Muzsika, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1967-02-01 / 2. szám - KERTÉSZ IVÁN: A négy házsártos

zófiával agyonterhelt zenék után a német kö­zönség valóban üdvrivalgással fogadta Wolf-Ferrari egyszerűségét, természetességét. Helyte­len is lenne tagadni a zeneszerző kitűnő latin formaérzékét, szólamai felrakásának könnyed­ségét, eleganciáját, ökonomikus énekkíséretét, embertípus teremtő- és színpadi szituáció al­kotó­ képességét. Mi az hát, ami ellen önkén­telenül berzenkedik az ember, hallgatva Wolf-Ferrari szép melódiáit? Minden bizonnyal a kapcsolata, viszonya, a múlt értékeihez. Lehet, hogy nem helyes szemléleti mód egy-két évti­zeddel későbbi példákkal szembeállítani, de a nagy neoklasszikusoknál, Strawinskynál, vagy Prokofjevnél a múlt hangja mindig idézőjelbe kerül, tehát olyan feldolgozásban jelenik meg, amely kétségtelenné teszi, hogy nem barokk, vagy klasszikus, hanem XX. századi zeneszerző művét halljuk. Még Richard Strauss is rendkí­vül érdekes módon olvasztotta be a maga késő­romantikus zenéjébe a régi muzsikát. Szép pél­dája ennek Zerbinetta áriája az Ariadné Naxos­ban című operájából. Wolf-Ferrarinak pedig — úgy érezzük — nincs egyéni hangja. Valamiféle XVIII—XIX. századi olasz zenei nyelvet beszél, — de az sem az igazi. Szívesen használja ezt a stílust, de túlságosan kulturált és kicsit német is hozzá, hogy otthonosan érezze magát benne. És akarva nem akarva mégiscsak a XX. szá­zadban élt; a régi világ zenéje a múltba tűnt, akárcsak az elmúlt idők hölgyeinek nemes eré­nye, amelyet Lunardo és Simon olyan nosztal­giával emleget komikus és mégis szomorú duettjében. Giuseppe Pizzolato librettója Goldoni víg­játéka alapján készült, velencei tájszólásban. Lányi Viktor fordításán nem kérhetjük számon a tájszólás elsikkasztását, mert nálunk a táj­szólás mindjárt paraszti asszociációkat kelt és falusi színezetet kapna tőle ennek a jellegzete­sen városi, polgári darabnak a nyelve. (Prozó­diailag viszont cseppet sem hibátlan a fordítás.) A darab nem tartozik Goldoni legjobb művei közé. Nem vagyok járatos a XVIII. századi ve­lencei etikettben, lehet, hogy valóban nem volt szabad a házasulandó fiataloknak látni egymást esküvő előtt. (Bár nem valószínű, hogy két jó­barátnak állandóan ugyanabban a városban élő felnőtt gyermeke ne ismerje egymást.) Mind­egy, tegyük fel, hogy valóban így volt. De ez a tilalom egy XVIII. századi vígjáték és kü­lönösen egy XX. századi opera fő konfliktusá­nak mindenképpen kevésnek bizonyul. Ilyen téma korunkban már vajmi keveset tud mon­dani. A jellemkomikumot erősen csökkenti, hogy a kifigurázandó házsártosság négy hasonló példányban jelenik meg s ebből csak egy, a kikapós és kardos menyecskével megvert Can­cian figurája kapott kicsit eltérő karaktert, né­mileg szelídebb, félősebb, gyengébb hatásfokú házsártosságot. A „déja vu" érzését keltheti a nézőben egyes jelenetek hasonlósága a Falstaff­hoz: a nők összeesküvése a férfiak ellen az ifjú pár érdekében. De csak ez az egy emlékeztet a Falstaffra; annak a librettója is szellemesebb, fordulatosabb — a zenéjéről nem is beszélve. A négy házsártos szövegkönyvében egy felvo­násnyi cselekményt nyújtottak ki két felvo­násra, négy képre. Különösebb zenei értékei tehát nincsenek Wolf-Ferrari operájának. Sőt vokális szempont­ból sem tartogat igen hálás szerepeket az éne­kesek számára. A szólamok különösen az együt­tesekben, nehezebbek, mint amilyen mutatósak. Ha valami indokolja ennek az operának a fel­újítását, akkor az az, hogy a színpadi játék módot ad a szellemes, bővérű komédiázásra. Az Operaház együttese Makai Péter rendező irányításával maximálisan kiaknázta a darab adta lehetőségeket, úgy hogy végeredményben igen kellemes estét tölthetett a közönség az Er­kel Színházban. Makai nagyon jó játékmester­nek bizonyult. A négy házsártást sikerült kü­lönböző jellemvonásokkal felruháznia; a szín­pad élt az áriák alatt is; a nagy együttesek já­tékát ötletesen, mozgalmasan komponálta meg. A díszleteket is Makai Péter tervezte. Kitűnő trouvaille volt az előfüggöny. A felnagyított velencei városkép pompásan illett Wolf-Ferrari múltbanéző zenéjéhez. Szellemes az utolsó kép­ben a házsártosokat jelképező rinocérosz és krokodilus felhasználása. A szép és kifejező kosztümök Szeitz Gizella munkái, csak Marga­rita és Felice ruhái sikerültek kicsit túl cifrára, ezzel pedig mintha mogorva férjeik elítélő vé­leményét igazolnák. Az első bemutató sok szereplője közül hadd emeljük ki Domahidy László erőteljes játékát a főházsártos Lunardo szerepében, Barta Alfon­zot, aki pompás öngúnnyal állította színpadra az ifjú szerelmes Filipetot és Andor Éva igen bájos, zeneileg, színészileg egyaránt hibátlan Lucieta alakítását. A főpróbán Komlóssy Erzsé­bet énekelte bővérű humorral Margarita szóla­mát, a bemutatón viszont a másik szereposztás­ból Szirmay Márta ugrott be helyette, ugyan­csak nagy és megérdemelt sikert aratva. Na­gyon tetszett még Várhelyi Endre szertartáso­san szegletes mozgású Mauriziója és Pavlánszky Edina ellenállhatatlanul mulatságos Szolgáló­lány alakítása. Moldován Stefánia, Vámos Ágnes, Galsay Ervin, Nádas Tibor és Palcsó Sándor a többi szerepekben zenei biztonságuk­kal, komédiázó kedvükkel járultak hozzá az előadás sikeréhez. Wolf-Ferrari partitúrája or­kesztrálisan nagyon igényes feladat, a zenekar­ban. Tóth Péter karmester energikus irányítása ellenére is, több kisebb pontatlanságot, érdessé­get hallhattunk. Örömmel regisztráltuk, hogy közzeneként beleapplikálták a darabba a vir­tuóz Suzanne titka nyitányt. A másik szereposztásban sikerrel mutatkoz

Next