Nagyvilág, 1983 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - KÖNYVEKRŐL - Lux Alfréd: Őszi chanson Tallinnból

ŐSZI CHANSON TALLINNBÓL Mali Unt: őszi kavargás. Fordí­totta Fehérvári Győző. Európa Könyvkiadó, 1983. Az őszt lehet szeretni, sőt nagyon szeretni­­, de attól még a szomo­rúság, a fáradtság, a kiúttalanság jelképe marad. És egy kicsit a halálé is. Ezért kap drá­mai töltést a fiatal észt író, Mati Unt őszi kavargása,­, mert semmi sem áll távolabb - látszólag - az új életformá­tól, a lakótelepi nyüzsgéstől, mint az ősz. Márpedig az ő figuráit az északi ősz kavarja Tallinn hatalmas új negyedében, Mustamäe lakótelepén. Egy költőt, egy borbélyt, egy építészt, egy vendéglős portást, valamint egy anyát gyermekével ismerünk meg szinte intim közelségből. Nem „cselekszenek” ezek az emberek, legalábbis nem a mi szemünk láttára; élnek, meditálnak, keresnek, szo­ronganak, terveznek a társas magány egzisztencializmuson túllépő — már-már steril - közegében. Letisztulva? Remény­telenül? Mintha Kafka félelmei megszűn­tek volna, hősei visszanyerték volna ter­mészetes arcukat, útjaik térképen elhe­lyezhetők és behatárolhatók lennének, csak éppen ott maradt felettük az ősz... Napjaink írói - érthetően - egyre töb­bet és többet pillantanak oda a lakó­telepekre, kíváncsian, esetleg lelkesedve, borzongást futtatva végig hátunkon. Kin­csesbánya a szociológusok számára, ide­ális színpad a modern burleszk művelői­nek, laboratórium a futurológusoknak. Mati Unt számára mindez együtt, de ugyanakkor sokkal több: jelkép. Az élet tragikusan hiteles vagy hitelesen tragikus jelképe. Hőseink csak a könyv vége felé találkoznak, amikor egyikük autóbaleset áldozata lesz, s a többiek szemtanúk. Szálaik azonban már előbb is szövődnek köztük, afféle groteszk kapcsolatok, ame­lyek funkciója torz fintor csupán: senki sem lép előbbre általuk, sőt... S mindez milyen mesteri szerkesztésben: sehol egy elvarratlan szál, sehol egy disszonáns hang; az epizódszereplők sem süllyednek el az anekdotákban: mindegyiküknek szinte végzetszerű feladata, töltése van. Furcsa dolog, hogy Mustamäe annak a Talinn-nak a lakótelepe, amelyik az egyik legszebb középkori város északon, s amelynek gótikája egy pillanatra sem kísérti meg az írót. Az egykori Hanza­­város mintha ott sem lenne a közelben, nemhogy a vsdekménybe nem lép be, de még a gondolatok közt sem búvik meg. Unt egyik hősének, Maurer építésznek jutott némi szerep Mustamäe felépítésé­ben, s ő büszke is erre. Ugyanakkor érzi és látja, hogy műve nem arat osztatlan lelkesedést. Az emberek valami mást ke­resnek, Maurer legnagyobb felháborodá­sára: „Ismét felütötte fejét egy szektás gyávaság, a technikától és a haladástól való félelem ... Valahányszor izgalmas és kockázatos dolgok előtt állunk, min­dig hátrafelé nézünk.” Mivel is érvel ez az ellentábor? „A sok fölösleges, üres tér­ség a háztömbök között se nem termé­szet, se nem utca, se nem tér, se nem hely, se nem út, se nem park; ott nem lehet se pihenni, se sétálni, se feküdni, se lélegzeni: egyetlen dolgot lehet csupán művelni: pálinkát inni.” Az sem véletlen, hogy Berónak, a költőnek házassága épp a beköltözés pillanatában bomlik fel. S hiába talál új élettársat a könyv végére Laura személyében, ez csak egy újabb csőd nyitánya. (Laura jellemzésében az író egyébként már-már gonoszkodik: a fiatalasszonyt csak a képernyő előtt lát­hatjuk, és Mati Unt végigpergeti előttünk egy kommersz tévéjáték folytatásait, min­dent elmondván ezzel Lauráról, aki mel­lesleg anya is.) De talán még sivárabb kép August Kaské, a borbélyé. Megkese­redett, magányos mizantróp, aki sétái alkalmával gondolatban megtizedeli a já­rókelőket. Vagy Theo, a sárga szemű portás, aki félművelt alkoholista és nemi­beteg nőcsábász, mindenekelőtt azonban gyáva lumpenelem ... A kitűnő fordító - Fehérvári Győző - utószavában Laura fiára, Peeterre hívja fel figyelmünket, aki kiutat jelenthet eb­ből a zsákutcából, és - felnőve - tarta­lommal töltheti meg az életet. Nos, re­ménykedjünk, hogy így lesz ... LUX ALFRÉD

Next