Muzsika, 1962 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1962-09-01 / 9. szám - BARABÁS TAMÁS: A római karmesterverseny győztese
A RÓMAI KARMESTERVERSENY GYŐZTESE Muzsika beszámolt már Lukács Ervin nagy nemzetközi sikeréről: megírtuk, hogy első díjat nyert a római karmesterversenyen. Most részletesen foglalkozunk az eseménnyel és Lukács Ervin eddigi pályafutásával. Mm államunk hivatalos küldöttje volt, nem práci vezető szerveink jelölték a római karmesterversenyre Lukács Ervint. Véletlenül éppen Máriában volt a verseny idején, s elhatározta: benevez. Azaz: nem is egészen véletlenül volt ott. A dolog a múlt esztendőben kezdődött. Tavaly nyáron Velencében karmesterképző kurzust végzett f'ranco Kerrara mesteriskolájában, s l'Urrara a múlt évi kedvező benyomások alapján hívta meg ismét Lukácsul, ezúttal Rómába, olasz állami ösztöndíjjal, a Santa Cecilia Akadémiára. Ha már egy évet visszamentünk a múltba, menjünk vissza még néhányat, hogy az eddigi pályafutás ismertetésével közelítsünk a maihoz. Lukács Ervin hétéves korában kezdett el zongorázni, s tizennégy lehetett, amikor elhatározta, hogy karmester lesz. .Nem ment könnyen. A féltő szülői szeretet attól tartott, hogy túl rögös, túl sok küszködéssel, kudarccal jár a művészi pálya — ezért adták orvostanhallgatónak. Jeles diplomával végezte el az orvosi egyetemet, de harmadéves medikus korában beiratkozott a konzervatóriumba isa mai Bartók béla szakiskolába , Sugár Rezsőhöz, zeneszerzés szakra. Cselédkönyves orvos korában karmesterképzőre járt a Zeneakadémiára, s harmadéves, amikor aNéphadsereg Művészegyüttesének karnagya lett. ANéphadsereg Művészegyüttesével megjárta a Kínai Népköztársaságot s a Német Demokratikus Köztársaságot. Később 1engyelországban s a Szovjetunióban vezényelt, de ekkor már az Operaház korrepetitora, később karmestere. Az operaházi szerző jelölt a miskolci Nemzeti Színház vezető karmestere és a Zeneművészeti Főiskolán a karmesterképző tanszak tanársegéde volt. Az Operaház és az Erkel Színház közönsége egy-egy szezonban mintegy 350 előadást hallgathat végig Lukács Ervin vezényletével. A Slayda-fesztiválon ő mutatta be azt.Aki hűtlen, a spontán érzelmek forrósága a legmagasabbfokú rendelménnyel, a társadalmi forradalom rendteremtő élményével egyesült. Ez az az út, amelyen a szintézis marxista megoldásához eljuthatunk, s úgy hiszem, hogy ez a felfogás új lehetőségeket nyújt a marxista zeneesztétika számára az elmúlt századok zenéjének vizsgálatában. Marad végül az az ellenvetés, hogy vajon a Valóságban megjelent cikk nem megy-e túl messze a zenei modernizmus elismerésében? Erre a kérdésre is nemmel kell felelnem. A valóságban megjelent tanulmány nem foglalkozhatni a modern zeneművészet összefoglaló értékelésével, ez a válasz sem leheli. Arra azonban rámutatott, hogy azt a szintézist, amit a felvilágosodás korának zeneművészete a társadalom átalakításának élménye jegyében megteremtett, azt a polgári zeneművészet nem tudta megőrizni, s a kétféle zenei felfogás ismét polarizálódott. Ennek forrása az, hogy a polgárság lemondott a világ átalakításáról. Nos, úgy érzem, hogy ez a felfogás semmiképpen sem nevezhető a modern nyugati zene valamiféle védelmének. A mi esztétikai ideálunk a világ forradalmi átalakításának akaratában és élményében fogant, ki mondhatná hát, hogy nem a legélesebb válaszfal megvonását jelenti, ha valamely irányzatról azt mutatjuk ki, hogy nem tud velünk együtthaladni ebben az átalakításban. De hát vajon azt kell hogy jelentse ez, hogy minden művészetet, ami az így meghúzott válaszfalon túlesik, egységesen reakciósnak és velünk ellenségesnek ítéljünk. Itt további különbségtétel szükséges, el kell választanunk a modern polgári zeneművészetnek azokat az irányzatait, amelyek mégis ilyen vagy olyan módon, még ha korlátozottan is, de nemet mondanak koruk valóságára, a humanizmust, az igazságot, a kiutat keresik, és azokat, amelyek üres játékot űznek, trükkökbe menekülnek, vagy egyenesen az embertelenedés kifejezését és magasztalását vállalják. A második csoportot elítéljük, de az, elsőtől kritikai vizsgálatunkban sem szükséges megtagadnunk rokonszenvünket. Ismét hangsúlyozva, hogy a mi esztétikai ideálunkat mégiscsak az a szintézis alapozza meg, amely Marlók Béla nevéhez fűződik. Vitányi Iván