Nagyvilág, 1969 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám - Könyvekről
A KÖZÖNY ZSÁKUTCÁJA Georges Perec: Az alvó ember. Fordította: Boldizsár Gábor. Európa Könyvkiadó, Г968. Szinte illusztrációként jelent meg, mialatt a Nagyvilág „Dokumentum és irodalom" című ankétja folyt, Perec harmadik, magyar nyelven második könyve: Az alvó ember. Az elsőre (A dolgok) történt is hivatkozás a vita során, mint olyan műre, amelyben a szociográfia és az esszé keveredik szépirodalommá. Így van ez mostani könyvében is, sőt még inkább, mint „A dolgokéban. Cselekménye nincs is a könyvnek, még annyira sem, mint elődjeinek volt. Nem történik itt egyéb, mint hogy egy huszonöt éves fiatal ember — szociológus, akár a többi Perec-hős — rádöbben a dolgok, általában az élet sivárságára, értelmetlenségére, a tudatosság és elhatározottság felesleges voltára, s nem megy el a szigorlatra, hanem bezárkózik apró padlásszobájába. S mikor elhagyja odúját, akkor sem célszerűséggel, cselekvés-vággyal teszi azt, hanem pusztán ténfereg; odahaza, a szülői házban és vidékén, Párizs útvesztőiben, múzeumokban és képtárakban, bisztrókban és mozikban. Legfőképpen mégis keskeny díványán zajlik az „élete", teljesen egyedül, teljesen közömbösen, unalomig bámulva a mennyezet repedéseit és hallgatva a soha nem látott szomszéd fiókhuzogatását. Ki ez a fiatalember, akihez az író végig második személyben beszél, közönyét tiszteletben tartó tárgyilagossággal és udvariassággal, mégsem elnézően, de nem is oktatólag, valamilyen közelálló hangján inkább, talán a lelkiismeretén, esetleg egy meghasadt énnek józan és korrekt párjaként? Találóan nevezi őt az utószó írója, Réz Pál modern és francia Oblomovnak, külön súlyt helyezve a modern és francia jelzőkre. Valóban kézenfekvő az összevetés, de ahogy Oblomov orosz tétlensége is tipizál, és általános közérzeteket szemléltet, úgy ennek a fiatalembernek francia közönye is több a sajátosan nemzeti hangulatnál (persze egyfajta típus hangulatáról van szó), túlnő a párizsi miliőn. Nem hiányzik belőle természetesen a személyes átéltség sem, hiszen az unalom szimptómáit ki ne ismerné, s a múló pereci közérzet miért ne lehetne egy Perec-regény főtémája, az állandósulás tragédiájával. Kafkától választ mottót az író, de talán csak azért, hogy a dolgok relativitását egy fintorral bizonyítsa, s ez a fintor maga a könyv, „Az alvó ember". Kafka ezt mondja: „Nem szükséges, hogy kilépj a házból. Ülj az asztalodnál, és figyelj. Ne is figyelj, csak várj, csak maradj csöndben és egyedül. Felkínálkozik majd úgyis a világ, hogy fölfedd titkait, másként nem is tehet, önkívületben fetreng majd előtted." Ez még a teremtő magány utáni áhítozás, a befelé fordulás és kifelé hallgatás kafkaian csábító receptje, bár Kafka közérzete sem engedte értnék a megvalósítását. Perec hőse megvalósítja, de korántsem teremtő célzattal, hanem belső szükségből, a fáradtság és közömbösség nyavalyájának eluralkodása révén. S mi tárul ki neki? Semmi. Csak a közönyt veszi észre, mintegy tükörbe néz, bárhol jár. Mert nem engedi magához az életet, mindaddig, míg rá nem döbben ennek az állapotnak elviselhetetlen csalókaságára. Azaz maga az író döbbenti rá, fokozatosan, második személyben beszélve, mígnem a baráti tárgyilagosság az utolsó oldalakon retorikus szigorrá válik. A könyv háromnegyedénél aztán már kezd kibontakozni a konklúzió, egy-egy komorabb tézissel, mintegy crescendóval, útban a fináléhoz: „Csakhogy nincs kiút, nincs csoda, szó sincs igazságról. Mindez csak teknőchéj, páncélburok." Nem kellene ilyen állapotban megőrülni? Nem kellene a zsákutcába fordult életet egyszerűen befejezni? Nem, az unalom még a tragédiákhoz, a felesleges bűnökhöz sem nyit elég utat. Látni kell és érezni. Fel kell ébrednie az alvó embernek, hisz természetesen a könyv alvó embere is egy közérzet rabja, nem a jótékony álomé. Ha alszik, az éppolyan lidérces, felesleges álom, mint az ébrenléte. De álom, egyféle kivonása önmagának a társadalomból, aminek mindig vége kell hogy legyen: „Egy ilyen napon, mint a mai, valamivel később vagy valamivel előbb, minden újra kezdődik, minden elkezdődik, minden folytatódik." Nem hiányolnám a társadalomábrázolást a könyvből, mint ahogy egy kissé Réz Pál teszi az utószóban, hiszen a szubjektív vetületekből s magának a közérzetnek létrejöttéből sokat tudunk meg a francia társadalomról, csak éppen hatodik-hetedik érzékünkkel, ami azonban az ismeret mélységére utal. No és ehhez az élethez mégiscsak kell egyfajta anyagi fedezet, amit a modern francia társadalom havi 500 frank zsebpénz formájában dug alvó emberünk párnája alá, így aztán parazitánk jellegzetes figurává válik, huszonöt éves felnőttsége súlyosbító terheivel. S hogy a művészi élmény maradandóvá váljék, ahhoz a magyar kiadásban Boldizsár Gábor fordítása segít hozzá. LUX ALFRÉD