MúzeumCafé, 2012 (6. évfolyam, 27-32. szám)

2012/6. december-január / 32. szám • Zeneszoba - Híres magyar muzsikusok emlékhelyei

». A folyamatos fluktuációban ugyan, de a szigeten mindig egyszerre tartózkodó hatalmas tömeg élelmezése természetesen ugyancsak külön logisztikai feladat lehetett: egy teremben az itt használt tömegétkészletek, edények, konyhai felszerelések láthatók. Ezeket nyilván Hunyadynak is meg kellett ismernie: „Az ebédlő olyan, mint a konviktusokban vagy a ka­szárnyákban. Egyszerű, tágas, tiszta. A hosszú asztalokon mindig tiszta papírterítő. Csak az ablakokon lévő sűrű börtönrács bántja az embert. A »koszt« elég rendes és nagyon bőséges. Különösen a »hozzávaló« kitűnő. A tej, a kávé, a vaj, a cukor, a hófehér kalács és a kétszersült szabadon áll az asztalon. Ezekből bárki annyit vehet, amennyit akar. (...) Ünnepnap pulyka volt, és sűrűn osztogattak fagylaltot még a deportálandó fegyencek között is. De mégsem itt nyilatkozott meg az az amerikai princípium, hogy minden embernek joga van bizonyos életszínvonalhoz, hanem a tisztaságban. A harminc-negyven ágyra berendezett nagy hálóter­mekben mindennap tisztába húztak minden ágyat, olyan tiszta fehérneművel, mint egy első osztályú hotelben. Fürdeni vagy tusolni minden nap lehetett. Illetőleg nem is lehetett, hanem illett, kellett, muszáj volt. Minden mosdáshoz mindenki kapott egy új szappant (de ha akart, hármat), és két tiszta törülközőt.” (New York - Budapest 100 nap) Az épület egy másik teremsorában a falakon fotókon, a tér közepén pedig asztalnyi méretű ma­ketteken lehet végigkövetni Ellis Island fejlődését, ahogy az 1800-as évek közepétől kezdve az egykori Gibbson erőd maradványai felett álló pár épület egyre jobban kiépült, hogy mind alkal­masabbá váljon az ide érkezők egyre inkább iparszerű méreteket öltő befogadására-kezelésére. Van aztán a múzeumon belül egy afféle külön „néprajzi gyűjtemény” is: ebben az összes be­vándorló náció tagjaitól származó tárgyak vannak kiállítva az ikonoktól a kulacsokig, a családi fotográfiáktól a ruhákig, a könyvektől a pipereholmikig, a tangóharmonikától a gyertyatartóig, a farokos fényképezőgéptől a varrógépig, a szamovártól a sodrófáig, a rézüsttől a rokkáig. Az egyik vitrinben csak Bibliák vannak szinte a világ összes nyelvén, mellettük zsidó imakönyvek és keresztyén olvasók, tóramutatók és feszületek. Egyszóval van itt minden, amit csak a világ minden tájáról érkezettek magukkal hoztak, márpedig ide tényleg a világ minden tájáról érkez­tek a bevándorolni vágyók. Ahogy Hunyady írja az első emeleti nagyteremről: „Egy sarokban nemzeti viseletbe öltözött kínai nők ültek, furcsa madárnyelvükön csicseregve. Honnan jöttek, micsoda tűzvész elől? És mit akarnak csinálni Amerikában? Vendéglőt fognak nyitni, vagy el­pusztulnak egy mosoda gőzös levegőjében? Megismerkedtem egy karcsú martinique-i lánnyal, aki az egyetemre akart beiratkozni (...), és matematikus szeretett volna lenni. (...) Egy svájci úr kubai útlevéllel érkezett, amelyben chilei vízum volt. Ez a tömlöcben is dolgozott, telefon útján adott el egy oxigénfejlesztő kapcsolót valamelyik New York-i szódavízgyárnak. A börtönpénz­tár úgy kezelte a folyószámláját, mint egy bank.” (New York - Budapest 100 nap) A körfolyosóról nyíló egyik ajtó mögött egy egykori hálóterem rekonstrukcióját is meg lehet tekinteni: a plafonhoz és a padlóhoz rögzített vasoszlopokon három emeleten láncon lógnak az alig fél méter széles, vaskeretes vászonágyak; az egyes dupla sorok között nincs talán fél méternél szélesebb hely. Minden ágyon egy-egy durva szürke pokróc, a sarokban két nagy kő­medencés mosdó. Persze kellett is a sok hálóhely, ha meggondoljuk, hogy milyen tömegben ér­keztek ide az emberek: az Ellis Islanden 1892. január 1-jén megnyitott Immigration Stationben bezárásáig összesen több mint 12 millió bevándorló fordult meg, csak az 1907-es évben 860 ezer; a napi rekord (abban az évben április 17-én) 11747 érkező volt... És hogyan látta ugyanezt a hálótermet Hunyady? „A terem nem volt kellemetlen, tágas volt, szellős, nagyon tiszta, a friss súrolás szaga érzett a levegőjében, amikor este fél nyolckor bevonultunk. A fehér vas­ágyakat mindennap tisztába húzták kellemes, hűvös fehérneművel. (...) ...az emberek tiszták voltak. Mindenki fürdött vagy tusolt, néha kétszer is, mindennap. Ez a házirend Ellis Islandon. Persze, akadt olyan fogoly is, aki szeretett volna piszkos ma­radni, ezeket az őrök szelíd kényszerrel kivezették a kádak­hoz, a néger szolga kezükbe nyomta a friss szappant és a törülközőt. Mégis olyan nehéz szag képződött a teremben, mint valami avas köd. (...) Alig aludtam két-három órát ebben az időben. Végleg ki kellett merülnöm, hogy inkább elájuljak, mint elaludjak ezeken a forró éjszakákon, amelyeknek sötét­ségét negyven ember baja, betegsége, lidércnyomásos nyug­talansága töltötte meg különféle zajokkal.” (Börtönéjszakák, Magyarország, 1940. október 23.) Van aztán a mai múzeumban egy olyan kiállításrész, ahol az 1954-ben végleg becsukott, és az 1980-as évekig tulajdonkép­pen semmire sem használt Ellis Island „halott” korszaka lát­ható: az itt kialakított hatalmas üvegtárlókban vastag porral lepett, tönkrement, kiselejtezett, elöregedett, megfakult tár­gyak idézik a pusztulás éveit. Van itt törött klaviatúrás zongo­ra és fiókját vesztett „sánta” íróasztal, beszáradt tűzoltótömlő és horpadt gázpalack, félig lekopott feliratos zománctáblák és elgörbült lapátos álló ventilátor, kibelezett számológép és lapjaira hullott regisztrációs könyv - minden látszólag úgy (de persze nyilván nem kis munkával újra „létrehozva” a múltat), ahogyan a múzeum kialakításának megkezdése előtt a magukra hagyott épületekben szétdobálva-hátrahagy­­va megtalálták. Ellis Island, mint önmaga „múzeuma”... De persze ez csak a sziget múltjának egy része, már a hattyú­dal. A „fénykor” másmilyen volt; olyan, amilyennek Hunyady is láthatta: „...mint egy üvegtetejű, óriási pályaudvar, ahol össze van keverve az első osztályú váróterem a harmadik­kal. Gigerlik és divathölgyek toprongyos emberek között. A fal mellett, a polcokon batyuk és krokodilbőr neszesszerek. Férfiak, asszonyok, gyerekek. Mindenféle bőrszín és fajta. Né­ger lány, aki szemüveget visel és Kropotkint olvassa. Fehér emberek, akik alig valamivel különben a majomnál. Kínaiak, nemzeti viseletben, a földön guggolva, mint csiripelő fecske­csoport. Az egyik sarok fehér, moll függönnyel volt elkerítve, a függöny mögött csecsemők bőgtek. Mert Ellis Island nem olyan, mint egy aranyásóvonulat állomása, amerre csak fel­nőtt kalandorok haladnak, hanem valami más, zavaros tábor­féle, ahol összegyűjtik az egészséges terület szélén a járvány­gyanús családokat.” (A purgatórium, Híd, 1941. április 1.) És bár azóta sok-sok év telt el, de Ellis Island ma is pont ilyen: nyüzsgő, színes, zajos, tele európaiakkal, afrikaiakkal, távol­keletiekkel, férfiakkal nőkkel, gyerekekkel. Akik mind azért jönnek ide, hogy a múlt egy különleges darabját láthassák. Csak éppen nekik nincs egy olyan kiváló cicerónéjuk hozzá, mint szerencsére nekünk, magyaroknak. 1í

Next