Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-06-01 / 6. szám - GÖNCZY LÁSZLÓ: Csalódások és remények
pont — gazdái, valamint — uram bocsá' — az „utcáról betévedt" egynémely érdeklődő együttvéve a jövőben is biztosítani fogja a 60-80 főnyi hallgatóságot, amely jelen körülmények között optimálisnak tekintendő!... Akinek van némi fogalma a magyar hangversenyélet elképesztő belterjességéről, az nem csodálkozik igazán a laikus közönség szinte teljes hiányán. Azt viszont igencsak nehéz megmagyarázni, hogy a fellépésükön már túljutott, vagy másik napon sorra kerülő zenekarok is csak hírmondókat küldenek a koncertekre! Ha a Fesztiválra „benevezett" valamennyi hangszerjátékos egyidejűleg foglalt volna helyet a nézőtéren — kiváló alkalmat kínált erre az első napot megkoronázó bemutató koncert —, nos, ez esetben sem éreztük volna zsúfoltnak a teret. Többen a romlás bizonyságát vélték látni abban, hogy — hasonlóan az 1986-os évhez — idén csupán hat kamarazenekar méretett meg Veszprémben, holott ez szükségszerű következménye zeneéletünk tagozódásának, legalábbis a kisebb-nagyobb vidéki kultúrcentrumok tekintetében. Veszprém tudvalévőleg a nemhivatásos együttesek találkozását kívánja elősegíteni, csakhogy ez a fogalom a magyar viszonyok között meglehetősen nehezen definiálható. A megfelelő szakképzettség kritériumával semmire sem megyünk, hiszen — leszámítva féltucatnál is kevesebb élvonalbeli zenekarunkat — e szempont szerint hivatásos együtteseinkben is ülnek amatőrök. Marad hát két szempont a határ meghúzásához: az anyagi érdekeltség, valamint az adott környezet zeneéletében betöltött funkciók szempontjai. Ezek értelmében valamely amatőr gárda tartós fennmaradásához legalább két feltétel szükségeltetik: az egyik a kielégítő és kiegyensúlyozott egzisztenciális háttér (mind a zenekarra, mind pedig annak egyes tagjaira vonatkoztatva), a másik a zeneélet intézményes, „hivatásos" formáinak az igényekkel összhangban lévő működése. E feltételek hiányában a zenekar rövid időn belül vagy sorvadásnak indul, vagy — akár önként, akár kényszerből — hivatásossá avanzsál. Nem véletlen tehát, hogy mindössze egy teljesen, valamint egy majdnem amatőr együttest hallottunk a két nap alatt — amennyiben komolyan vesszük ama bizonyos határvonalat —, s ezek a zenekarok éppen a fővárosból érkeztek ... Van persze a nemhivatásos jellegnek egy eddig nem említett ismérve: a vezetés, az irányítás mikéntje. Mert üljenek bár konzervatóriumi művésztanárok a pultok mögött, tele ambícióval, fantáziával, ötletekkel, ha maguk vagy koncertmesterük lót-fut szereplési lehetőségekért, próbahelyszínekért, mecénásokért, fél órát összeroskadás nélkül kibíró kottaállványokért, szállítóeszközért, lemásolható kottákért, sőt olykor esetleg maguknak kell elhárítaniuk azokat az akadályokat is, melyeket a segítségükre rendeltetett intézmények és személyiségek emeltek az útjukba, és teszik mindezt a létalapjukat biztosító napi munka után, a próbák előtt/után/helyett — nos, akikor e muzsikusok minden bizonnyal megérdemlik a „tiszteletbeli amatőr" kitüntető címet. A „belülről szerveződő" zenekartípus után lássuk a hagyományosat, a kívülről vagy felülről szerveződőt! (Utóbbi általában nagyobb létszámmal, olykor több-kevesebb főiskolás kisegítővel működik.) Az e típusba tartozó együttesek hatékony munkájához speciálisan sokirányú képességekkel rendelkező karmester szükséges, olyan, aki — ténykedése hézagpótló lévén — kiváló ízlését, alapos stílusismeretét jó pedagógiai érzékkel, türelmesen adja át zenészeinek, akik — minthogy szélsőségesen különböző képességek, hangszeres tudás, tapasztalat birtokában ülnek egymás mellé — csak igen szakszerű próbákkal, világos vezénylési stílussal hozhatók közös nevezőre. Az ilyen rátermett karmesterek viszont sajnos elég ritkán vetnek horgonyt valamelyik „amatőr" kamarazenekarunknál; általában inkább pályakezdők, karmesterképzősök, vagy oda még csak felvételizni szándékozók vállalják e feladatot, s minél hatékonyabban végzik munkájukat, annál nagyobb a valószínűsége korai távozásuknak, így a fluktuáció, az eleve csak rövid időszakra vállalt kapcsolatok határozzák meg e zenekarok életét. Aktuális példa: Győriványi György 1986-ban még az Óbudai Kamarazenekart vezényelte a fesztiválkoncerten, Győriványi Ráth Györgytől viszont ugyanez vajmi kevéssé remélhető . . . A leírtakból már sejthető, hogy az esetlegesség mekkora szerepet játszik a Veszprémbe sereglett muzsikusok munkafeltételeiben, s ha az Olvasó netán ironikus felhangokat vélt is kihallani az iménti eszmefuttatásból, abban biztos lehet: a felvázolt állapotoknak fele se tréfa! A hat zenekar tehát oly sok vonásában különbözik egymástól, személyi összetételüktől működési feltételeikig annyi minden teszi lehetetlenné igazságos rangsorolásukat, hogy Veszprémben nem is lehet elsődleges cél az összehasonlításon alapuló minősítés. A zsűri — Lendvay Kamilló, Ligeti András és Nagy Olivér — a korábbiaknál is nagyobb súlyt helyezett a zenekarokkal való kapcsolattartásra, a tartalmas szakmai munka elősegítésére. Ma már nyilvánvaló, hogy a rendezvény jövőjét elsősorban a „műhely jelleg" erősítésével biztosíthatják a szervezők. Ha a helyszíni tapasztalatcserék, intenzív foglalkozások, termékeny munkakapcsolatok révén felismerésekkel, ötletekkel, inspirációval és újonnan tanult mesterfogásokkal gazdagodva távoznak Veszprémből az együttesek, ha a Fesztivál kétévente akár a legtávolabbi zugból érkezettek számára is kézzelfogható közelségbe hozza az előadóművészet aktuális kérdéseit, akkor az érintettek tudatában előbb-utóbb jócskán felértékelődik e három nap. Ha viszont mindez nem állandósul, akkor a zenekarok tagsága számára sem fog egyebet jelenteni az eseménysorozat, mint szereplési izgalmakkal fűszerezett kellemes autóbusz-kirándulást. A rendezők már két éve megtették az első lépéseket a kibontakozás érdekében, programba iktatva az úgynevezett bemutató koncertet és a régizene-játék kérdéskörét. Az idei elképzelések újdonsága a „szakmai stúdió" két foglalkozása volt, melyeken Ligeti András a hat zenekarból kiválasztott alkalmi társaság közreműködésével az egészséges és szép vonószenekari hangzásmű-