Muzsika, 2007 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2007-10-01 / 10. szám - Vadas Ágnes
fesztiválok országszerte a s zót a gorombán harsogó effektusoktól. Sok, gyakori közös kvartettmunka, sok tapasztalat, szakmai-baráti jó tanács (esetleg megtakaríthatatlan veszekedés) is kell ahhoz, hogy kialakuljon az ezeknek a nehéz követelményeknek megfelelő játékmód. Az Authentic Vonósnégyesnek ezt a fegyverzetet még meg kell szereznie a kvartettstílus legmagasabb fokát képviselő Haydn-művek megszólaltatásához. A Zádori Mária-Komlós Katalin páros az elmúlt évadok során sokszor bebizonyította, hogy egyaránt uralkodik a hallgató lelkének legérzékenyebb és legviharosabb húrjain. Hangversenyük (augusztus 28.) nyitószámával azonnal a legsúlyosabb tragédia légkörébe ragadtak magukkal bennünket. Haydn drámai jelenete, az Arianna a Naxos a puszta szigeten szerelmesétől hűtlenül elhagyott krétai királylány panaszával a görög mitológia egyik legmegrázóbb drámáját idézi fel. Zádori a drámai Haydn-kantátában még tőle is szokatlanul megrázó és szívbemarkoló hangot talált meg. Koncentrált és erőteljes éneklés, koncentrált és erőteljes előadás, mindvégig maga mögött tudva Komlós Katalin inspiráló támaszát. Párosuknak mindig is hálás darabja volt a kantáta, de ezúttal eddig még el nem ért drámai magasságokba sikerült magukkal vinniük hallgatóságukat. (Remélem, a rádiófelvétel megőrzött valamit a teremben megsűrűsödött atmoszférából.) Az 1770 körül keletkezett g-moll fortepiano-szonáta előadásának líraisága minden intimitása ellenére némileg a nagy drámai mű árnyékában maradt. Sámuel Arnold és Johann Peter Salomon három dala Haydn hétköznapi londoni környezetének zenei hangját szólaltatta meg, némi ízelítőt nyújtva Jane Austen 1813-as regénye, a Büszkeség és balítélet zongora mellett saját dalolásukat kísérő kisasszonyainak csinos repertoárjából. A hírnevét zongoraetűdjeivel megőrző J. B. Cramer (1771— 1858) op. 25. no 2-es D-dúr szonátája az „érdekes" vagy „tanulságos" jelzővel elintézhető szerzőénél sokkal figyelemre méltóbb arcot mutat. A szonáta fináléjának (a műsorismertető szerint) „pasztorális zsánerképe" megítélésem szerint inkább naiv induló, míg az első tétel kidolgozási része határozottan kedvet ébreszt szerzője további műveinek megismerésére. A műsor - jól rímelve az Ariannára - Haydn két londoni canzonettájával, az angol fővárosban írt sorozat két remekének (The Spirit's Song, O Tuneful Voice) megrázó előadásával ért véget. A drámai hangulatot ráadással feloldva, az előadók a Pastoral Song szépséges megszólaltatásával kerekítették le az estét. Ha egy korábbi bekezdésben a zene és a zenélés tejeskávéhoz illő hangulatáról ejtettem szót, a Senatores Pannoniae koncertjéről szólva önként adódik az est söröskorsókhoz illő légkörére utalni. Igaz, a műsort eredetileg szabad térre tervezték, és csak az időjárás megbízhatatlansága következtében kerültek Haydn fúvós együttesre, ma úgy is mondhatnánk, katonamuzsikusok számára írott, szabad ég alávaló művei: indulók és divertimentók (Földmusikok) az Apolló szekerével ékesített díszterem aranyozott rokokó boltozata alá. Tanulságos, és egyben a maga módján szép is volt hallani a meghatározott alkalmakra született tábori muzsikákat, amelyek éppúgy szerves részét képezték a kor zeneéletének, mint a szimfóniák vagy kvartettek. Borsódy László, a natúrtrombita hazai kiválósága sokszor játszott már ilyenolyan zenekarokban e falak között (a jó trombitás Haydn korában ugyanúgy együttesről együttesre vándorolt, mint ma), ám karmesterként ezúttal először szerepelt. Az ő nevéhez fűződik a tucatnyi muzsikusnak (2-2 klarinét, oboa, kürt, fagott, 1-1 fuvola, szerpent, trombita) egy együttesbe gyűjtése, és ha tudjuk, milyen nehéz összeszedni, majd ha együtt vannak, próbára fogni a világ tízegynéhány tájáról jött, egymást esetleg sose látott tizenkét muzsikust, hamarabb megbocsátjuk az ilyen együttesek megszólalásához kissé mindig hozzá tartozó - az Európából akkoriban még csak néhány évtizede kiűzött török hadakat kísérő, a hangerő és erőteljesebb érzelmi hatás érdekében tudatosan elhangolt hangszereken együttmuzsikáló tábori zene emléke nyomán megmaradt néven „türkisch" hangzást. Még az is lehet, hogy egy hangversenytisztára hangolt fúvós „banda" fel sem tudná idézni teljes hitelességgel egy Feldparthie légkörét. Ezen a koncerten is megszólalt vendégként egy nem Haydntól, hanem kiváló tanítványától származó, egyébként a keretbe beleillő darab: Ignaz Pleyel egy fuvolára, két klarinétra és fagottra komponált, némileg a kamarazene felé mutató, a korai klarinétok szép hangjával is meggyőző világot idéző négytételes kvartettje. Nem lenne teljes a fesztivál Haydn-képe -még ha az operamesterünk munkásságának nem legkiemelkedőbb műfaja is - a színpadi zene felidézése nélkül. Tapasztalatból tudjuk: egy igazi opera teljes előadóapparátusa szólistákkal, kórussal, trombitávalüstdobbal akusztikailag menthetetlenül szétveti ennek a teremnek a falait. (Tudomásunk szerint nem is játszottak itt annak idején operát; ott volt és egyszer talán lesz Búcsúzunk Vadas Ágnes Hegedűművész. Budapesten született, 1929-ben. Csodagyerekként tűnt fel, s tanulmányai elvégzése után az Országos Filharmónia szólistájaként működött. Magyarországon kívül a Szovjetunióban és Csehszlovákiában is koncertezett, és több nemzetközi versenyen nyert díjat. 1956-ban emigrált, kezdetben Franciaországban és Németországban élt, majd 1966-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Amerikában szólistafellépései mellett az Indianai, Texasi, Georgiai és az Ithacai (New York állam) Egyetemen tanított. 1980-tól 1993-ban történt nyugalomba vonulásáig a San Franciscó-i Opera Zenekarának művésze volt. A muzsikusi pályán kívül emberjogi aktivistaként is ismert volt, az Amnesty International munkatársaként a halálbüntetés eltörléséért harcolt. Magyarországi mesék (Tales from Hungary) című könyve 2001-ben jelent meg. 78 évesen, 2007. június 3-án hunyt el. 12 muzsika • 2007 OKTÓBER