Muzsika, 2001 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám - PÉTERI LÓRÁNT: Kései találkozás: Szabolcsi, Mahler és Kodály1
19 MAGYAR MILLENNIUM PÉTERI LÓRÁNT KÉSEI TALÁLKOZÁS Szabolcsi, Mahler és Kodály „És hadd említsem [...] azt a mestert, aki ötven éven keresztül nevelt és irányított és egész életem útját megszabta: Kodály Zoltánt" 1969 októberében, másfél évvel Kodály halála után így jellemezte kapcsolatukat Szabolcsi Bence. A hetvenéves Szabolcsi szavai érzékeltetik, hogy számára a tét milyen nyomasztóan, embert próbálóan nagy, amikor a kodályi mű kerül mérlegre. Kodály halála után az idős tudós kérlelhetetlenül sürgetőnek, de egyszersmind vállalhatatlanul nehéznek is érezhette az igazi, a végső számvetés elvégzését. A feladat előtt persze nem állt egyedül. Eltérő temperamentumú nemzedék- és pályatársa, perlekedő barátja, az első Kodály-monográfia szerzője 1972-ben egy hirtelen papírra vetett rövid levélben kísérelte meg az illúziókkal való leszámolást. Molnár Antal ekkor úgy fogalmazott: „Kodályról, ahogy az idők múlásával higgadtabbak lesznek a szemlélők, mindinkább kideríti, hogy hatalmas kombinatív és konstruktív koponya mit, különösebb zenei, egyéni kitalálás nélkül. Relatíve az addigi hazai terméshez képest hatalmas színvonalbeli emelkedést hozott - ez és páratlan szociális látnoksága vonzott annyira, hogy elvakított hiányaival szemben. Ma már mindjobban fakulnak a művei, mivel invenciózus erejük aránytalanul kisebb a szintetizáló erejüknél. Végső soron Kodály a nemzetnagy tanáraként-széles értelemben - fog bevonulni a halhatatlanságba. " . Szabolcsi 1968-ban megjelent tanulmánya (Kodály és a hegyek) ugyancsak felveti a „nagy praeceptor" és a zeneszerző konfliktusát, de döntően más és valamelyest romantizáló összefüggésben. Ő a tízes-húszas évek fordulójának Varázslóját (egyik akkortájt írt levelében nevezi így Kodályt) szembesíti a közéleti emberrel, a nemzet tanítómesterével. Ekkor úgy látja: ha Kodály nem vállalja ezt a szerepet, akkor „talán nem történik meg, hogy ez a szellemében olyannyira teljes mű voltaképp példázatoknak, kezdeteknek, felfedező utaknak és zászlóbontásoknak folytatás nélkül maradt s nem is folytatható, tehát alapjában tragikus sorozatává váljék." Az a rádióelőadás (Zene, illúzió, nosztalgia, Brahms, Mahler és Kodály), amelyet Szabolcsi Bence 1969 februárjában olvasott fel, és amelynek történeti kontextusát igyekszünk itt rekonstruálni, átveszi a kodályi mű tragikus folytathatatlanságának motívumát, és az illúzióknosztalgiák védjegye alatt egy már jóval korábban megfogalmazott gondolattal társítja: „[...] mert pótolni kellett az elmaradt nagy múltat, mert Kodály zenéje a nemvolt tegnapot is felépíteni jött, ez a zene megteremtette a maga tradícióját és múltat varázsolt önmaga mögé" (Kodály és Európa, 1925). Kodállyal kapcsolatban tehát nem a primér mondandók, hanem a kontextus: Brahms és különösképpen Mahler társasága az, ami újszerűen, méghozzá meglepően újszerűen hat az 1969-es előadásban. Tévednénk azonban, ha úgy gondolnánk, hogy csupán Mahler helyezi kontextusba Kodályt. Kodály szomszédsága feltétlenül interpretálja Mahlert is. Kodály a Szabolcsi-életműnek egyik, bizonyos tekintetben a protagonistája, Mahler csupán néhány írásban feltűnő periférikus szereplő. Nyilvánvaló, hogy ez az előadás is Kodály miatt hangzik el. De látni fogjuk, hogy az 1969-ben született szövegben Szabolcsi Mahlerral kapcsolatos korábbi megnyilatkozásait is revideálja, legalábbis átcsoportosítja, átértékeli régi gondolatait. Az értékítéletek alkotása, az elkötelezettség, a választás Szabolcsi számára zenetörténészi-zenetudósi eszmélésétől kezdve programatikus jelentőségű. Az elfogultságban mint szemléleti alapállásban egyúttal generációja javának magatartását kívánja felismerni. „Nem minden korszak hirdette a dolgok liberális kiegyenlítését, nem minden korszak volt kényelmes, szkeptikus és önhitt" - bírálja a tegnap világát egy 1921-es levélben. ..A teremtés mindenekelőtt akaratot és állásfoglalást, tehát elfogultságot jelent. [...] Ilyen generáció ( amely valamely eredményért harcol, vagy eredményt akar megóvni) valóban türelmetlen lesz, mert egyetlen gondolatot tart szem előtt, egyetlen gondolat fényében látja a világot és minden tettével ezt a gondolatot szolgálja [...]. Talán közelebb kerül harcában a tegnapelőtthez, mint a tegnaphoz, mert rokont, támaszt, hátvédet keres a történelemben is, s eközben -mint Nietzsche írja a cselekvő emberről - •elfelejti a legtöbbet, hogy egyetlen dolgot véghezvihessen, igazságtalan azzal szemben, ami mögötte van és csak egyetlen jogot ismer, annak jogát, aminek most létre kell jönnie"- fogalmaz 1926-ban (A szent zenetörténet zsoldosai). A központi érték, amelyre Szabolcsi a kezdetektől építi ítéleteit és elfogultságait. a klasszicitás, a klasszikus mű eszménye. Az eszmény az SZABOLCSI BENCE