Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám - BREUER JÁNOS: A kilencven éves Zeneakadémia
MUZSIKA 1966. JANUÁR IX. ÉVF. I. SZÁM A kilencven éves Zeneakadémia Kilencven év — három emberöltő — roppant nagy idő egy intézmény életében, s ha általánosságban nem tekintik is kerek évfordulónak, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 90. születésnapját meg kellett ünnepelni, hiszen a Főiskola — vagy ahogyan megalapításakor hívták: Akadémia — az egyetlen zenei intézményünk, amelyik az egyetemes magyar zene ügyét mozdította előre szüntelen. Egyszerre volt magyar és nemzetközi jelentőségű. A falai között uralkodó zeneiség egyszerre teremtett nemzeti és nemzetközi értékekeket, attól fogva, hogy a tanítás 1875-ben, a Hal-téri szerény lakásban megkezdődött. Bölcsőjénél egyaránt álltak hazai és külföldi muzsikusok s később, amint a legfelsőbb tanításra méltó magyar muzsikusnemzedéket felnevelte, diáksága lett nemzetközi s ezt az internacionalizmust ma is megtaláljuk a Zeneművészeti Főiskolán. A Zeneművészeti Főiskolára gondolva másféle nemzetköziségről is beszélnünk kell, arról a világot meghódító útról, amelyre Bartók és Ivodály innen elindult, arról a hírnévről, amelyet Lajtha László és Weiner Leó, egykori növendékek szereztek. Oldalakat töltene meg a névsor, ha az elszármazott előadóművészeket is felsorolnánk. Nincs a világon jelentős zenei centrum, amelynek zenekarában a mi Főiskolánkról kikerült zenekari muzsikusok ne ülnének, amelynek karmesteri dobogóján tőlünk való dirigensek ne vezényelnének. Elgondolkoztató, hogy például a londoni zenei élet három kulcspozícióját a Főiskola nevelte magyar karmester tölti be. Elsősorban a Főiskola érdeme, ha a magyar zenének és a magyar muzsikusnak évtizedek óta oly nagy a becsülete külföldön, bár legjobb zenészeink szétszóródása mégsem tekinthető egészséges, örvendetes jelenségnek. A felszabadulás előtt hány kiváló tehetség vándorolt ki exisztenciális, vagy politikai okokból, mert a fővárosra koncentrált egészségtelen zenei élet nem adott kenyeret, a fasiszta rendszer pedig fizikai létét veszélyeztette. Hány ígéretes tehetséggel, vagy befutott nagy művésszel lettünk szegényebbek az ellenforradalom után, mert az 1949—56 között jelentékenyen megnövekedett hazai lehetőségek nem pótolták a légmentesen lezárt határok következtében kiesett külföldi szerepléseket. A Zeneművészeti Főiskola mindig megtette a magáét az újabb muzsikusgeneráció felnevelésében, a művészek megtartása nem lehetett feladata. Érdemes lenne pedig azon munkálkodni, hogy a külföldön élő muzsikusokat szorosabb szálak kapcsolják hozzánk, hiszen valamennyien a magyar kultúra potenciális diplomatái s nem kis részben múlik a hazai művelődéspolitikán, hogy a lehetőség milyen mértékben realizálódik. Meglehet, absztrakt az ötlet: ha egyszer sikerülne valamennyi Zeneakadémiát végzett világhírű, külföldön élő muzsikusunkat meghívni, s páratlan zenei fesztivált rendezhetnénk. Talán túl sokat is időztem a Zeneművészeti Fő- t