Nagyvilág, 1968 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 2. szám - Kerekasztal
gal ad bájának erőt, humorral a vaskosságnak kellemet. Ahol azonban egy-egy szó használata elé mindenképpen tiltó gátak merednek, ott az a szó, ha leírják, csak trágár lehet. Viszont nem a szavak alkalmazásában, hanem a szavak mögötti fogalmak szemlélésében érzek nemkívánatos kettősséget mindenütt, ahol a szerelem testi részét (mely csak e különválasztás folytán válik külön résszé) elválasztják magától a szerelemtől. Veres Pétert — aki ez ankét keretében „a gondolkozni nem tudó képmutatókat" elítéli — igazán nem tarthatom prűdnek. De mikor azt írja, hogy „a szerelem még költészet, mint a pacsirtaszó, vagy a virágbimbók színekbe bomlása, a párzás már csak fajfenntartási funkció. (A jobbik esetben)" — akkor el kell gondolkoznom, és sok mindent meg kell kérdenem. Mindenekelőtt azt, hogy amit ő párzásnak nevez, s amit én szívesebben neveznék e lebecsülő felhangú szó helyett ölelésnek, nem tartozik-e másképp vagy másképp is az élet teljességéhez, mint amit — hogy tréfásan szóljak -- e túl tudományos jellegű szó éreztethet? S hogy egyáltalán ne tréfásan szóljak — az „Ehess, ihass, ölelhess, alhass"-verssorra gondolva — nem a mindenséggel magunkat mérésnek eszközei közé tartozik-e inkább? S hogy gondolható-e például az evésről, hogy nem más, csak az önfenntartás funkciója, aktusa? Pedig az ölelés — e természetes emberi szükséglet - nem a jobbik esetben hasonlítható pusztán az étkezéshez. Mert a jobbik esetben a szerelem szent szertartása. És éppen mint ilyennek hatalmas költészete is van, amely igen gyakran a részletes leírástól sem riad vissza, mert nem is érzi, hogy vissza kellene riadnia. Mikor a fent idézett mondatot olvastam, először azt hittem, hogy írója az élettársi kapcsolat vagy érzelem nélküli ölelést nevezi párzásnak (s ennek még volna is valamelyes jogosultsága, noha a skála nagy: a kalandnak, a kíváncsiságnak, de még az egészséges nemi étvágynak is megvan a költészete). De arról az első értelmezésről azonnal le kellett mondanom, mert az író a „fajfenntartás funkciójáról" beszél, s a házasságon, sőt szerelmen kívüli ölelések nemigen szokták a fajfenntartást célozni. Marad tehát a szerelmen és házasságon belüli ölelésnek ez a lefokozása csak funkciója. Egészen komolyan: én itt éppen a párzás megjelölést érzem trágárnak, minthogy az állati lét szintjére fokozza le az emberi szerelem szent szertartását. S ez a (nem képmutatóan, de annál anakronisztikusabban) lefokozó szemlélet (mely nem a „funkció" megjelölésben, hanem a „csak" szócskában és a „párzás" kifejezésben vall magáról) szüli a prüdériát. Mások prüdériáját. Amely persze már képmutató. Azokét, akik nem fokozzák le az ölelést ilyen módon, de kötelezőnek érzik, hogy úgy tegyenek, mintha lebecsülnék. És rejtegetnivalónak nyilvánítják nemcsak az ölelést, hanem az ölelés tényét is. Mert az igaz, hogy — mint Veres Péter írja — „az ember nevű állatfaj szükségét érezte, hogy ez a funkció ... magánügy legyen, és rejtekbe ... húzódjon vele". De az is igaz, hogy az írótoll, a festőecset, a filmkamera az embert még legrejtettebb gondolatai zugába is követi; miért ne követhetné legrejtettebb cselekedeteinek zugába? Követheti és kövesse. De csak akkor, ha magasrendű művészi célkitűzéssel. Az üzleti célú erotika, amit Veres Péter joggal vet meg, és az üzleti célú trágárság, amit Gáldi László joggal kárhoztat, amúgy sem tartozik az irodalom, a művészet körébe. Még két megjegyzés. Arisztophanész és Rabelais, akikben Veres Péter nem érez trágárságot, igenis trágár. De ez a trágárság elfogadható és elfogadandó, mert mint trágárságnak funkciója van. Korántsem csak leleplező és csúfondáros. Hanem a túlpezsdülő, feszítő életörömet sajátosan és túlfeszítetten éreztető is. A Lüszisztraté különben sem a „bujaságot és zabálást" leplezi le és rója meg, hanem a háborút. Amivel szemben tréfás formában, de komoly tartalommal csalétekül-fegyverül használja fel a szerelmi sztrájkkal felfokozott szerelmi vágyat, melynek kielégítését a — sóvárgott és elképzelt, a komédiában megvalósított — békekötés ünnepi lakmározásával köti össze. Az ókomédia törvényei szerint. Vagyis: Arisztophanész komédiáiban még szakrális szerepe is van a trágárságnak (mit nevezzünk annak, ha nem az ő darabjaiban tobzódó szélsőségesen malackodó, sőt disznólkodó cselekvések és kifejezések seregét?). Jobban is szeretem az Arisztophanész komédiáinál a Plautuséit. Aki az arisztophanészi erőt már az újkomédia bájával egyesíti; vagyis nem kevésbé szókimondó, de mindig gyöngéd, mindig kapcsolatról ír, lévén nála a nő nem kéjeszköz, hanem társ. De azért — nem kora és környezete szem előtt tartása nélkül — Arisztophanész trágárságait is (másfajtaképpen) élvezem. Eszem ágában sincs azonban Arisztophanész trágárságait azért elfogadnom, mert nem tartom őket trágárságnak. Az ókomédia