Nagyvilág, 1971 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 6. szám - Élő múlt
jának első fel- és elismerői közé tartozott, hogy az akkor fiatal költőket bemutató antológiájának anyagában, előszavában, de más cikkeiben, bírálataiban is, akkoriban ritka erélylyel emelte ki ez újraéledő költői hagyomány jelentőségét. Arra is, hogy a húszas évek végétől kezdve újra mind nagyobb helyet adott a maga költészetében ennek a népi csengésű hangnak, úgy is, mint a népköltészet manapság annyit emlegetett „szürrealizmusának" kitűnő értője és sugalmazó felhasználója. Hogy mekkora szerepe volt olyan költők hangváltásában, mint Illyés, Sárközi, Vas — hogy csak a legfontosabbakat említsem — ezt inkább csak az emlékezet őrzi, bár komoly vizsgálata megérné a fáradságot. De nemcsak ízére tanította őket a dalnak — ahogy Weöres Sándor vallja —, nemegyszer tanulva tőlük, hanem arra is, ami az effajta esztétikumok mögött volt: a nép iszonyú sorsára, a rá leselkedő veszélyekre, a magyarság úttévesztéseire. Illyés vihart kavaró tanulmánya a magyar pusztulást nyomon követő német előretörésről Г9зэ-Ьап, Babits Nyugatjában jelent meg, s egy komoly ankét nyitánya lett ugyanott, amelyben Babits is tevékeny részt vett. Babits állt A puszták népének bölcsőjénél, s az új, elsőrangúan politikai hangsúlyú népi irodalom vezéregyéniségei közül nem egy került ki — ellene lázadva vagy őt folytatva — az ő köréből. Hogy mindez számon kívül maradhatott, okát főként abban látom, hogy a népköltészet hígan lelkesült magyarázóival, rutinos-divatos utánzóival, a népi ügy nemegyszer demagógnak vagy túlságosan is mozgalminak tartott szóvivőivel az írói igény nevében szembe is fordult, s arra figyelmeztetett, hogy ami egyszerű, nem szükségképpen lapos, hogy a nép költészete tele van rafinált fogásokkal, démoni mélységekkel, csak józan ésszel megérthetetlen dolgokkal, s hogy az embertelen állapotban élő nép ügyét igen könnyű az akkor oly vészesen előretörő barbár erőszakpolitika céljainak megfelelően meglovagolni. Ez különben már később történt, akkor, amikor Bartók is nyíltan szembefordult mindenféle fajmitologikus népiességgel. Milyen érdekes különben pályájuk menetének párhuzamossága is! Bartók korai, szecessziósan népies tárgyú és alaphangú operái mennyire rokonok Babits ilyenszerű látomásaival, főként drámai kísérletével, A második énekkel. A Kékszakállú népies balladatónusban előadott mélylélektani példázatát csaknem ugyanazok a források táplálták, mint Babits magyaros tizenkettesekben írt mű mese-játékát, a költő kínjairól és kudarcáról. Ezek a művek lassan jutottak a közönség elé. Bartókéi roppant botrányok között, Babitséból csak részlet jelent meg, az egész haláláig fiókjában maradt, bár a költő reménykedett benne, hogy valamelyik színigazgatónkat érdekelni fogja. Csak hát, ha a sznoboknak népies mesehangulat kellett, akkor már inkább Maeterlincké; magyaros tizenkettesekben drámát írni meg egyenesen nevetséges kihívásként hathatott oly körökre, amelyek mindent latba vetettek a joggal lenézett hazai nép-nemzeti epigonizmus ellen, s amelyek valószínűleg azt is jónéven vették, hogy Babits Turáni indulót is a francia mintakép ihletében írt. S milyen tragikusan rokon a két pálya vége! Babits is elmondhatta volna orvosának Bartók szavait: „Csak azt sajnálom, hogy tele bőrönddel megyek el." Távol legyen azonban tőlem az effajta párhuzamok részletekbe menő erőltetése. Nem az ilyen legendás rokonítások teszik olyan emlékezetessé, gondolatébresztővé és példázatossá e két nagy alkotó évfordulóinak találkozását. Arra kell gondolnunk, hogy kortársak voltak (Babits most lenne nyolcvannyolc éves), harcuk egyazon magyar pokollal volt, rokon forrásokból merítettek, rokon célok szolgálatában küszködtek, rokon szenvedéllyel és azonosan magas igénnyel hozták létre alkotásaikat. S főképpen: magyar műveltségpolitikájuk, alkotói koncepciójuk összetevői azonosak voltak. Korszerű változatai a legértékesebb hazai hagyománynak. Ezért is lett oly mély, ezért emelkedett oly magasra életművük, s vált csonkán is teljessé. Bartók csillaga magasan áll a nagyvilág égboltozatán, a legtágabb horizontot ragyogja be, amit magyar alkotó műve mind ez ideig elérhetett. Babits hatása kisebb körű. Ez természetes. Életműve társtalan, nehezen, költői lényegében alig hozzáférhető nyelvünkbe van bezárva. De a művek értékét nem szabad hatásuk tágasságával azonosítanunk. A hazai elszigeteltség némaságát már Babits műve is megtörte. Köztünk van újra, termékenyítő sogalmai mindnyájunk számára hozzáférhetők. Legmélyebb ihletője, eszményeinek meghatározója valóban az európai irodalom volt; ennek is szentelte egyik legjobb, legforróbb prózai művét. De mélységesen, elszakíthatatlanul magyar író volt. Ne kívánjuk, hogy az ő műveinek is majd csak a világhír adjon idehaza kellő erejű és mélységű visszhangot! KERESZTURY DEZSŐ