A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (19. kötet, 1-4. szám)
Gergely Gergely „Tolnai Lajos pályája" c. kandidátusi értekezésének vitája (Kovács Kálmán)
bő jegyzetanyag, meglehetősen teljes és tanulságos bibliográfia egészíti ki. Sikeresen elemezte a csaknem teljesen elfeledett korai és kései alkotásokat. Részletesebben foglalkozott Juhász Géza A báróné ténsasszony című regénynyel. A dolgozat sok helyes megállapítása közül azt emelte ki, hogy az író itt sem menekül vissza a múltba, ellenkezőleg: minden saját jelenéhez szóló intelemnek szánja. Kár, hogy nem mindig dönthető el, gáncsnak vagy dicséretnek tekintsük Gergely egyes megállapításait (a mű drámaisága, leírással kifejezett gondolatok stb.). Juhász Géza szerint a regény zsánerképszerű részleteit nem lehet diszharmóniának minősíteni, a hézagos ábrázolásban, a látszólag össze nem illő jelzőkben észre kell vennünk a balladai szerkesztést. A jelöltnél jóval szeplőtlenebbnek tartja a mű realizmusát, s túlzott ideológiai éberséget lát abban,hogy nacionalizmusra gyanakszik az idegenek ábrázolásában. Nem jogos, ha az Uj főispán megoldásával kapcsolatban lojalitást emleget a jelölt. Parasztból lett főispánt ábrázolni — ez legalább annyira kihívó, mint az Uj Zrínyiász. Csoda, de a csodát elemi egyszerűséggel fogadtatja el velünk az író. Az arisztokrácia ábrázolásában nem az a tipikus, amit a mágnások művelnek, hanem az, hogy ha akarnák, még ezt a csodát is megtehetnék. Kétségtelenül Deus ex machináról van szó, de nem társadalmi tájékozatlanság hozta létre, hanem a merész mesebonyolítás. Gróf Salamonfy riadt víziója pedig úgy hangzik, mint valami ködös megsejtése annak, hogy Hunniában is fenyeget már a demokrácia. A polgármester úr kapcsán azt, hangsúlyozta Juhász Géza, hogy teljes joggal ítélte el Tolnai a polgárságot, de nem a nemeseket akarta visszajuttatni a hivatalokba. Örült volna természetesen, ha megszabadulunk a kapitalizmus farkaserkölcsétől, ábrázolt is néhány vonzó, tisztességes jellemet, ám e harc ugyanolyan hiú remény volt, mint Eötvös Karthauss ja. A jelöltnek mégis igaza van: ha írónk nem is tudott gyakorlati megoldást ajánlani, változtatni akart a világon, hitt a jobb jövőben, ezért érzett heves felháborodást minden gazság láttán. Ezek után Tolnai tanulmányaival, kritikáival, irodalmi elveivel foglalkozott Juhász Géza. Megállapítható, hogy írónk realista meggyőződéssel alkotott, s nálunk ő közelítette meg elsőnek a realizmus követelményét. Nagy kár, hogy a korabeli kritika nem ismerte fel újszerűségét, hogy még a nagy tehetségű s a realizmust sürgető Péterfy sem látta: jelen van már, akit vár. Legfeljebb Arany Aristophanes-fordítása támogathatta Tolnai törekvéseit. Ilyen szempontból fontosnak tartja Juhász Géza Tolnai és Dr. Ferenczy József kapcsolatát. Lényegében érthető, hogy a disszertáció amolyan ellen-Jókainak ábrázolja írónkat. Mindkettő túlzott, s mindkettőt elhomályosította Mikszáth népszerűsége. Azok a polgárolvasók, akik a 80-as években még tapsoltak Tolnainak, amiért oly bátran bírálta a másik osztályt, kezdtek maguk is belenőni a hatalomba, s egyre kevésbé fogadták el, hogy egyetlen szervezett bűntanya volna az ország. Ez magyarázza, hogy utolsó művei már kötetben nem jelenhettek meg. De a fiatal írók, s épp a legkülönbek, egyaránt lelkesedtek érte, soha nem nyugvó szellemétől kaptak ösztönzést, bátorítást. Végül a jelölt ama nézetét vitatta Juhász Géza, hogy Tolnai alkotásmódja nem tipikus, hogy úgy látja, írónk csak a kritikai realizmus határáig jutott el. Opponens inkább Ady és Móricz véleményét vallja, mert eleven jellemeket teremtett Tolnai, akik magukon viselik osztályuk jegyeit. Nem látta ugyan meg az új, antikapitalista erőket, de morális bizakodása nemes lélekről beszél, aki ember maradt a kor szennyében. Kifogásolja, hogy csak vázlatosan elemezte a dolgozat Tolnai művészi eszközeit. Kiderül véleménye-