Muzsika, 1968 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1968-05-01 / 5. szám - JUHÁSZ ELŐD: Beszélgetés Ránki Györggyel
No meg ott van a „Mussac"-féle találmány, a fizikai komfort hatására, süllyesztett szirupos, non stop zeneszolgáltatás (Karinthy szavával: „zenei csőrepedés"). Amerika eme egyiptomi csapása, mely rejtett hangszórókon át tűrhetetlen és kivédhetetlen szakadatlansággal üldözi az embert, a szuperszonikus repülőktől a füstüveg-felhőkarcolókon át a dómszerűen kiképzett földalatti illemhelyekig, éjféltől éjfélig, sőt, tovább . .. Másmilyen sajátságos zenei elfajulásnak is szem és fültanúja voltam Chicago egyik egzisztencialista mulatójában, a „Cheeta"-ban, ahol a bizarr öltözetű közönséget angolparkszerű játékok, rémületes hang-és fénykeltő elektronikus gépek, a normális ingerküszöbön messze túlgázoló, elviselhetetlenül felerősített beat-zene (mikrofonba püfölt cintányérok stb.), vakító-hunyorgó reflektorok fogadták. Nem inkább kínvallatásra való mindez, mint mulatóba? Mert az annyira áhított unaloműzésre, extatikus öntudatvesztésre és feloldódásra épp úgy nem látszik alkalmasnak, mint az utcán heverő hippiek híres narkotikuma, az LSD, vagy az egyéb „psychedelic" hatáseszközök, melyek úgy elterjedtek az USA-ban. Persze az Egyesült Államok zenei élete pozitívumokban is igen gazdag. A Muzsika olvasói többször olvashattak a remek zenekarokról, az egyetemek, hangversenytermek, operák, színházak mozgalmas zenei programjairól, magas nívójáról. Magam is sok jót láttam-hallottam rövid kint-tartózkodásom alatt. De néha úgy éreztem, hogy a zenei élet gazdag, sőt túl gazdag kínálatát itt-ott értetlen közöny, elkényeztetett unalom és parvenü „modernista" sznobizmus fogadja, melynek számára az „új" csupán az „új típusú unalom" enyhületét jelenti a „régi típusú unalom" szenvedéseihez képest. — Találkozott-e kint élő nevesebb magyar származású művészekkel? — Utazásom alatt sok magyar muzsikussal („eltűnt drága baráttal") akadtam össze, akik régebben, vagy újabban, vélt, vagy valóságos sérelmek miatt mentek el és szereztek külföldön nevet és egzisztenciát, és most az ottani zeneéletet gazdagítják. Sokszor sajnáltam, hogy nem itthon dolgoznak, és sokszor gyanítottam, hogy ők maguk is szívesebben volnának itthon, még ha nem is mondják. Polgár Tiborral és feleségével, Nagykovácsy Ilonával Torontóban töltöttünk két szép napot. Chicagóban Ajtay Viktor, Ákos Ferenc és Varró Margit él, Bloomingtonban Sebők Györggyel találkoztam, Starker János éppen Japánban volt. Los Angelesben László Sándort, Rozsnyay Zoltánt, New Yorkban Kertész Istvánt, Serly Tibort, Sándor Árpádot, Fejér Györgyöt, Déry Ottót, Würtzler Arisztidot, Vetéssy Györgyöt láttam. Somogyi Lászlóval telefonon beszéltem. Londonban Frankl Péterrel, Pauk Györggyel, Vásáry Tamással jöttem össze. Az Amerikában világhírnevet szerzett komponistával, Rózsa Miklóssal azonban sajnos nem sikerült találkoznom, pedig szerettem volna. Mint köztudomású, Rózsa Miklós évtizedekig komponált filmzenét, hogy mint annak világhírű mestere, anyagilag függetlenné válva, érett éveit igazi ambíciójának, a hangversenyzene-írásnak szentelhesse. (Akár a bibliai Jákob, aki éveket dolgozott Lábánnál Ráchel kezéért.) Írtam hollywoodi címére, hogy odakészülök, fel is keresném, feltéve, ha még emlékszik egyetlen, 30 év előtti igen barátságos londoni találkozásunkra. Rögtön választ kaptam (Rózsa olaszországi villájából), hogy emlékszik, szívesen találkozna ismét, de hát éppen a világ másik felén van, komponál. Alighanem csellóversenyt Starker részére, így hát elmaradt a találkozó. — Végül a bevezetőben már említett sokoldalúságra terelődik a szó. Hogyan látja-értékeli Ránki György ezt a rendkívül gazdag alkotói múltat? — Valóban sok, főleg elég sokféle zenét írtam. Pl. az 1944 c. oratórium és a Villa-Negra románca című filmkuplé között tényleg szembetűnő a különbség. Mintha nem is ugyanaz a zeneszerző írta volna mindkettőt. Ezt az ú.n. alkotói „sokarcúságot" hol dicsérik, hol gúnyolják. Én pedig természetesnek tartom, hogy az élet kínálta változatos zeneszerzői feladatokat egyenlően becsületes igyekezettel, de egyébként mindig az adott feladat természetének megfelelően próbáljam megoldani. (Pl. gyermekek számára másképpen kell komponálni, mint felnőttek számára, milliós moziközönség számára másként, mint pár száz főnyi kamarazene-hallgatóságnak stb.) Még az adott interpretátorokra is gondolni kell, hogy a zenei közölnivaló minél teljesebben célba találhasson, kontaktust teremthessen a közönséggel, felkelthesse annak emberi rezonanciáját. Ez egyébként — úgy hiszem — a zeneszerző fő feladata. Hta sikerül, az fontosabb, mint a hivatalos elismerés, vagy mellőzés, fontosabb, mint a szakma, a sajtó dicséretei, vagy sértései. Mégis, ha visszatekintek eddigi állítólag termékeny, sokoldalú működésemre, úgy érzem, alig valamit, szinte semmit nem produkáltam. Feladataim java még hátra van, most kell igazán munkához látnom. Bárcsak megadná a sors, hogy a jövőben több időm és erőm maradjon a magamszabta feladatok megoldására, mint eddig. A bibliai hét esztendőt úgy érzem, leszolgáltam. Juhász Előd