Muzsika, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám - FASANG ÁRPÁD: Emlékezés Rohmann Henrikre

Emlékezés Rohmann Henrikre Olyan szerényen, szinte észrevétlen­ült, hogy csak akkor döbbentünk rá, kit vesztettünk el benne, amikor már eltá­vozott közülünk. De hogyan is bontakozott ki művészi pályája? 1910-ben született Tolna megye egy eldugott kis falujában, Bátaapátiban. Édesapja bányász volt, aki az akkori munkanélküliség elől 1911-ben Német­országba vándorolt ki családjával együtt. Rohmann Henrik tizenhárom esztendős, amikor visszakerülnek Ma­gyarországra. A család ekkor Felsőgal­lán telepszik meg. Vonzódása a zenéhez hamarosan meg­nyilatkozik. Nemcsak úgy, hogy magá­ba szívja mindazt, amihez hozzájut, ha­nem oly módon is, hogy rendszeres ze­nei tanulmányokba kezd. Szerencséjére tanítójában — Kirschner tanító úrban — mesterre talál, aki hegedűre oktatja. Tizenhat éves, amikor a Zeneakadémiá­ra kerül Mosshammer Ottó hárfamű­vész tanítványaként. Hárfaművészi dip­lomáját nehéz időkben — 1934-ben — szerzi meg. Egyetlen lehetőségként az mutatkozott számára, hogy belép a hon­védség szolgálatába. A 2. Honvéd Gya­logezred zenekarába kerül. Ennek ak­kor egy nagyszerű muzsikus, Szeghő Sándor a karmestere, aki nemcsak eb­ben a minőségében, hanem kórusveze­tőként is beírta nevét a magyar zene történetébe: a Budai Dalárda karnagya­ként több Kodály-mű bemutatása az ő nevéhez fűződik, s a mester kórusmű­veinek igen magas színvonalú megszó­laltatásával Európa-szerte sikert arat, így ez a zenei környezet az elszürkülés helyett a művészi kibontakozás műhe­lyévé vált Rohmann Henrik számára. Ezt jelzik egyre gyakoribb szólószerep­lései is. Az 1930-as évek második felé­től gyakran találkozunk nevével a Ma­gyar Rádió műsorán. 1945-ben kerül az Állami Operaház­hoz. Itteni munkája mellett állandóan szélesíti repertoárját, egyre nagyobb feladatokra vállalkozik. Lajtha László biztatására létrehozza a Hárfás Kvin­tettet, amely nemcsak a már meglevő művek előadását tekinti céljának, ha­nem új művek írására is inspirálja ze­neszerzőinket. Szólistaként is egyre nagyobb elisme­rést arat; ő mutatta be Magyarországon — többek között — Hindemith és Doh­nányi Ernő hárfaversenyét (utóbbi szer­zőjének egyik legkésőbbi, igen nagy technikai felkészültséget igénylő műve). Bekapcsolódott a pedagógiai munkába is. 1951-től tanított a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolá­ban, s keze alól kitűnő tanítványok so­ra került ki. Ennek elismeréseként érte az a megtiszteltetés, hogy 1964-ben meg­hívást kapott a Hartfordi Mesteriskolá­ra, 1969-ben pedig — ugyancsak Hart­fordban — ott találjuk a Nemzetközi Hárfaverseny zsűritagjai között, a világ legnevesebb hárfaművészeinek körében. Eredményes pedagógiai tevékenysé­géért az oktatási miniszter Az oktatás­ügy kiváló dolgozója kitüntetéssel ju­talmazza. 1978. október 13-án Budapesten hunyt el. E száraz adatok, tények mögött egy hallatlanul szívós, szebbre, jobbra tö­rekvő ember teljes energiája feszül. Magas mércét állított maga elé művészi­leg-emberileg egyaránt. Ezt követelte meg tanítványaitól is. Ezért e szorgos élet eredményei nemcsak a tanítványok, barátok emlékében maradnak meg, ha­nem benne élnek zenei életünkben is — talán egyéni érdemként kimutathatatlan módon, de feltétlenül úgy, mint koráb­bi eredményeinkhez kapcsolódó láncsze­mek és úgy is, mint további munkára serkentő örökség. Fasang Árpád

Next