Muzsika, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-07-01 / 7. szám - RAICS ISTVÁN: Bálint Aladár emlékezetére
Bálint Aladár emlékezetére ötven éve, 1924-ben hunyt el Bálint Aladár, korának számottevő zenekritikusa. Az utókor meglehetősen mostohán bánt vele, pedig hosszú jelenléte a magyar műkritikában, hangjának bátorsága és következetessége, ítéletének meg nem alkuvó szilárdsága — amelyet a halála óta bekövetkezett fejlődés mindenben igazolt —, jóval többet érdemelt volna. A Madzsar József szerkesztésében megjelent Társadalmi Lexikon (Népszava kiadása, 1928) még érdeme szerint méltatja őt. Azután hosszú hallgatás következik. Feltámasztásának első jele a Magyar Irodalmi Lexikon (1963) Bálint-címszava majd az új Művészeti Lexikon első kötete (1965) emlékezik meg róla. A Zenei Lexikon majdnem megfeledkezik méltatásáról: a harmadik kötet „Pótlások, helyesbítések" függelék-rovatába került! Miért érdemes megőrizni emlékét? — erre próbál válaszolni ez az emlékezés. Bálint Aladár pályája elválaszthatatlan a felfelé ívelő magyar munkásmozgalom nagy korszakától. Életének külső keretét is a mozgalom alakította ki: az Országos Munkásbiztosító Pénztár, e jelentős szociális rendeltetésű intézmény tisztviselője volt mindaddig, míg az ellenforradalom ezt a szerény létalapot is ki nem húzta alóla. Jelentős részt vállalt a Tanácsköztársaság kulturális feladatainak végzésében. Az 1919 március 25-i Népszava közlése szerint az akkor megalakult Szocialista Irodalmi, Művészeti és Tudományos Társaság intéző bizottsági tagja lett. S ő, aki a kulturális képzés ügyét addig is fontos feladatnak tartotta, most a megnövekedett lehetőségek birtokában vitte a tömegek közé a kultúra igényét. Egyértelmű elhatározottsággal állt ki az új magyar zene mellett. S mivel korán — elsők közt! — ismerte fel, hogy a Bartók és Kodály művében testet öltő új zenei eszmék a haladást szolgálják, minden erejével, kérlelhetetlen szigorúsággal lépett fel a visszahúzó irányzatok s a zenei életben jelentkező korrupció ellen. Tudta és vallotta, hogy a társadalmi haladásért harcolóknak nincs hasznosabb támasza, mint a művészet és az ember szabadságáért harcoló Ady és Bartók, Kernstok és Kodály. „A kritikaírást elsősorban morális hivatásnak fogta fel:használni a jónak és ártani a rossznak" — írta róla a Nyugat Figyelő-rovatában Tóth Aladár. És már a ravatalnál igen találóan határozta meg pályájának, küzdelmeinek fő jellemzőit Füst Milán: „Megszerette, ami szegény fiatalságában oly messzi távolságokról csalogatta, hívta őt magához: a zenét és a képzőművészeteket, s addig fáradozott, míg ezeknek kitűnő értőjévé nem küzdötte fel magát közöttünk." Bálint Aladár az elemző igénnyel fellépő operakritika első, nagy képzettségű művelője volt. De a hangversenyzene minden ágában és elsősorban a beethoveni kamaramuzsika szépségeinek feltárásában értő és érző magyarázóként szolgálta a Zenét. Napról napra nyomon követte a zenei élet eseményeit, kommentált és ítélt. Mindig el tudta választani az értékeset a selejttől, s a rendkívülire rendkívüli ráérzéssel reagált (mint éppen a Psalmus és a Táncszvit bemutató-előadásáról írt Népszava-kritikája bizonyítja!) Sokoldalú működésének élő monumentuma a Képekről munkásoknak című kis könyv és a Város című eredeti hangú elbeszélés-kötet. Fél évszázad elteltével megérdemelné Bálint Aladár emléke, hogy a Népszavában 1907-től s a Nyugatban 1909-től rendszeresen megjelent zenei írásai gyűjteményes válogatásban kerülhessenek a múlt értékei iránt joggal érdeklődő új olvasótábor kezébe. . . Raics István