Muzsika, 2007 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2007-12-01 / 12. szám - SÁROSI BÁLINT: Mit üzen Kodály?
• SÁROS ALINT Kodály Zoltán 125 évvel ezelőtt született, és már annak is negyven éve, hogy nincs közöttünk. Távozása óta nagyot változott a világ. A meggyorsult változások sodra az ő hagyatékát sem kímélte a hordaléktól. De néhány évtized hordaléka nem temetheti el Kodály példáját és gondolatait, mert ezek sokunkhoz szólnak és hosszú időre érvényesek. Nagy többségükben ma is frissek és időszerűek, élő üzenetként foghatjuk fel őket. A zenei megújulás apostola volt. Úgy művelte a zenét, hogy figyelme a teljes magyar kultúrára kiterjedt. „A magyarság egész gondolatvilágát átölelni, érteni, megérezni a magyar lélek minden rendű rezdülését, a legmagasabb rendűtől a legkisebbig. A falusi libapásztorlánykától Széchenyi Istvánig" - ez volt törekvése és vezérelve. Kodály-évet írunk. Kiemelt alkalom arra, hogy felfrissítsük tőle származó legfontosabb ismereteinket, kiegészítsük , ahol szükséges, helyesbítsük róla és életművéről alkotott képünket. Ahogy magánéletét megszervezte és végigélte, már az is maga a messzelátó bölcs tervszerűség. Közismert, hogy átgondolt fegyelmezettséggel és bölcs mértékletességgel élt; rengeteg elfoglaltsága mellett is szakított időt egészséges mozgásra, sportolásra. Kiváló úszó, ugró, síelő, korcsolyázó, gyalogtúrázó volt. Élete végéig megőrizte karcsúságát, egyenes tartását és szellemi frissességét. Molnár Antal, kit magántanítványaként 1905-ben összhangzattanra tanított, így írja le a végzős egyetemi és zeneakadémiai hallgató Kodályt: „Külsejére [...] olyasfélének tűnt, mint holmi vidéki segédtanító. A kollégiumi koszton nem lehetett meghízni, s ő különben is mérsékletre rendezkedett be. Sovány, izmos, középtermetű emberke volt, vékony bajuszával. Egyetlen ruhájában, jól kilubickolt bakancsával mindig feltűnő tisztaságot hordozott. Soha semmiféle tétovaságot nem lehetett észlelni nála, minden szava és mozdulata biztonságos volt. Az egész emberből, habár igen szerényen lépett fel, sugárzott az öntudat." Sokat beszélő világunkban külön is érdemes megemlékeznünk szűkszavúságáról. Koncentrált rövidséggel és világosan nyilatkozott meg. Beszéddel soha sem zilálta szét a készülő gondolatot, s ez mindig készen volt, mielőtt megszólalt. Nem beszélt, ha nem volt az alkalomhoz illő és szükséges mondanivalója, írásai is koncentráltak, magvasak, idézetbe kívánkozóak. Idézik is sokan abban a hitben, hogy Kodályból sokkal többet nem is kell tudni, mint ami idézetként közszájon forog. Érzelmeinek, indulatainak ritkán adott hangot; ilyenek nyoma arcán is alig volt észrevehető - pedig kitűnő humora volt, tele volt figyelmességgel, segítőkészséggel, s volt bőven oka haragra is. Ő, kinek egész élete áldozat volt a hazáért, a nemes hangzásától oly sokszor megfosztott „hazafi" szót még ironikus felhanggal sem használta. Hátrahagyott írásai közt említi, hogy 1910-ben, Bartókkal közös szereplésük alkalmával a közönség tapsát megköszönve, Bartók „egy mondatot kezdett: »reméli, így fogunk állni együtt a közös eszméért való küzdelemben«. Ez volt velem szemben egyetlen érzelmi-patetikus megnyilatkozása" - írja Kodály, és folytatásul megjegyzi: „Talán frázisgyűlölő természetem [...] tartotta vissza, de később ő sem emlegette a hazát, amit az előttünk járók úgy elkoptattak, hogy már ajkunkra venni se mertük." Ugyanígy lenézte a nagy hangon emlegetett „magyar"-ságot, jól tudva, hogy az divat és politikai széljárás szerint lehet cégére üres büszkeségnek, takarója hibáknak, eszköze olcsó érvényesülésnek, csapdája megtévesztésnek, gerjesztője gyűlölködésnek. Élesen megfogalmazta, amit józan ésszel magunk is beláthatunk: „...amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! Mindenki annyira művelt és magyar, amenynyire meg tudta szerezni. Csak szerzett műveltség van, szerzett magyarság." A megszámlálhatatlan kitűnő idegen gyökerű magyar közül példaként a mindenki által ismertet, a szlovák anyától és délszláv apától származó Petőfit említi. Említhette volna saját magát is, aki apai ágon flamand, anyai ágon lengyel származású. Ettől függetlenül a kevesekhez tartozik, kiknek „a legnagyobb magyar" mellett van a helyük. Hiszen maga Széchenyi sem származása, hanem tehetsége és munkája révén lett a „legnagyobb". A magyar műveltség egyik csalhatatlan jele nyelvünk ismerete, szeretete, helyes használata. A Rádióban, 1938-ban elhangzott Vessünk véget kiejtésünk romlásának című előadásában így ír erről: „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Mit üzen Kodály? Zürich, 1926 — Geyer Stefi felvétele A tanulmány szövege előadásként hangzott el az MR3-Bartók Rádióban, 2007. március 18-án. 2007 DECEMBER • muzsika 3 kodály 125 51