Nagyvilág, 1984 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 8. szám - KÖNYVEKRŐL - Lux Alfréd: A két igazi
A KÉT IGAZI Mario Soldati: Az amerikai feleség. Fordította Faragó Éva. Európa Könyvkiadó, 1983. Mintha Mario Soldatinak nem volna olyan széles olvasótábora nálunk, mint - teszem azt — Moraviának, Calvinónak, Buzzatinak. A kiadókat nem érheti vád, ők igyekeznek lépést tartani az életművel, példa erre a most megjelent Az amerikai feleség is, amely nem az első Soldati-könyv az Európa közkedvelt Zsebkönyvtár sorozatában. Márpedig a zsebkönyv a népszerű írók vagy a felkapott művek fóruma - akkor mit gáncsoskodik a recenzens? Dehogy gáncsoskodik - mindössze meditál. Olyasmiken töpreng, hogy talán Soldati nem kavar akkora hullámokat a polgári erkölcs állóvizében, miként Moravia, hogy nem teremt groteszk fénytörésű modern mitológiát, ahogy azt Calvino teszi.. . ; s hogy látomásaiból nem árad szét az az elidegenült szorongás, ami Buzzati vízióival már-már új dimenziót nyitott meg? Lehetséges. Mindazonáltal. . . Nos, ez a mindazonáltal foglalja magában azt a koloritást, amivel Mario Soldati odakívánkozik századunk olasz mestereinek sorába, s noha most megjelent regénye nem a legmeghatározóbb darabja életművének, mégis alkalmasnak mutatkozik egyfajta szintézis megkísérlésére. Voltaképpen szerelmi háromszög-történet Az amerikai feleség, s mint ilyen örök téma s egyszersmind elcsépelt banalitás. Mi újat lehet itt még mondani és minek? Edoardo, az első személyben beszélő irodalmár főhős, vendégelőadó az Egyesült Államokban. Beleszeret egy önkiszolgáló étterem alkalmazottjába, a cseh származású Edithbe, mégpedig életre szólóan. A házasságot odahaza, Itáliában kötik meg, s itt találkozik először sógornőjével, Edith régi barátnőjével, Annával, aki ugyancsak nászútra rándult át Európába. A házassággal egy időben tehát ez a kapcsolat is szárnyakat bont, anélkül azonban, hogy egyik a másikat megsemmisítené. S tart ez egészen Edith haláláig, ami aztán az Anna-viszonynak is végét jelenti, hiszen az ellenpólus csak akkor kap értelmet, ha pólus is van. Ennyi az egész, és ez bizony kevés volna. Ha Soldati nem tudna élő figurákat teremteni, mégpedig nagyon is élőket.. . Ha Edoardo - mutatis mutandis - nem maga Soldati volna, aki úgyszintén éveket töltött Amerikában ... Ha környezetrajza és tájképei nem válnának az olvasó által is megélt-bejárt háttérré ... Ha filozofálásai üres szócséplések volnának, nem pedig érdekfeszítő társadalmi-pszichológiai elemzések... És sorolhatnánk tovább, mert Soldati mesterségbeli erényei valóban kifogyhatatlanok. Nem tesszük, helyette inkább két momentumra hívnánk fel a figyelmet. Az első a könyv indítása: „Hátrafordultam, mert épp akkor, magam se tudom.” Ezt az esküvői oltár előtt térdepelő Edoardo mondja, aki az „örök hűség” elkötelező perceiben pillantja meg először Annát. Az egykor szürrealistaként debütáló Soldati merít ebben a mozdulatban írói múltjából. A másik észrevétel: Edith és Anna szinte egyenrangú szerepe, Edoardo kötődése hozzájuk. Régen túllépte a század a Bovary- és Karenin-család kizárólagos vagy-vagy álláspontját. Az „igazit” Edoardo két személyben találja meg, s a kétféle nő ma már nem úgy aránylik egymáshoz, mint - mondjuk - Erzsébet és Vénusz Tannhäuser mítoszában. Edith hosszú „próbaházasság” után lesz Edoardo felesége, és bizony akadnak jócskán félrelépései is - halvérűségről tehát szó sincs. Anna mégis Érosz jegyében lép be Edoardo életébe s válik nélkülözhetetlenné, ugyanakkor egy pillanatig sem veszélyezteti Edith prioritását, olyannyira nem, hogy Edith halálával az ő szerepe is véget ér. A feleség halála dramaturgiai szükségességnek tűnhet, annál is inkább, mert a „két igazi” számára Soldati sem lát társadalmi távlatot. Ő csupán egy képletet ír fel a táblára, s azt is jónak látja a tengerentúlra transzponálni. A regény fordítója, Faragó Éva szép munkát végzett: szövege nemcsak hiteles, hanem hangulatában is követi az eseményeket. LUX ALFRÉD