Nagyvilág, 1967 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1967 / 8. szám - Tájékozódás
A VALVAREZ BEVEZETŐ A „HUSZONKÉT MAGYAR ELBESZÉLÉS” CÍMŰ ANGOL NYELVŰ NOVELLA -GYŰJT EMЁNY HEZ Ha magyar irodalomról esik szó, semmiképp sem szabad megfeledkeznünk róla, hogy akárcsak a legtöbb kelet- és közép-európai ország esetében, itt is viszonylag új irodalommal van dolgunk. A XIX. század közepéig nagyon kevés jelentékeny művet írtak magyarul. A főnemesség, az országgyűlés meg a törvénykezés hivatalos nyelve a latin volt — sőt a felsőbb osztálybeliek néha még otthon is latinul beszéltek —, a Habsburg uralkodóké pedig a német. A honi szólásmód parasztoknak való, csökkentett értékű, nem irodalmi, kultúra alatti nyelvnek számított. Az első jelentős magyar írók, akik komoly irodalmi mondanivalójuk hordozójául a magyar nyelvet választották, olyan időpontban tűntek föl, amikor szükség volt rájuk: éppen kapóra, Kossuth forradalmának idején, 1848-ban. A költő Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János meg a regényíró Jókai Mór színes lélekkel vettek részt a forradalmi politikában, és mintegy politikai gesztusként magyarul írtak. A függetlenség jelképe volt ez, arra irányuló kísérlet, hogy ne csak az érdeklődést, hanem a figyelem gyújtópontját, is eltereljék az országra erőszakolt, idegen uralkodó osztályról, és a hazai, magyarul beszélő parasztság felé irányítsák. Ennélfogva Petőfi elbeszélő költeménye, a János vitéz is kettős jelentőséggel bírt: egyike volt az első, anyanyelven írott jelentékeny költeményeknek, másrészt — ugyancsak elsőként a magyar irodalomban — a mű hőse paraszt volt, eszméi nemzeti eszmék. Ha Petőfi, Arany és Jókai kettős fontossággal bírtak, kettős örökséget is hagytak maguk után. Munkásságuk azt jelentette, hogy a magyar irodalom első nagy klasszikusainak stílusa határozottan, szenvedélyesen romantikus volt, meg azt is, hogy az irodalom a radikális politikában gyökerezett. Petőfi is, Arany is harcoltak a szabadságharcban, Petőfi a segesvári csatában esett el. Mind ők, mind pedig Jókai a forradalmi politikai eszmék elterjesztésében sorsdöntő fontosságú irodalmi folyóiratokba írtak. Példájuk hagyománnyá vált. Magyarországon ritka az olyan kortársi költő, mint Weöres Sándor vagy az olyan regényíró, mint Szabó Magda, aki távoltartja magát a politikától. A harmincas években a népi írók csoportja — mint ebben a kötetben Móricz Zsigmond és Illyés Gyula — a „hárommillió koldus” szörnyű nyomorúságára irányította a figyelmet, azokra a hihetetlenül szegény és elmaradt, nincstelen parasztokra, akik a háború előtt tömegével éltek a feudális nagybirtokokon. Magyarország legnagyobb élő regényírója és legnagyobb kritikusa pedig — Déry Tibor és Lukács György — vezető szerepet játszó, aktív kommunista volt. Közép- és Kelet-Európában a művésztől elvárják, becsülik és szinte elengedhetetlennek tartják az ilyen politikai elkötelezettséget. Ott, ahol az értelmiség sokkal kisebb számú, sokkal jobban összeforrott és kevésbé specializálódott, mint Nyugaton, ez már hagyománnyá vált, s nem is kerülhető el olyan országban, ahol a történelem folyamán hosszú megszállások és idegen hatalmak uralma váltakozott. A XVI. században a törökök meghódították Magyarországot. Mikor végre kiűzték őket, a hatalom a Habsburgok kezébe csúszott át. Magyarország csak 1918 óta független állam. Ilyen körülmények között a nemzetiesség az író legfontosabb ügyévé válik. Az író nemcsak művészként fontos, hanem tanítóként is, aki segít nemzetét öntudatra ébreszteni, támogatja törekvéseiben, istápolja bajaiban. Másutt már kifejtettem, hogy a romantikának és a politikai elkötelezettségnek ez a kettős öröksége a fogékonyságnak különös magyar fortélyát eredményezte: a reagálásnak egyidejű kettősségét. A magyar író romantikus érzésekkel közeledik a politikához és politikus szemlélettel a romantikához. Minden erőszakoltság vagy hamisítás nélkül a líra és a cinizmus egyidejűleg jelen van ugyanabban az emberben. Nemzeti szkizofréniáról van szó, amely az egész magyar kultúrát áthatja. A magyar mód fölött