Muzsika, 2015 (58. évfolyam, 1-12. szám)
2015-05-01 / 5. szám - KORTÁRS ZENE - Kovács Sándor: A Tonga–Petőfi Sándor utca tengely
KORTÁRS ZENE mintha mindez ott lenne a hangok mögött - csak éppen elidegenítve, „jégbe hűtve". A darab címe: Tribet de César Vallejo. Töredelmesen bevallom, az 1938- ban elhunyt perui író-költőről eddig csak annyit tudtam, az irodalmárok különleges egyéniségnek, jeles újítónak tartják (szürrealizmust szokás vele kapcsolatban emlegetni). Tribe című híres kötetét sajnos eddig nem olvastam, de Csapó műve kíváncsivá tett rá. A harmadik magyar mű, Horváth Márton Levente Imaragana című alkotása adta számomra ezúttal a legnagyobb élményt. Bámulatos gondossággal felépített zene. Hangsorokból indul ki, imitációkkal, éles kontrasztként vet be ismételgetett hangokat. A szerző nyilvánvalóan érzi a hangok közti tonális erőteret, vonzás- és taszításrendszert (amely nem azonos a régi dúr-moll világgal és ennek bárgyán kertitörpés neo-felelevenítésével). Szóval vérbeli muzsikusról van szó. Csak az a cím! Nem tudtam rájönni, mit jelent. Művekről szóltam eddig, pedig talán hosszasabban kellene beszámolnom az előadókról. Mezítlábas zenészeknek nevezik magukat, ha jól tudom, néhány éve debütáltak ezen a néven. A név alázatot sugall, egyszerűséget, természetességet. És tényleg mezítláb jelennek meg a nagyközönség előtt. Mindez reflexszerűen rokonszenvet kelt, ám, őszintén szólva, engem hidegen hagy. Modorosságnak, reklámnak tartom. Nem volna szükségük rá, mert cipőtől, sarutól (illetve annak hiányától) eltekintve elképesztően jók. Koltai Katalin mestere a gitárnak, páratlan virtuóz. Bartók Zsolt fantasztikus pianókat tud előcsalni klarinétjából. A csellista Rohmann Ditta képességeit aligha kell méltatnom a Muzsika olvasói előtt. Dylan Lardelli, a második gitáros dicséretes igyekezettel vetette be magát Dorothy Kér effektuszenéjének előadásába - nem rajta múlt, hogy a mű szerényebb tapsokat aratott. Bodrogi Éva is maximális elismerést érdemel. És külön kell említenem a csapat bolgár nevű tagját (aki azonban a Zeneakadémián végezte tanulmányait). Sztojanov Georgi eredetileg a zeneszerzés szak hallgatója volt, később ébredt rá kivételes vokális képességeire. Koloratúrszopránok regiszterében tud énekelni, csodálatos tisztaságú, egyenes hangokon. Csapó részben neki írta most hallott darabját. Nem tudok mást mondani: lenyűgöző, fantasztikus... Kevésbé vagyok lelkes a koncert egyéb jelenségeivel kapcsolatban. Tetszik a helyszín, az, hogy a ruhatár helyett az ember maga akasztja kabátját egy fogasra, hogy kicsiny büfében kitűnő kávét kap, hogy könyveket nézhet előadás előtt meg a szünetben (mindezt persze nem először tapasztalom a Fugában). Maga a hangversenyterem ugyan kevésbé alkalmas ilyen eseményekre, de sebaj, el lehet úgy rendezni a nézőtér székeit, hogy senkinek se csorbuljon jelentősen a műélvezete. Az, hogy egy nagyobb tábla-félére a koncert során a hallgatók - a művek közti rövid szünetekben - festegethetnek, illetve rajzolhatnak erre való eszközökkel, látszólag remek, fiatalos ötlet, a valóságban semmire sem vezet. Ennél a MÁV-kocsikra festett grafittik, tagok is művészibbek. Itt és most legalábbis semmi érdekes nem sült ki a dologból (megengedem: a jövőben talán bátrabb lesz a publikum). Felemás érzéseim vannak azzal az újabban divatozó gondolattal is, hogy a közönséget vonjuk be a hangzó produkcióba. Arról van szó, hogy bizonyos egyezményes jelekkel a publikum vállalkozóbb részét hangjelenségek kibocsátására, ismételgetésére bírjuk, majd szabályozzuk a dinamikát, satöbbi. Elsőre ez igen szórakoztató, nagyjából úgy, mint Sáry László színészeknek szánt gyakorlatai, másodszorra kedves, harmadjára kissé déja vu. Nem hiszem, hogy ez az út vezet a zeneművészet megújulásához. Mezítlábasokat azonban jó volna minél többször hallani. Felőlem akár cipőben is. Március 15. - FUGA, Rendező: FUGA 2035 MÁJUK MUZSIKA - 25