Nagyvilág, 1963 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1963 / 11. szám - KÖNYVEKRŐL - Bokor László: A lengyel néphadsereg tűzkeresztsége (Waldemar Kotowicz: Frontutak)
1736 KÖNYVEKRŐL híres régi dráma fordítása is megjelent magyar nyelven, s a klasszikus kínai epika két rangos alkotása, a Vízparti Történet és a Vörös Szoba Álma című regény is napvilágot látott. A nagy-epika „gyakorló iskolája”, a novella- és elbeszélésirodalom, ám egy irodalom kis-epikájában nemcsak a nagyepika lehetőségei, erővonalai vannak adva, hanem elsősorban saját, öntörvényű műfajának feltételei. Ezért forgatjuk örömmel a régi kínai elbeszélés- és novellairodalom reprezentatív darabjait tartalmazó kötetet, amely a Világirodalom Klasszikusai sorozatban, Tőkei Ferenc válogatásában és előszavával jelent meg. A kötet huszonnyolc elbeszélésből álló anyagának zöme ugyan magyar nyelven már korábban helyet kapott különböző kiadványokban, legjavukt egy kötetbe gyűjtése azonban mégis indokolt. Az elbeszélések egyes darabjai ugyanis a kínai irodalom történetének különböző korszakait reprezentálják, s a kötetben a történetiség sorrendjében követik egymást, így a klasszikus kínai kisepika fejlődésének útját is áttekinthetjük: az időszámításunk kezdetét közvetlenül követő évszázadok ismeretlen szerzőinek anekdotikus történeteitől Pu Szung-lingnek, a nagy XVII. századi elbeszélőnek novellisztikájáig. Műfajilag is széles tehát a skála: a mesétől a művészi novelláig terjed. Mindkét értelemben hosszúra nyúlt a kínai elbeszélésirodalom genezise, s ez több tekintetben is tünet jelző. Mindenekelőtt egy évezredeken át lényegében mozdulatlan társadalomra utal, az ősi, patriarchális hagyományokat is továbbéltető sajátos kínai feudalizmusra, amelynek mágneses teréből nem tudtak kitörni a haladás és fejlődés fel-felbukkanó erői. Innen a folklór szívóssága a régi kínai civilizáció egészében, s vele szemben a műköltészet sziszifuszi harca az önállóságért. Itt van továbbá ennek a társadalomnak mindvégig uralkodó ideológiája, a konfucianizmus, amelynek prózai józansága nem kedvezett a naiv epika kifejlődésének, s egyáltalán, rövid pórázra fogta a fantáziát, amelynek játékából így csak rövid lírai hangulatok alkalmi megörökítésére futotta. Mindez érthetővé teszi, hogy kezdetben valóban a lírai költészet vált a klasszikus irodalom reprezentatív, sőt, szinte egyetlen műfajává, s hogy időszámításunk VII—IX. századában, a Tang-korban, amikor a lírai költészet Li Taj-po, Tu Fu, Po Csü-ji és mások életművében már fejlődésének csúcspontját érte el, az elbeszélésirodalom éppencsak elindult a fejlődés útján azáltal, hogy bekerült az írástudó réteg érdeklődési körébe. Tőkei Ferenc elemző előszava meggyőző erővel mutat rá azokra a társadalmiideológiai körülményekre, amelyek között a kínai epika kibontakozása és fejlődése végbement. Kínában is a kereskedelem, a városi élet megjelenése, illetve felvirágzása vált ennek a fejlődésnek alapvető feltételévé. Míg azonban Nyugaton az epika útja egyértelműbb, rövidebb volt, összhangban a feudalizmus viszonyai felett úrrá levő polgári fejlődéssel, Kínában a fejlődés kora kapitalista szinten történő megrekedése, esetlegessé válása motiválta az epika útját. Így ez az út — a nyugati epika fejlődéséhez viszonyítva — egészében lezáratlan maradt akkor is, ha egyes kivételes alkotásaiban, mint a kötetben is szereplő Pu Szung-ling novellákban, vagy Cao Hszüecsin nagy regényében, a Vörös Szoba Álmában túlmutat is a sajátos társadalmi viszonyok megengedte művészi lehetőségein. Csak a századunkban kialakuló modern kínai irodalom léphetett a polgári realizmus epikájához vezető útra, miután ennek társadalmi-ideológiai feltételei megértek. A régi kínai elbeszélésirodalom tehát hosszú időn át a folklór és a műköltészet határmesgyéje mentén fejlődött — akár hivatásos írástudók művelték, akár vásári mesemondók. Létrejöttében és fejlődésében fontos szerepe volt a taoizmusnak és a buddhizmusnak is, nemcsak mint antikonfuciánus ellenzéki ideológiának, hanem mert a régi kínai novellisztika művészi rekvizitumainak kimeríthetetlen forrásaivá váltak: a taoizmus misztikája, a buddhizmus vallásos legendavilága tág teret nyitott a fantázia kalandozásainak. Emellett az epikus hagyományokban szegény kínai irodalomban a buddhizmusközvetítette a gazdag indiai epikus költészet különféle formáit, amelyeknek nyomai még a tisztán népi eredetű elbeszélésekben is fellelhetők. A versbetétek például nemcsak az egykori élőnyelvi előadásra utalnak, amikor a figyelem felkeltését, a hallgatóság pihentetését kívánták szolgálni, hanem a buddhista szútrák előadásának technikájára is: a verses szövegrészek szerepe az volt, hogy összefoglalja és megrögzítse az emlékezetben a tanulságokat. Bármennyire sajátosnak tetszik is első olvasára az elbeszéléseknek , kísértetekkel, rókatündérekkel, sárkánykirályokkal benépesített valóság világa, nem nehéz tipológiai rokonait megtalálnunk például az arab elbeszélésirodalomban, az Ezeregyéjszaka