Nagyvilág, 1970 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1970 / 12. szám - Élő múlt
hangsúlyozása és előtérbe állítása kedvéért, a harc hevében elhanyagoltak, és amelyeket a követők és ellenfelek egyaránt mint „vádat" Engelsnek szögeztek, így illenek rá — hogy, amiként kezdtük, versidézettel fejezzük is be szűkre szabott megemlékezésünket — Babitsnak ugyancsak Adyhoz intézett szavaival: „Neked egyfelé győzni kellett, nekem harcolni kétfelé". SÁNDOR PÁL ALEXANDRE DUMAS PERE 1870. december 5-én, este tíz órakor hunyt el id. Dumas Sándor. Szívesebben írom A három testőr és a Monte Cristo szerzőjének a nevét magyarosan, hiszen kevés külföldi író volt ilyen népszerű nálunk (sőt, most is az!), s a magyar kapcsolatai sem elhanyagolhatók: nemcsak Türr István életét irta meg, hanem 1865-ben személyesen majdnem egy hónapot töltött Pesten, magyaros ruhában olvasott fel a Vigadóban, sőt — de ez már nem bizonyos — Abonyban is élt, Berg báró kastélyában, és még egy kisfiúval is gyarapította hazánk népességét ez a kirobbanó természetű ember, akivel Pulszky Ferenc az Arsenal könyvtárában találkozott, és akit ilyennek írt le: „igazán olly magas mint kevés más, néger hajú, sápadt, mozgékony, frissen beszéllő, sokat magáról és munkáiról". Ady, mikor 1906-ban beszámolt az ifjabb Dumas Sándor szobrának leleplezéséről, így írt: „Dumas pere szobra már ott áll vagy huszonhárom év óta. És jön nemsokára harmadiknak a tábornok Dumas szobra. Együtt lesz az egész zseniális família." Vajon nem túlzás-e lángésznek mondani ezt a regénygyártó író-nagyiparost, aki százával ontotta a ma már javarészt feledésbe merült, a történelmet inkább csak kaland-ürügyként kezelő regényeket? A francia pintérjenők és pekárgyufák, Doumbc és Brunetiere valóban fanyalogva írtak róla, nem tekintették igazi, rangos művésznek. A vaskalapos Brunetiere csak élete előtt hajtott főt: „Élete még szórakoztatóbb, mint életműve, legkülönösebb regénye pedig saját kalandjainak története." Az a tény azonban, hogy száz évvel halála után még mindig a kiadói kasszák és a filmproducerek szanálója, s hogy regényeit minden nemzedék ámulva olvassa, feltétlenül valami különleges varázsra utal. Nemcsak mennyiségről van tehát szó, a kiapadhatatlan mesélőkedvről, a lankadatlan munkakedvről, hanem olyan tehetségről is, amely alkalmassá tette, hogy bőségesen oltsa az ember örök meseszomját. Ezt a lendületet és kedvet, az „emberbe vetett tántoríthatatlan bizalmat", amint Pierre Daix említi 1955-ös Dumas-tanulmányában, minden bizonnyal a forradalmi romantikából merítette. Talán nem véletlen, hogy Dumas szerencsésnek nevezte a Luisa San Felice (amelyet az ötvenes években — akár a Monte-Cristót — az Humanité folytatásokban közölt) előszavában apját, mert „nem élte túl a szabadság korszakát", s ugyanitt „nagyszerű, költői alaknak" merte titulálni Dantont meg Desmoulins-t. S az sem az, hogy az 1830-as forradalom napjaiban személyesen vett részt a Louvre ostromában, hogy 1848-ban szabadságfát ültetett a színháza elé, hogy öreg korában beállt önkéntesnek Garibaldi seregébe, és hogy, amikor Oroszországban járt, a cári ohrana minden lépését figyelte — amint ez kiderült a Lityeraturnaja Gazetában közzétett egykori titkos jelentésekből. Clouard, egyik legújabb életrajzírója, megállapítja, hogy „nagy népi haladó regényíró volt", s hogy két nagy feladattal birkózott meg: egyrészt kiváló tömegszórakoztatónak bizonyult, másrészt megmagyarázta a népnek, miért oly rossz a sorsa, és rámutatott az okra, melyet Balzaccal együtt a pénzben jelölt meg. S Maurois-nak, A három Dumas szerzőjének is alighanem igaza volt, amikor emlékeztetett Hugo — kissé „hazabeszélő" — megállapítására: „Nem szégyen egy íróra, ha olvasóinak száma meghaladja az ötszázat". S ha a történelem tényeihez nem is volt hű, az emberhez, a történelem főszereplőjéhez, auctorához, szerzőjéhez, s erejéhez (az auctor a szankszkrit pzsasz — „erő" — szóból származik) mindvégig hű maradt. BAJOMI LAZAR ENDRE