Muzsika, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-02-01 / 2. szám - KERTÉSZ IVÁN: A négy házsártos
zófiával agyonterhelt zenék után a német közönség valóban üdvrivalgással fogadta Wolf-Ferrari egyszerűségét, természetességét. Helytelen is lenne tagadni a zeneszerző kitűnő latin formaérzékét, szólamai felrakásának könnyedségét, eleganciáját, ökonomikus énekkíséretét, embertípus teremtő- és színpadi szituáció alkotó képességét. Mi az hát, ami ellen önkéntelenül berzenkedik az ember, hallgatva Wolf-Ferrari szép melódiáit? Minden bizonnyal a kapcsolata, viszonya, a múlt értékeihez. Lehet, hogy nem helyes szemléleti mód egy-két évtizeddel későbbi példákkal szembeállítani, de a nagy neoklasszikusoknál, Strawinskynál, vagy Prokofjevnél a múlt hangja mindig idézőjelbe kerül, tehát olyan feldolgozásban jelenik meg, amely kétségtelenné teszi, hogy nem barokk, vagy klasszikus, hanem XX. századi zeneszerző művét halljuk. Még Richard Strauss is rendkívül érdekes módon olvasztotta be a maga későromantikus zenéjébe a régi muzsikát. Szép példája ennek Zerbinetta áriája az Ariadné Naxosban című operájából. Wolf-Ferrarinak pedig — úgy érezzük — nincs egyéni hangja. Valamiféle XVIII—XIX. századi olasz zenei nyelvet beszél, — de az sem az igazi. Szívesen használja ezt a stílust, de túlságosan kulturált és kicsit német is hozzá, hogy otthonosan érezze magát benne. És akarva nem akarva mégiscsak a XX. században élt; a régi világ zenéje a múltba tűnt, akárcsak az elmúlt idők hölgyeinek nemes erénye, amelyet Lunardo és Simon olyan nosztalgiával emleget komikus és mégis szomorú duettjében. Giuseppe Pizzolato librettója Goldoni vígjátéka alapján készült, velencei tájszólásban. Lányi Viktor fordításán nem kérhetjük számon a tájszólás elsikkasztását, mert nálunk a tájszólás mindjárt paraszti asszociációkat kelt és falusi színezetet kapna tőle ennek a jellegzetesen városi, polgári darabnak a nyelve. (Prozódiailag viszont cseppet sem hibátlan a fordítás.) A darab nem tartozik Goldoni legjobb művei közé. Nem vagyok járatos a XVIII. századi velencei etikettben, lehet, hogy valóban nem volt szabad a házasulandó fiataloknak látni egymást esküvő előtt. (Bár nem valószínű, hogy két jóbarátnak állandóan ugyanabban a városban élő felnőtt gyermeke ne ismerje egymást.) Mindegy, tegyük fel, hogy valóban így volt. De ez a tilalom egy XVIII. századi vígjáték és különösen egy XX. századi opera fő konfliktusának mindenképpen kevésnek bizonyul. Ilyen téma korunkban már vajmi keveset tud mondani. A jellemkomikumot erősen csökkenti, hogy a kifigurázandó házsártosság négy hasonló példányban jelenik meg s ebből csak egy, a kikapós és kardos menyecskével megvert Cancian figurája kapott kicsit eltérő karaktert, némileg szelídebb, félősebb, gyengébb hatásfokú házsártosságot. A „déja vu" érzését keltheti a nézőben egyes jelenetek hasonlósága a Falstaffhoz: a nők összeesküvése a férfiak ellen az ifjú pár érdekében. De csak ez az egy emlékeztet a Falstaffra; annak a librettója is szellemesebb, fordulatosabb — a zenéjéről nem is beszélve. A négy házsártos szövegkönyvében egy felvonásnyi cselekményt nyújtottak ki két felvonásra, négy képre. Különösebb zenei értékei tehát nincsenek Wolf-Ferrari operájának. Sőt vokális szempontból sem tartogat igen hálás szerepeket az énekesek számára. A szólamok különösen az együttesekben, nehezebbek, mint amilyen mutatósak. Ha valami indokolja ennek az operának a felújítását, akkor az az, hogy a színpadi játék módot ad a szellemes, bővérű komédiázásra. Az Operaház együttese Makai Péter rendező irányításával maximálisan kiaknázta a darab adta lehetőségeket, úgy hogy végeredményben igen kellemes estét tölthetett a közönség az Erkel Színházban. Makai nagyon jó játékmesternek bizonyult. A négy házsártást sikerült különböző jellemvonásokkal felruháznia; a színpad élt az áriák alatt is; a nagy együttesek játékát ötletesen, mozgalmasan komponálta meg. A díszleteket is Makai Péter tervezte. Kitűnő trouvaille volt az előfüggöny. A felnagyított velencei városkép pompásan illett Wolf-Ferrari múltbanéző zenéjéhez. Szellemes az utolsó képben a házsártosokat jelképező rinocérosz és krokodilus felhasználása. A szép és kifejező kosztümök Szeitz Gizella munkái, csak Margarita és Felice ruhái sikerültek kicsit túl cifrára, ezzel pedig mintha mogorva férjeik elítélő véleményét igazolnák. Az első bemutató sok szereplője közül hadd emeljük ki Domahidy László erőteljes játékát a főházsártos Lunardo szerepében, Barta Alfonzot, aki pompás öngúnnyal állította színpadra az ifjú szerelmes Filipetot és Andor Éva igen bájos, zeneileg, színészileg egyaránt hibátlan Lucieta alakítását. A főpróbán Komlóssy Erzsébet énekelte bővérű humorral Margarita szólamát, a bemutatón viszont a másik szereposztásból Szirmay Márta ugrott be helyette, ugyancsak nagy és megérdemelt sikert aratva. Nagyon tetszett még Várhelyi Endre szertartásosan szegletes mozgású Mauriziója és Pavlánszky Edina ellenállhatatlanul mulatságos Szolgálólány alakítása. Moldován Stefánia, Vámos Ágnes, Galsay Ervin, Nádas Tibor és Palcsó Sándor a többi szerepekben zenei biztonságukkal, komédiázó kedvükkel járultak hozzá az előadás sikeréhez. Wolf-Ferrari partitúrája orkesztrálisan nagyon igényes feladat, a zenekarban. Tóth Péter karmester energikus irányítása ellenére is, több kisebb pontatlanságot, érdességet hallhattunk. Örömmel regisztráltuk, hogy közzeneként beleapplikálták a darabba a virtuóz Suzanne titka nyitányt. A másik szereposztásban sikerrel mutatkoz