Nagyvilág, 1983 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Földes Anna: Strehler "titkai"
rácáfol erre a mentegetődzésre: bizonyítja, hogy még a monográfia-pótló, heterogén szerkezetű kötetbe gyűjtött tanulmányok, jegyzetek, interjúk és közvetett - Strehlerről szóló - vallomások is elárulnak valamit Giorgio Strehler titkaiból. Nem az életrajzi adatokra gondolok. Az 1921-ben született, színészből, illetve színikritikusból rendezővé avanzsált mester pályafutása - vallomása szerint - egy színházi ember élettörténete, a színházban, a színházért és a színház révén megvalósított cselekvések krónikája. Küzdelmei és győzelmei kezdettől a nyilvánosság előtt zajlottak. Még az alkotás anyagi, technikai lehetőségeiért vívott, kiábrándító harcait sem rejtette soha véka alá. A „titok”, amire a kötet egy-egy drámaelemzése, próbanaplója fényt derít: az előadásra választott darabok szellemi, ideológiai és művészi megközelítésmódja, a műről kialakított rendezői víziók minél tökéletesebb realizálása, és az a munkamódszer, amiről a rendező szövetségesei, alkotótársai olyan rajongó odaadással és szakmai elismeréssel szólnak. Mindez - az elkerülhetetlen általánosítás szintjén - talán közhelynek tűnik. Mint ahogy frázis marad a népszínház elve is, ha nem sikerül nyomon követni, milyen párbeszédre törekszik Strehler kortársaival. Hogyan teremtett céljai szolgálatában egy, az állandó színházi társulatok hagyományával nem rendelkező országban, egy félig-meddig romos moziban olyan, viszonylag széles közönségrétegeket vonzó, stabil, nyitott színházat, amely főként klasszikusokra és a nemzeti drámára épülő programjával egyszerre hódította meg a szakmát és a kritikát, Milánót és a színházi világot. Az viszont már konkrét elemzést érdemlő tanulmánytéma lenne, hogyan, milyen eltökélt tudatossággal keresi Strehler az azonosulás Sztanyiszlavszkijtól örökölt és a távolságtartás Brechttől átvett módszerének színpadi szintézisét, a korunk színházát megosztó, két alapvető módszertani kísérlet korszerű és művészileg hatékony integrációját. A Strehler-előadásokról írott beszámolók rendszerint a színpadi vízióval, a mű világát látvánnyá transzponáló rendezői leleménnyel kezdődnek. Strehler maga azonban soha nem az ötletek szférájából, hanem a darabválasztás külső (társadalmi, politikai) és belső (pszichológiai, esztétikai) indítékaiból és magából a szövegből indul ki. A remekművek örök vonzásának csak a kiválasztott darab konkrét, térbenidőben érzékelhető időszerűségének felismerése után enged. Vallja, hogy az értelem színházának bázisa a helyesen értelmezett dráma, és a társulat csak az ideológiai felelősséggel és szociológiai vértezettséggel végzett elemzés révén juthat el a célhoz - a mű emberi igazságához. Mondanunk sem kell talán, hogy ezen Strehler soha nem formákat, politikai slogeneket ért, hanem a valóságban végbemenő folyamatok hiteles ábrázolását. Rendezőként is, drámaolvasóként is legjobban az emberi kapcsolatok története érdekli a mindenkori társadalomban. Ezért, ennek minél tökéletesebb megjelenítése érdekében alkalmazza például Csehov Cseresznyéskertjének elemzése során a „három egymásba illő kínai szelence” metódusát, felmutatva, hogy mit - milyen eseményeket - tartalmaz Csehov művében az első, a közvetlen valóság szelencéje, s hogyan illik ez bele a második, nagyobb szelencébe, amely a Történelemé, s amely a család történetét tágabb síkon, a történelembe ágyazva tükrözi. S végül előkerül a harmadik, az Élet szelencéje, amelyben az egymást váltó nemzedékek életútja az emberi sors költői parafrázisaként bontakozik ki. Példák sora bizonyítja, hogy Strehler világszenzációként ünnepelt színházi trouvaille-ait nemcsak filológiai érvekkel, de a mű sajátos jelrendszerének és logikájának megfejtése által, a dráma költői igazságának felmutatásával támasztja alá. Cordelia és a Bolond azonossága (Strehler Learjének egyik, azóta többször átvett felfedezése) így lett nála a dráma rejtett igazságának - az elűzött jó maradandóságának - színpadi kifejezési formája. A szövegben megjelenő drámai valóság az a kiindulópont, amelyben a megvalósítás rendezői alternatívái érzékelhetők. Csak ha ezek közül is választott, akkor emelkedik a rendező képzelete a költészet régióiba. A színházi gondolatok kötetbe gyűjtött kollázsának szilárd váza Strehler rendezéseinek a függelékben közölt gazdag jegyzéke. Az 1979-ig összeállított lista nemcsak az életmű dimenzióit sejteti, de képet ad a rendező érdeklődésének irányáról.