Nagyvilág, 1983 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - KÖNYVEKRŐL - Lux Alfréd: Őszi chanson Tallinnból
ŐSZI CHANSON TALLINNBÓL Mali Unt: őszi kavargás. Fordította Fehérvári Győző. Európa Könyvkiadó, 1983. Az őszt lehet szeretni, sőt nagyon szeretni, de attól még a szomorúság, a fáradtság, a kiúttalanság jelképe marad. És egy kicsit a halálé is. Ezért kap drámai töltést a fiatal észt író, Mati Unt őszi kavargása,, mert semmi sem áll távolabb - látszólag - az új életformától, a lakótelepi nyüzsgéstől, mint az ősz. Márpedig az ő figuráit az északi ősz kavarja Tallinn hatalmas új negyedében, Mustamäe lakótelepén. Egy költőt, egy borbélyt, egy építészt, egy vendéglős portást, valamint egy anyát gyermekével ismerünk meg szinte intim közelségből. Nem „cselekszenek” ezek az emberek, legalábbis nem a mi szemünk láttára; élnek, meditálnak, keresnek, szoronganak, terveznek a társas magány egzisztencializmuson túllépő — már-már steril - közegében. Letisztulva? Reménytelenül? Mintha Kafka félelmei megszűntek volna, hősei visszanyerték volna természetes arcukat, útjaik térképen elhelyezhetők és behatárolhatók lennének, csak éppen ott maradt felettük az ősz... Napjaink írói - érthetően - egyre többet és többet pillantanak oda a lakótelepekre, kíváncsian, esetleg lelkesedve, borzongást futtatva végig hátunkon. Kincsesbánya a szociológusok számára, ideális színpad a modern burleszk művelőinek, laboratórium a futurológusoknak. Mati Unt számára mindez együtt, de ugyanakkor sokkal több: jelkép. Az élet tragikusan hiteles vagy hitelesen tragikus jelképe. Hőseink csak a könyv vége felé találkoznak, amikor egyikük autóbaleset áldozata lesz, s a többiek szemtanúk. Szálaik azonban már előbb is szövődnek köztük, afféle groteszk kapcsolatok, amelyek funkciója torz fintor csupán: senki sem lép előbbre általuk, sőt... S mindez milyen mesteri szerkesztésben: sehol egy elvarratlan szál, sehol egy disszonáns hang; az epizódszereplők sem süllyednek el az anekdotákban: mindegyiküknek szinte végzetszerű feladata, töltése van. Furcsa dolog, hogy Mustamäe annak a Talinn-nak a lakótelepe, amelyik az egyik legszebb középkori város északon, s amelynek gótikája egy pillanatra sem kísérti meg az írót. Az egykori Hanzaváros mintha ott sem lenne a közelben, nemhogy a vsdekménybe nem lép be, de még a gondolatok közt sem búvik meg. Unt egyik hősének, Maurer építésznek jutott némi szerep Mustamäe felépítésében, s ő büszke is erre. Ugyanakkor érzi és látja, hogy műve nem arat osztatlan lelkesedést. Az emberek valami mást keresnek, Maurer legnagyobb felháborodására: „Ismét felütötte fejét egy szektás gyávaság, a technikától és a haladástól való félelem ... Valahányszor izgalmas és kockázatos dolgok előtt állunk, mindig hátrafelé nézünk.” Mivel is érvel ez az ellentábor? „A sok fölösleges, üres térség a háztömbök között se nem természet, se nem utca, se nem tér, se nem hely, se nem út, se nem park; ott nem lehet se pihenni, se sétálni, se feküdni, se lélegzeni: egyetlen dolgot lehet csupán művelni: pálinkát inni.” Az sem véletlen, hogy Berónak, a költőnek házassága épp a beköltözés pillanatában bomlik fel. S hiába talál új élettársat a könyv végére Laura személyében, ez csak egy újabb csőd nyitánya. (Laura jellemzésében az író egyébként már-már gonoszkodik: a fiatalasszonyt csak a képernyő előtt láthatjuk, és Mati Unt végigpergeti előttünk egy kommersz tévéjáték folytatásait, mindent elmondván ezzel Lauráról, aki mellesleg anya is.) De talán még sivárabb kép August Kaské, a borbélyé. Megkeseredett, magányos mizantróp, aki sétái alkalmával gondolatban megtizedeli a járókelőket. Vagy Theo, a sárga szemű portás, aki félművelt alkoholista és nemibeteg nőcsábász, mindenekelőtt azonban gyáva lumpenelem ... A kitűnő fordító - Fehérvári Győző - utószavában Laura fiára, Peeterre hívja fel figyelmünket, aki kiutat jelenthet ebből a zsákutcából, és - felnőve - tartalommal töltheti meg az életet. Nos, reménykedjünk, hogy így lesz ... LUX ALFRÉD