Nagyvilág, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - "Ha majd Alain Delon vagy Gary Cooper leszek, nem kell többé vigasztalást keresnem az írásban." Fernando Arraballal beszélget Pál Ferenc
„HA MAJD ALAIN DELON VAGY GARRY COOPER LESZEK, NEM KELL TÖBBÉ VIGASZTALÁST KERESNEM AZ ÍRÁSBAN” Fernando Arraballal beszélget Pál Ferenc PÁL FERENC. Önt eddig jószerével egy szőkébb, szakmai közönség ismerte, s az is leginkább úgy tartotta számon, mint az irodalom enfant terrible-jét. Mit gondol, ez olykor botrányos és nyugtalanító megnyilatkozásainak köszönhető, vagy annak, hogy újra meg újra kikelt a diktatúrák ellen? FERNANDO ARRABAL: Egészen természetes, hogy ne ismerjék az írót. Az író iránt általában csak azok érdeklődnek, akik kritikát, tudományos dolgozatot vagy könyvet írnak róla, és még vagy fél tucat ember. De, hogy valamiféle enfant terrible volnék, az túlzás, a felszínes újságírói elme szüleménye. Az biztos, hogy volt néhány botrányos megnyilatkozásom, mint az 1972-ben Franco tábornokhoz, majd egy évtizeddel később Fidel Castróhoz írott levél, amelyekben a diktatúra ellen tiltakoztam, de ezek más jellegű, politikai botrányok voltak. P. F.: Hogy viszonyul a jelenlegi Spanyolországhoz? Nemrégiben olvastam Juan Goytisolo szavait, aki — önhöz hasonlóan, nem élt hazájában a Franco-rendszer idején — kijelenti, hogy a mostani Spanyolországban sem tud élni, a nyugatias elidegenedés, az emberi kapcsolatok mind üresebbé válása miatt. F. A.: Én nagyon szeretem Spanyolországot. Valahányszor hazalátogatok, úgy érzem magam, mint amikor valaki meglátogatja a menyasszonyát. Bár Párizsban élek, s a feleségem és a gyermekeim is franciák, gyakran, havonta kétszer-háromszor is hazalátogatok, előadásokat tartok, különböző konferenciákon veszek részt, szerepelek a televízióban. P. F.: Spanyolország most Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára készül. Mi a véleménye a fölfedezésekről, és arról a hatalmas csinnadrattáról, amellyel Kolumbusz útját övezik. F. A.: Kissé eltúlozzák az ünneplést. 1492 nyugtalanító dátum. Olyan dátum, amely igen sok dologra emlékeztet bennünket. A muzulmánok és a zsidók kiűzésére, az indiánok tömeges elpusztítására, bár ebben nem is annyira a spanyol fegyverek bűnösök, mint a behurcolt betegségek. Azt hiszem, ezen az évfordulón emlékeznünk kell minderre, mégha sokan furcsállják is. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy elsősorban Genovának kellene ünnepelnie, annak a városnak, ahonnan Kolumbusz elszármazott, és ahol Marco Polo született. Mert Amerika felfedezésében szerepe volt Kolumbusz első feleségének is, aki Marco Polo leszármazottja volt. Egy angol történész nemrégiben arról beszélt, hogy Kolumbuszt első felesége állandóan nyaggatta, hogy utazzon, és példaként állította elő szépapját, aki a korabeli fáma szerint még Japánba is eljutott. P. F.: Nem egy latin-amerikai író és értelmiségi azt állítja, hogy Latin-Amerika fölfedezéséről jobb volna hallgatni, mert tragédia volt... F. A.: Azt hiszem, minden joguk megvan arra, hogy tragédiáról beszéljenek. Annál is inkább, mert nem tartoznak felelősséggel elődeik bűneiért, noha mindannyian egyenes leszármazottai a győzteseknek, akik munkálkodásuk végeredményét tekintve tömeggyilkosok voltak, kipusztították az indiánokat és az indián kultúrákat. Latin-Amerikában súlyos probléma, hogy a legyőzött fajok még ma is legyőzőnek. Mint például Brazíliában, Mexikóban és Kubában. Kuba például a világ legfajgyűlölőbb országa. Talán ön is tudja, hogy ezekben az országokban, ahol, azt mondják, faji türelmesség uralkodik, az elithez tartozók, mint Kubában a pártfunkcionáriusok, a miniszterek, a nagykövetek, kizárólag fehérek. Pedig a fehérek, az utolsó megbízható adatok szerint, az ország népességének mindössze tizenkét százalékát teszik ki.