Nagyvilág, 1970 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1970 / 3. szám - Könyvekről
például „A cseresznyefa" naiv óangol legendájára felel Southwell eksztatikus látomása, Crashaw-nak a Megfeszített előtt érzett barokk megrendülése, Eliot pontos allegóriája „A víziló"-ról, vagy Arghezinek a keleti kereszténységből kinövő kelet-európai sorsvállalása. Szemlél tudatos műfordító. Ez a tudatosság nem csupán ruganyos technikát, kialakított műfordítói ars poeticát, a minél teljesebb eszmei és formai hűség követelményét jelenti, hanem azt, hogy tudja: jó műfordítást végül is csak annyi eséllyel és úgy írhat, amennyivel és ahogyan jó verset. Helyet engedve a szellem nem-tudatos elemeinek is. Vállalva költő voltát. Egyéniségét FRIVOL FENNKÖLTSÉG Boris Vian: Tajtékos napok. Fordította: Bajomi Lázár Endre. Európa Könyvkiadó, 1969. Nem véletlenül idézi mind a fülszöveg, mind a fordító utószava Queneau véleményét Vian könyvéről: „Korunk legmeghatóbb szerelmi regénye." De csak ezt látni, vagy csak így látni a Tajtékos napokat, az egész mű félreértését jelentené. A Modern Könyvtár fedőlapján az jelzi, hogy Vian műve próza, s mint ilyenkor általában, epikát vár az olvasó, mai epikát, modern mesét, XX. századi történetet. Nos, csalódni fog. De csak a műfajban. A skatulyázó szenvedélyű kritika ezúttal komoly próbára tétetik, mígnem — egyetlen józan megoldásként — lemond a „szenvedélyéről". A könyv mindenekelőtt líra, egy valóban magasztos szerelem költői vetülete, s hogy mégis prózában jelentkezik, az nem formai játék. (Távoli asszociáció, de hadd említsük meg Jimenez tündéri Platero meg énjét, ahol szintén a prózai szöveg hány fittyet a lírai hagyományoknak.) Megkapjuk persze az epikát is, magának a szerelemnek történetét, de nem úgynevezett modern szerelemért, hanem nagyon is múltszázadi, vagy talán még mélyebbre, a szentimentalizmus korába visszanyúló, egész életet betöltő, önfeláldozó és tragikus érzés históriáját. Afféle tiszta szerelem ez, talán általánosítható is, lehet, hogy maga a Szerelem. Eddig a könyv lehetne jó is, rossz is, de semmi esetre sem modern, márpedig első beleolvasásra az. Vian nyelve, stílusa, karikatúrája azonban olyan polgárpukkasztó bravúr, hogy nemcsak Daumier céltáblái teljesen kifejezve, de nem a választott mű rovására fitogtatva. Nyelvi fegyvertára gazdag. Archaizmusok és népi fordulatok, barokk rafináltság és romantikus áhítat bőségétől egészen a szófukar iróniáig, a groteszk fintorig vagy az agitatív líra harcias szikárságáig mindenre képes. Ugyanakkor látszólag eszköztelen. Távol áll tőle minden zsonglőrködés. Sajnos, a kötetben viszonylag sok a sajtóhiba. Főleg a görög neveknél. Pontosabb forrásmegjelölés sem ártott volna, különösen a népköltészeti darabok esetében. Ezek azonban csak elenyésző hibák. SZÖRÉNYI LÁSZLÓ háborodnak fel rajta, hanem napjainkban élő dédunokáik is, sőt a beavatottak, az irodalmi élet francia papjai és főpapjai (a fordító ötletes leleményét idelopva: bádogbánosai és érsegjei) is megköveznék érte Viant. Meg is kövezték: életében csak mint dzsessztrombitás „futott be", s korai halála előtt lett becsülete a filmnél. De mint író, sikerei posztumusz sikerek. — Ha már Daumiert említettük, folytassuk a műfaji bővítést Vian karikaturisztikus hajlamaival, amelyek korántsem merülnek ki a stiláris nyelvöltögetésekben, szójátékokban és szócsinálmányokban, hanem a modern kapitalizmus elevenjébe vágnak. Nem szerez jó álmokat sem a klérusnak, sem az állami bürokráciának, sem a nagyiparnak, sem a rendfenntartó erőszakszervezeteknek, de még az irodalmi baloldal is fricskázva érezheti magát, elsősorban Jean-Lol Partre és Bovouard hercegnő személyében, akiknek kultuszát teszi nevetségessé a mindenféle fanatizmust elítélő Boris Vian. Ezért talán nem önkényes értelmezés, ha a könyv voltaképpeni középponti mondanivalójának a társadalombírálatot érezzük. Nem hiszem, hogy Vian „korán jött" író, akit nem értettek meg. Nagyon is megértették — tehát mellőzték. „Trombitáljon csak, azt is remekül csinálja." A voltaképpeni történet magva Colin és Chloé szerelme, házassága, majd Chloé betegsége és halála. Már a halálnem megválasztása is szinte avult, mondhatnánk divatjamúlt betegség, a tébécé, vagy ahogy őseink mondanák: mellbaj. De még csak a tüdővész szó sem hangzik el: Chloé tüdejében egy lótusz kezd virágzani, majd