Nagyvilág, 2001 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - MŰHELY - Green, Julien: Napló 1928-1934

taillebourg-i ütközetet ábrázoló vásznon leszúrt lovak, megcsonkított katona. És ez a rögeszmeféle, a lányrablás (a Mészárláson a török katona nyergéhez kötözött csodálatos lánytest), a női szépség, amelyet hol dédelgetnek, hol kí­noznak. A szenvedésnek ez a vágya visszafogottan a festő arcvonásain is meg­található. Június 27. Tegnap a házmesternét gutaütés érte az utcán. Hazavitték, és egész éjszaka nyöszörgött. Szegény, ártatlan kis teremtés volt, nem olyan fából faragták, hogy ilyen szörnyű csapásokat el tudjon viselni. Orrhangja, ami annyiszor megne­vettetett, most a betegszoba mélyéről hallatszik, tudtunkra adva: „Nagyon fáj!" Június 28. Courbet női aktjai a Druet galériában. Feltételezésem szerint ez a harmadik abból a sorozatból, amelynek első két darabját, az Előtt és a Közben címűt, egy vaskalapos úr megvásárolta, majd elégette. Amit mi látunk tehát, az­után, akkor érkezünk, amikor az ünnepnek már vége. A két nő egy pompás ágyban, kék csipkebaldachin alatt fekszik összeölelkezve. Az egyik hátravetette fejét, s így fekete hajú patakként ömlik szét a párnán. Arca pirospozsgás, profilja, mint egy nagyon fiatal férfié. Jobb lába társnője testén nyugszik, ő eléggé telt idomú lány, szőke haja fürtökben csüng. Gyönyörtől jóllapottal­ alszanak, a boldog­ságtól mintegy állati ernyedtségbe hullva. Baudelaire verssorai tolulnak feltar­tóztathatatlanul az emlékezetembe. Június 29. A házmesterné legfeljebb ha négy napig él még. Fél oldalára megbénult, vagy­is félig már halott. Olyan ártatlannak és gondtalannak tűnt, mint egy tacskó, de úgy tűnik, az az elviselhetetlen teher teszi naggyá a lelket, amelyet egy ismeret­len ítélő szab ki ránk. Ma reggel a házmester szomorúan kefélte felesége ruháit az udvarban. Visszagondolva a tegnap látott Courbet-ra, rájöttem, hogy jó néhány részle­tet már elfelejtettem. Ez egy kicsit zavarba hozott. Valóban, úgy gondolom, hogy ha veszni hagyunk egy apró részletet, akkor az élet egy darabkáját hagyjuk vesz­ni, mert elmúlt életünknek nincs más realitása, mint az emlékezet, és meg kell tudnunk őrizni emlékeinket épségben halálunk pillanatáig. Éppen ezért Mazarin mondása mindig mély visszhangra lelt bennem. De meghalni nem annyit je­lent, mint odahagyni néhány Tiziano-festményt, hanem azt, hogy örökre kilé­pünk emlékeink világából, és a halált mindenekelőtt úgy fogom fel, mint emlé­kezőképességünk teljes és végleges elvesztését. Szeptember 4. Hallatlanul nehéz volt újból nekilátnom a munkának. Semmi nem tetszik, amit leírok. Gondolkodom, ne írjam-e első személyben a regényt. Ez valóság-

Next