Nagyvilág, 1988 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - Sőtér István: Lukács György és az irodalomtörténet

LUKÁCS GYÖRGY ÉS AZ IRODALOMTÖRTÉNET Lukács György nem volt irodalomtörténész, esztétikai rendszereinek azonban vannak bizonyos irodalomtörténészek tanulságai. Esztétikai rendszereket mondtam, mivel Lukács esztétikai felfogása korszakonként lényegesen változott. Nemcsak az első, az idealista korszakára gondolok, A regény elméletére, A lélek és a formákra, mert ezeket Lukács elavultaknak tekintette, „egy negyedszázad során szerzett tapasztalatai miatt”. Igazán érettnek és megtermékenyítőnek Lukács utolsó korszakát érezhetjük, az 1956 utánit, melyből A különösségről című könyve (1958), valamint nagy esztétikai szintézise, Az esztétikum sajátossága, a korábbi elméleteket magasabb szintre emeli. Lukács elsősorban a regény és részben a novella elméletével foglalkozott (ez utóbbi­val Gorkij kapcsán), és ezek az írásai moszkvai emigrációjában születtek. Ezeket franciá­ul Claude Prévost adta ki 1974-ben, elmélyült előszóval. 1945-től kezdve, emigrációból hazatérte után gyakran foglalkozott a magyar irodalommal és kultúrával, de ezeket az igen fontos írásait a külföld nem ismeri. A moszkvai írások is 1945 után jelentek meg magyarul, és váltottak ki heves vitákat.­ A szovjetunióbeli vitákat Claude Prévost említett tanulmánya ismerteti. Lukács esztétikai elméletének alapkérdése a különös és az általános viszonya volt. Ezt vizsgálja Balzacról, valamint Zoláról szóló írásaiban, ezt fejti ki legmélyebben A különösségről szóló könyvben, valamint Az esztétikum sajátosságé­ban, mely a szimbó­lumot és az allegóriát állítja egymással szembe. Az alapgondolat Goethéé, és Lukács mindig visszatér Goethe gondolatához. Lukács legtermékenyebb gondolatai 1956 utáni, budapesti korszakában születtek meg. Viszont Moszkvában alakította ki a nagy realizmus elméletét, mely közvetlenül irodalomtörténeti vonatkozású, de ugyanakkor életművének legproblematikusabb része. Ez az elmélet Balzacot és Tolsztojt és az ő módszerüket emeli mintává és tekinti a nagy realizmus legtökéletesebb megvalósulásának. Míg A regény elmélete az Érzelmek iskolá­ját állította előtérbe, addig most Flaubert Zolával együtt kiszorult a nagy realisták közül. Nem lehet most kitérnem arra, hogy mennyivel több a hasonlóság Flaubert és Tolsztoj, semmint Balzac és Tolsztoj között. Zola Lukácsnál éppenséggel a nagy realizmus ellen­példájává válik. Irodalomtörténetileg rendkívül kétséges az, amit Lukács új vagy „mo­dern” realizmusnak tekint, értve ezen Flaubert-t, Zolát, Maupassant-t és általában a modern irodalmat. Természetesen a XX. századot és az avantgarde-ot is. Lukács általá­ban kevéssé volt „megértő”, elfogadó, s inkább hajlott a kirekesztésre. Valamikor Kafkát éppúgy elutasította, mint Proustot. Később Kafkával szemben megértőbbé vált, Prous­­tot azonban sohasem fogadta el, és sohasem értette meg. Az esztétikum sajátosságában kifejtett ellentétpár, a szimbólum és az allegória goethei ellentétpárja tulajdonképp már a nagy realizmus elméletében érvényesül. A különösből jutni el az általánoshoz: íme a nagy realizmus útja, vagyis az, amit Goethe szimbólumnak nevez. Az általánoshoz keresni a különöst: ez a Goethe szerinti allegória, illetve a naturalizmus és a „modern” realizmus. Voltak irodalomtörténészek, akik a nagy realizmus és a „modern” realizmus kategó­riáit történeti korszakokká formálták, ami természetesen történetietlen eljárás volt. * Megközelítően teljes gyűjteményüket Sziklai László tette közzé 1982-ben Esztétikai írások 1930-1945 címmel.

Next