Muzsika, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám - KOMLÓS KATALIN: Kocsis Zoltán Bartók-lemezéről
veiből válogat, különböző műfajú és különböző stíluskorszakokat képviselő kompozíciókkal reprezentálva az életművet. A felvétel hangmérnöke Masao Hayashi. Kocsis Zoltán művészi pályáján kezdettől fogva meghatározó szerepet játszott Bartók zenéje, és ez a hatás egyre tudatosabban épül bele nemcsak előadói, hanem teljes emberi-művészi habitusába is. A koncepció-vállalás morális tartalma és következetes megvalósítása, a kortárs zene állandó művelése, legjobb darabjainak azonnali repertoárba vétele és céltudatos terjesztése, a koncertezés mindig végiggondolt műsorpolitikája (hol és mit) tévedhetetlenül mutat a tettekkel bizonyító bartóki életprogram irányába. Kocsis is zongoraművész-zeneszerző, akinek létszükséglete a zenei matériával való állandó együttélés, a kortársak és elődök zenei gondolkodásának, kompozíciós technikájának teljes elsajátítása, és mindennek átültetése saját hangszerére, ami — természetes velejárójával, a hangszer lehetőségeinek végső kibontásával — egyrészt mérhetetlen módon növeli a szorosabban vett előadás tartalmi és hangzási dimenzióit, másrészt messze túlnő magának az előadóművészetnek a határain. Konkrét megnyilvánulásai ennek a tendenciának a zenekari művekből készített zongoraátiratok, amelyek Liszt nagyszerű munkásságától kiindulva — szellemi örökségének annyi más vonatkozásával együtt — olyan megtermékenyítően formálták újjá a hangszerszerűség kompozíciós és technikai fogalmát. A Strauss-rajongó fiatal Bartók az újonnan megjelent Heldenleben-partitúrából, később régi mesterek billentyűs zenéjéből készít zongoraátiratot, és Kocsis Zoltán ilyen irányú alkotómunkája (Wagner, Debussy, Ravel, Rachmaninov, Stravinsky, Bartók zenekari műveinek átiratai) jelzi az út folytatását, a keresőújító szemlélet kontinuitását. A zenei interpretációnak, mint reproduktív folyamatnak sarkalatos tényezője a szerzői intenciók követése, és ezek az intenciók sajnos kevéssé olvashatók ki a kottaírás jelrendszeréből. Az előadóknak ez az örökös — túlzott peszszimizmussal és szkepticizmussal reménytelennek mondható — gondja nem feltétlenül növekszik a megszólaltatandó kompozíció születése óta eltelt idő arányával : muzsikusok néhány évvel Monteverdi halála után panaszkodtak, hogy a szerző személyes útmutatása nélkül nem tudják a Poppea megkoronázását megfelelően előadni; és ha bizonyos Szkrjabin-darabokat meghallgatunk a szerző, majd világhírű pianisták nem sok esztendővel később hangszalagra vett tolmácsolásában, szinte hihetetlennek tűnik, hogy azonos zenére figyelünk. Ezért óriási jelentőségű, ha a kotta mellé szerzői interpretáció is áll rendelkezésre — különösen akkor, ha a szerző olyan formátumú előadóművész, mint Bartók Béla. A mi generációnk sajnos már nem hallhatta Bartókot zongorázni: előadásának különleges erejét és szuggesztivitását a nagyszámú kortársi visszaemlékezésből és kritikából rekonstruálhatjuk, zenei megközelítését és hangszeres stílusát azonban a fennmaradt hangfelvételekből valóban megismerhetjük. Milyen izgalmas volna, ha minden nagy szerzőtől ilyen útbaigazítást kaphatnánk zenéjük igazi megértéséhez! Mert bár a zeneszerző-zongorista rendkívüli beleérző képessége (mindnyájan emlékszünk Benjámin Britten zseniális Schubert-tolmácsolásaira!) Bartók minden produkcióját az interpretáció-történet megkülönböztetett értékévé teszi, saját műveinek előadása valóban meghatározó jelentőségű. Egyrészt az előadói modor rögzítése miatt, másrészt azért, mert Bartók — eredendően improvizatív alkat lévén — számtalan esetben a nyomtatott kottától eltérő megoldásokat játszik, szóló- és kamaraműveiben egyaránt, és ezek az élő variánsok feltétlenül közvetlenebbül fakadnak a kompozíció organizmusából, mint a statikus kottakép adott pillanatban lezárt megfogalmazásai. A felvételen szereplő kompozíciók — a 2. és 3. rondó, valamint a Szonáta kivételével — Bartók előadásában hangszalagon fennmaradtak, így adott az összehasonlítás lehetősége. Bartók zongorázása talán a népdalfeldolgozások hangvételéhez nyújtja a legfontosabb instrukciót és inspirációt: játékának természetes szabadsága, agogikája és lendülete az eredeti megszólalás ízét és tisztaságát őrzi. („ ... Hogyha valaki az eredeti környezetben, a néptől hallja dalait, sokkal inkább megérti, megérzi, sokkal inkább megihleti őt, mintha hangjegyekből, gyűjteményekből ismerné." — mondja Bartók Kosztolányi Dezsővel folytatott beszélgetésében. [Pesti Hírlap, 1925. május 31.]) A játékstílus általános karakterén túl azonban számtalan konkrét útmutatást is nyújt a szerzői előadás, különösen a Régi táncdalok (15 magyar parasztdal, 7—15.) és a Román népi táncok ciklusában. Előd-