alsóingben, de volt, hogy a Mafilm Szcenikából kölcsönöztem jelmezeket, merthogy a saját tárgyunk nem fölvehető...” Régen még a századfordulós ruhákba is beöltöztek, a mai múzeumi etikai kódexek szerint viszont attól a pillanattól, hogy beleltároztak egy tárgyat, már a műtárgyvédelmi szempontok érvényesek még a szabóműhelyből frissen érkezett ruhák esetében is. „Attól, hogy egy kiállítás muzeológusi szemszögből nézve a bulvár szintjén mozog, még tudományosan jól feldolgozható. Az én feladatom pedig az, hogy ne csak a felszínt mutassam be, hanem a szakmai hátteret is mögé tegyem.”