Nagyasszony, 1935. (10. évfolyam, 1-12. szám)

1935-01-01 / 1. szám

A SZERKESZTŐ ÜZENETEI Magánlevelekre csak abban az esetben válaszolhatok. Hálásan köszönöm a sok jókivánatot, mit az évforduló alkal­mából küldtek hozzám és őszinte szívvel viszonzom. Végtelenül jól eset: minden megemlékezés, boldog, meleg érzést adott a lelkemnek. Testvéri szeretettel. Mária néni, H. I. M.K. Beküldött leveleit nem továbbíthatom. A lap­ban jelezve van, hogy ilyen módon leveket nem közvetítün­k, csak a címet közöljük, ha felbélyegzett boríték vagy levelező­lap van mellékelve. A­­beküldött leveleken bélyeg nincs, tehát még vissza sem küldhet­em. Szives üdvözlet. — Gondos anya. Szomorúan olvastam levelét, mert a túlzás mindig elszomorít. Leánya, úgy látszik, nagyon szelíd lelkű teremtés lehet s mert anyai szigora túl erősen nehezedett reá, elvesztette azt az erélyt és önállóságot, amit mindenki kap útravalóul az életre. Te­mé­­szetesen, semmi nincs elveszve. 19 éves leánya, bizonyára igaz örömmel fogadja, ha kevésbé kell tartania az anyai kritikától , ha önállóságot élvezhet. Adjon mindenek előtt a háztartásiban egy munkakört, mit­ önállóan intézhet el s a ..gondos anya'-’ ne szóljon bele munkájába, engedje s­zabadon cselekedni. Bizonyá­ra mindent helyesen fog csinálni, csak szív­es­ebben s a mi fő, örömmel és az örömmel teljesített munka mindig sikerül. Be kell látnia, hogy férjének igaza volt s most — mert nem késő — helyre kell hozni, ami nem volt helyes. Valamikor, régen, egy legényem­bertől hallottam, kit nagyon szerettek volna egy kis leánnyal összeboronálni­­ a közbenjáró néni azon meg­jegyzésére, hogy „pedig nagyon jó kis lány“ azt felelte: az igaz, hogy jó, hogy semmire se jó! így van az valahogy. Szíve­sen veszem, ha az eredményről értesít. Mindkettőjüket melegen köszönteim. — Választ kérek. (Nagyon szívesen adok választ, de mindenekelőtt fogadja őszinte köszönetemet, amiért ebben a borongó® világban egy jóízó nevetéssel ajándékozott, meg. Hogy kié az elsőség? A tanít­ónéé vagy a tanítónőé? Ha a tanítóné — helyesebben, a tanító­­felesége — hűséges feleség, áldozatos, gondos anya, takarékos és szorgalmas gazdasszony, úgy az övé az elsőség, de ha a tanítónő jól képzett, pontosam, szorgalmasan teljesíti tanítói kötelességét, szolid viselkedésével példát, mutat a faluban, nos, akkor az övé az elsőség. Válaszom csak ez le­het, miután semmi közelebbi adatot nem közölt s bizony nem szeretnék több bajt csinálni, mint amennyi már van. Mindketten elsők a maguk helyién, ha úgy érzik és éppen ezért értsék meg egymást, mint intelligens emberek és céltalan vitájuk által ne dobják ki benső életeiket a falunak, nevető prédául. Most még azt kell elmondanom, hogy miért nevettem olyan jót levele olva­sásakor. Azért, mert eszembe juttatta a csizmadia és a pék „elsőbbségi“ vitáját. ,,Az én munkám adja a fődíszét még a legelőkelőbb urnák is, — mondja a csizmadia, — mert mezítláb csak nem járhat.“ ,,Úgy van — feleli a pék, — de mégis az én mesterségem az előrevalóbb, mert az én süteményeim az asztalra kerül, a csizmadiáé pedig — az asztal alá!“ — Úgy helyes, ha mindenki megbecsüli a­ maga munkáját és helyzetét, de nem kevesli le a másét sem. Higgye el, így lenne ez jó s ugyan mi­ért ne lehetne? Mert, hiszen az is lehet, hogy a tanító felesé­ge — tanitónő s az is lehet, ahogy maga, — kedves tanitónő, — egy derék tanítónak lesz majd a felesége. Akkor bizonyosan nem kérdezi, kié az elsőbbség! Szívesen üdvözlöm. — Falusi leány. Csak magas korú férfinek adjon helyet a villanyoson s azt is csak abban az esetben, ha látja, hogy senki nem moz­dul, ilyen szándékkal. Az előzékeny viselkedés mindig megtör­ni­­ a maga gyümölcsét, azonban túlzásba vinni nem szabad, különösen férfiak irányában nem, kik meglehetősen ijedősek a túlelőzékeny hölgyekkel szemben. Mindenkor szívesen vála­szolok. Melegen üdvözlöm. — Aggódó anya. Szívesen üzenek s remélem aggodalmai teljesen eloszlanak. Nem, vagyok hive a hosszú jegyességnek s őszintén tanácsolom, hallgassa meg a vőlegény kérését (mely a menyasszonyé is, úgy veszem ki sorai­ból) s ne odázzák el az esküvőt három hónapnál később­­. Ide­jét múlt­­dolog, hogy a nagy kelengye-varrás hónapokon át láz­ban és felfordulásban tartsa az egész házat. Ma kevés fehérne­műre van szükség mert a divat még az asztal és ágyneműben is gyorsan változik s később lehet pótolni, amire még szükség ha megcímzett és felbélyegzett boríték van mellékelve lesz. (Abban is a fiatalokkal vagyok egy nézeten, hogy­­ne csi­náljanak nagy lakodalmat. Legfeljebb a nagymama legyen ott az esküvőn, a tanukon kívül is az esetleg még otthon élő test­vérek, de már a­­férjes vagy nős testvérek, csak a templomban üdvözöljék az ifjú párt. Az utazóruha nagyon helyén való, hi­szen az ebéd után azonnal elutaznak s az átöltözés csak meg­zavarná az ebédet, igy pedig nyugodtan folyhat le minden. Most az ebéd étsorát nem közölhetem, mert attól függ, mikor lesz az esküvő, mert pl. márciusiban más lehet, mint júniusiban. Ha annak idején értesít s közli mi kerülhet ki a háztól s hányan lesznek, szívesen küldök n­éhány étrendet. Szívesen remélem, hogy idegei tecs­ill­apul­tak s nyugodtan élvezi leánya boldog ké­szülődését. Meleg köszöntéssel!1. — Eladó leányok. Nem, kedves Andrea, neheztelésre nincs sem oka, sem joga. Oka azért nincs mert a leányokra vonatkozó­ „eladó“ jelző őseredetü, abból az időből való még, miikor a feleségül kért leányokért értékes aján­dékokat, olykor jó csengésű aranyakat adott a kérő a szülőknek. Ez a jelző valahogy megmaradt a­ magyar nyelvben s régimódi emberek néha használják is­, holott ez, létjogosultságát, — talán már évszázadok óta — elv­ezetette, mert most a lányos apák fi­zetnek szép summákat a vőlegénynek. Ezért nincs oka azért a jelzőért nehezetelni s joga azért nincs, mert­ bizonyára maga is úgy emlegeti a társasága férfi­ tagjait: a fiuk. A komoly, tanult, kenyérkereső férfi ezért joggal neheztelhet, sőt neheztel is, mint azt egy alkalommal magam, is tapasztaltaim. Rég nem látott is­merősömnek azt mondtam : azóta tán meg is házasodott! Mire ki­csit fanyar, kicsit gúnyos mosollyal azt felelte: Dehogy! Hát nem tudja, hogy én még csak „fiú“ vagyok a 32 évemmel! — Ne nehezteljen hát maga sem olyan jelzőért, melyben nincs szándé­kos sértés. Melegen üdvözlöm. — Egyedül. A társaság hiánya csaknem oly veszélyes lehet, mint a rossz társaság. Azonban ne tartsa levegőbe való beszédnek, hogy a jó társaságra feltétle­nül szükségünk van. Lehetetlennek tartom, hogy ne érezte volna egy jó társaság léleküdítő hatását. Elsősorban azt, kell meg­állapítanunk, mit nevezünk „jó társaság“-nak? Ezen a téren különösen sok és súlyos tévedést tapasztaltam. A jó társaságról csakis lelki szempontból lehet beszélni. Tévedés itt előtérbe ál­lítani a születést, a társadalmi pozíciókat, vagy a földi javak által biztosított, úgynevezett bőséges életet. A jó társaság alapja, nem a rang, a jólét, az előkelő születés, hanem az egyenrangú lelkek találkozása. Mindnyájan tapasztalhattuk már, hogy a telki barátainkkal való együttlét mily jótékonyan hatott nehéz hangulatunkra, olykor felzaklatott szívünkre. Tapasztalhattuk, hogy bár szomorúságainkról, gondjainkról is beszéltünk, de mégis megcsillant lelkünkben egy-egy sugár, talán egy régi naiv história elmondásánál, mely a másik szemében megértő mo­solyt fakasztott, idegeink túlfeszültsége enyhült, talán egy egy­szerű tréfás szójáték, mit a másik megértett, úgy hatott, mintha fenyőerdőn mély lélekzetet vettünk volna. A család állandó együtt léte, bármily szerető szívek kapcso­lódnak is össze, nyomasztóvá lesz, ha idegen hang, más élet­­nézet, friss és új szokások könnyen csobogó patakja nem frissí­ti fel. És így áll elő a családtagok között az a ferde helyzet, hogy egymásban nem találják meg a kívánt ,,jó társaságot“. Ha nem látnám elkeseredésének oly könnyen elérhető javulási lehe­tőségét, részvéttel gondolnék „vigasztalan“-na­k tartott helyzeté­re, de mert úgy látom a dolgot, ahogy tényleg van, szívesen nyújtom kezemet, hogy a vélt szomorúságok őserdejéből kive­zessem. Azt tanácsolom: Ne zárkózzék el régi barátai és ismerőseitől, ne nézze kiváló szemmel az otthon történtek minden mozzana­tát, de lássa meg, hogy a nehéz viszonyok megtépik a fiatalok idegeit is és igyekezzék megérteni szenvedésüket. Hallgasson arról, amit a saját régi felfogása szerint „nem jó“-ink lát és ne zárja le a szemét a jelen apró szépségei előtt, azzal a kese­rűséggel „egyediül vagyok, nincs rám szükség“. Mindenkire szükség van­­és addig helyt kell állani, amíg a ,,hi­vó“ szó nem rendel máshová. Akarjon elégedett lenni, könnyű munkában, jó könyveikben, rádióban keressen és találjon szórakozást és meglátja, szép nyugodt élete lesz gyermekei körében. Szívből kivánom!

Next