Muzsika, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1965-12-01 / 12. szám - LUKIN LÁSZLÓ: Magyar Hárfás Trió

előadásának egyik főszereplőjét. Erich Kunz Pa­pagenója után a budapesti operalátogató közönség egy nagy alakítás emlékével lett gazdagabb. Az ünnepi előadáson Murray Dickie énekelte Taminót, finom muzikalitással, kulturáltan. Hangja szép színű, játéka is kifejező, mégis egyre növekvő hiányérzettel mértük-hallgattuk produkcióját, mert az ő egyénisége — Erich Kunzéval ellentét­ben — már nem vág egybe a szereppel. Dickie valóban nemzetközi rangú művész, de a buffó- és karaktertenor szerepkörben. Tarnino hős, ha szelíd és ábrándozó is, — a jeles skót tenor pedig nem eléggé jelentős és súlyos személyiség ahh­oz, hogy ezt a hőst elhitető erővel keltse életre. Ez a he­roikus attitűd nem annyira a két áriában hiány­zott alakításából, mint inkább az első finálé gyö­nyörű recitatívójában, ahol Mozart az öreg pap bölcs, humánus józanságával állítja szembe Ta­rnino ifjúi hevességét és hiszékeny idealizmusát. Sarastro szerepében Ernster Dezsőt hallhatta is­mét a budapesti közönség. A kitűnő énekes sok­szor mutatott produkciója — ha vokális szem­pontból halványabb, fáradtabb is, mint régen — mit sem veszített nemességéből, szuggesztivitásá­ból, művészi értékéből. Suna Korát, az ankarai Operaház művésznője személyében először hallhattuk Budapesten a török operaművészet egyik reprezentánsát. Nyilvánvaló, hogy hazájában, történelmi és vallási okok miatt az európai zene csak a legutóbbi időkben nyert polgárjogot, századunkban lett közönsége és neve­lődtek előadóművészei. Luna Koratot a Lammer­moori Lucia címszerepében hallottuk és előadásá­ban nyomát sem találtuk semmiféle kezdetleges­ségnek, nyerseségnek. Ha az ankarai Operaház többi magánénekesei is hozzá hasonló színvonalat képviselnek, akkor a semmiből meglepően rövid idő alatt jelentős operakultúra fejlődött ki Török­országban. A korunkban inkább kedvelt, Dallas-, Suth­er­land-, vagy a — nálunk is hallott — Zeani-féle „drámai" Luciákkal ellentétben, Luna Korát hang­ja könnyed, vékony, Galli Curci­, Toti dal Monte­szerű orgánum. Énekstílusa is inkább a régebbi iskolára emlékeztet, a leírt kottától is eltérő, kolo­ratúrákkal kissé túlzsúfolt virtuozitásával. Magas­ságai hibátlanok, énektechnikája is teljesen üzem­biztos. Éneklésében, szájformálásában itt-ott bizo­nyos merevséget figyelhettünk meg; lehet, hogy a török nyelv sajátossága ez (az a vokális a török­ben éppoly gyakori, mint az e a magyarban.) Az olaszul előadott örülési jelenet kitűnő produkció volt. MAGYAR HÁRFÁSTRIÓ Keveset vannak itthon, mert otthon vannak Európa hangversenytermeiben. Vermes Mária (he­gedű), Sz. Molnár Anna (hárfa) és Szeredi-Laupe Gusztáv (brácsa, viola d'amore) 1950 óta muzsi­kálnak együtt. Egyedülálló kamarazenetársulásuk öt évszázad műveit szólaltatja meg a különleges­ség varázsával. A reneszánsztól a szó szoros értel­mében napjainkig ível repertoárjuk. Büszkék rá, hogy több magyar és külföldi szerző egyenesen számukra alkotott műveket. Händel szülővárosában, a Saale-parti Halléban van a fő­„h­ndiszállásuk". Az ottani egyetemen, a zenei tanszéken tanítanak. Vermes Máriát az NDK kormánya 1963-ban Ilandel-díjjal tüntette ki, 1965-ben Művészeti díj­ban részesítették. Szólistaként Bartók, Sosztako­vics, Britten, Respighi és Wohlgemuth hegedű­versenyeivel aratja legnagyobb sikereit. A hallei Hlindel-ünnepségek zenekarának hangversenymes­tere; legkedvesebb művészi munkájának a Ma­gyar Hárfás-trióban való játékát tekinti. Sz. Molnár Anna hárfaművésznő a németországi magyar estek állandó szólistája, gyakran játszik a holland, a belga és a német rádiók műsorain. A Magyar Rádió és Televízió Zenekarának külföldi útján szólistájuk volt. Britten „Ceremony of carols" c. művének német bemutatóján működött közre. Szeredi-Laupe Gusztáv brácsaművész ha kell, Luna Korát — Rosina szerepében Kertész Iván

Next