Muzsika, 1989 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám - FEUER MÁRIA: Hegedülni nehéz... - Beszélgetés Pauk Györggyel
HEGEDÜLNI NEHÉZ - Igen. Éppen olyan tanulmányokat folytattam, mint a felnőtt főiskolások - csak bizonyos dolgokból kevesebbet értettem meg. A kamarazene és a szolfézs nem okozott nehézséget, de az elméleti tárgyak - legalábbis eleinte - igen. Máig sajnálom, hogy ez az élmény kimaradt az életemből, de hát pici voltam ahhoz, hogy követni tudjam Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Gárdonyi Zoltán előadásait, bár Szabolcsi - emlékszem - 13 éves koromban így vizsgáztatott: Pauk úr meg tudná mondani ezt és ezt...? 14 éves koromtól az Akadémiával párhuzamosan jártam a zenei gimnáziumba, így aztán egyes tárgyakból föl voltam mentve, oroszul például nem kellett a főiskoán is tanulnom. Azt hiszem, hamar beleszoktam a nehézségekbe, mert lelkesen vettem részt mindenben. Nagymama szigorúan tartott, és ha gyakorlás helyett fociztam, bizony gyakran rám zárta az ajtót. Mégse higgye, hogy örömtelen gyerekkorom volt, hiszen tele voltam sikerélménnyel és igen sok segítséget kaptam: a legmagasabb ösztöndíjakhoz juttattak és egyébként is mindig támogattak. Az elsők egyike voltam, akit nemzetközi versenyekre küldtek, igaz, eleinte csak a szocialista országokba: Bukarestbe, Berlinbe, de aztán megint csak az elsők között mehettem nyugatra. Vonósnégyesemmel 1955-ben a liége-i kvartettversenyen vettünk részt és nyertünk díjat. - Mikor kezdett kvartettezni? - 16-17 éves koromban alapítottam meg a Pauk-kvartettet. Weiner Leónál tanultunk, Zathureczky mellett az ő órái életem meghatározó eseményei lettek. Amit a zenélésről tudok, azt Weinertől, a kvartettezés segítségével tanultam meg. A liége- díj után is gördülékenyen alakult itthoni pályám, egészen addig, amíg külföldre nem kezdtem járni. 1956-ban, 20 évesen megnyertem a Paganini-versenyt. Már az is nagy dolog volt, hogy ide eljuthattam: akkoriban nem lehetett csak úgy benevezni egy nemzetközi versenyre, a kiküldetés előtt részt kellett venni egy itthoni szűrőn. A Zeneakadémia összes akkori hegedűs növendéke közül engem választottak ki és ez a megtiszteltetésen kívül nyomasztó felelősséggel is járt. Helyzetemet megnehezítette, hogy minden tapasztalat nélkül, egyedül kellett útnak indulnom - Zathureczkyt az utolsó percben nem engedték ki. A versenyt megnyertem és ott álltam volna a világkarrier kapujában, ha tudtam volna, mit kell ilyenkor csinálni. De mivel nem tudtam, eljátszottam az utolsó koncertet és szépen hazajöttem. Ma már egyértelmű, hogy az ilyen nagy tekintélyű nemzetközi verseny győzelmét ki kellett volna használni, impresszáriókhoz fordulni, hanglemezszerződést kötni, turnékat vállalni, mert a helyzeti előny csak addig tart, amíg nem jön a következő győztes. Akkor minderről kevés fogalmam volt, mégis gondolkodóba estem, vajon lehet-e Magyarországról hegedűs karriert csinálni. S mivel úgy éreztem, másutt több lehetőségem nyílik, nem sokkal később elhagytam az országot. - Ha jól emlékszem, előbb még Frankl Péter társaságában megnyerte a müncheni szonátaversenyt is, arra még Magyarországról nevezték be. - Igen, ez 1957-ben volt és - mivel ezt a győzelmet sem tudtuk kihasználni - tulajdonképpen Frankl Péterrel határoztuk el, hogy szerencsét próbálunk a nagyvilágban. Frankllal való barátságunk is még a gyerekkorban kezdődött: ő 11 éves volt, én 10, amikor megismertük egymást. Nagyon közel laktunk egymáshoz.