Nagyasszony, 1935. (10. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
A SZERKESZTŐ ÜZENETEI Magánlevelekre csak abban az esetben válaszolhatok. Hálásan köszönöm a sok jókivánatot, mit az évforduló alkalmából küldtek hozzám és őszinte szívvel viszonzom. Végtelenül jól eset: minden megemlékezés, boldog, meleg érzést adott a lelkemnek. Testvéri szeretettel. Mária néni, H. I. M.K. Beküldött leveleit nem továbbíthatom. A lapban jelezve van, hogy ilyen módon leveket nem közvetítünk, csak a címet közöljük, ha felbélyegzett boríték vagy levelezőlap van mellékelve. Abeküldött leveleken bélyeg nincs, tehát még vissza sem küldhetem. Szives üdvözlet. — Gondos anya. Szomorúan olvastam levelét, mert a túlzás mindig elszomorít. Leánya, úgy látszik, nagyon szelíd lelkű teremtés lehet s mert anyai szigora túl erősen nehezedett reá, elvesztette azt az erélyt és önállóságot, amit mindenki kap útravalóul az életre. Temészetesen, semmi nincs elveszve. 19 éves leánya, bizonyára igaz örömmel fogadja, ha kevésbé kell tartania az anyai kritikától , ha önállóságot élvezhet. Adjon mindenek előtt a háztartásiban egy munkakört, mit önállóan intézhet el s a ..gondos anya'-’ ne szóljon bele munkájába, engedje szabadon cselekedni. Bizonyára mindent helyesen fog csinálni, csak szívesebben s a mi fő, örömmel és az örömmel teljesített munka mindig sikerül. Be kell látnia, hogy férjének igaza volt s most — mert nem késő — helyre kell hozni, ami nem volt helyes. Valamikor, régen, egy legényembertől hallottam, kit nagyon szerettek volna egy kis leánnyal összeboronálni a közbenjáró néni azon megjegyzésére, hogy „pedig nagyon jó kis lány“ azt felelte: az igaz, hogy jó, hogy semmire se jó! így van az valahogy. Szívesen veszem, ha az eredményről értesít. Mindkettőjüket melegen köszönteim. — Választ kérek. (Nagyon szívesen adok választ, de mindenekelőtt fogadja őszinte köszönetemet, amiért ebben a borongó® világban egy jóízó nevetéssel ajándékozott, meg. Hogy kié az elsőség? A tanítónéé vagy a tanítónőé? Ha a tanítóné — helyesebben, a tanítófelesége — hűséges feleség, áldozatos, gondos anya, takarékos és szorgalmas gazdasszony, úgy az övé az elsőség, de ha a tanítónő jól képzett, pontosam, szorgalmasan teljesíti tanítói kötelességét, szolid viselkedésével példát, mutat a faluban, nos, akkor az övé az elsőség. Válaszom csak ez lehet, miután semmi közelebbi adatot nem közölt s bizony nem szeretnék több bajt csinálni, mint amennyi már van. Mindketten elsők a maguk helyién, ha úgy érzik és éppen ezért értsék meg egymást, mint intelligens emberek és céltalan vitájuk által ne dobják ki benső életeiket a falunak, nevető prédául. Most még azt kell elmondanom, hogy miért nevettem olyan jót levele olvasásakor. Azért, mert eszembe juttatta a csizmadia és a pék „elsőbbségi“ vitáját. ,,Az én munkám adja a fődíszét még a legelőkelőbb urnák is, — mondja a csizmadia, — mert mezítláb csak nem járhat.“ ,,Úgy van — feleli a pék, — de mégis az én mesterségem az előrevalóbb, mert az én süteményeim az asztalra kerül, a csizmadiáé pedig — az asztal alá!“ — Úgy helyes, ha mindenki megbecsüli a maga munkáját és helyzetét, de nem kevesli le a másét sem. Higgye el, így lenne ez jó s ugyan miért ne lehetne? Mert, hiszen az is lehet, hogy a tanító felesége — tanitónő s az is lehet, ahogy maga, — kedves tanitónő, — egy derék tanítónak lesz majd a felesége. Akkor bizonyosan nem kérdezi, kié az elsőbbség! Szívesen üdvözlöm. — Falusi leány. Csak magas korú férfinek adjon helyet a villanyoson s azt is csak abban az esetben, ha látja, hogy senki nem mozdul, ilyen szándékkal. Az előzékeny viselkedés mindig megtörni a maga gyümölcsét, azonban túlzásba vinni nem szabad, különösen férfiak irányában nem, kik meglehetősen ijedősek a túlelőzékeny hölgyekkel szemben. Mindenkor szívesen válaszolok. Melegen üdvözlöm. — Aggódó anya. Szívesen üzenek s remélem aggodalmai teljesen eloszlanak. Nem, vagyok hive a hosszú jegyességnek s őszintén tanácsolom, hallgassa meg a vőlegény kérését (mely a menyasszonyé is, úgy veszem ki soraiból) s ne odázzák el az esküvőt három hónapnál később. Idejét múltdolog, hogy a nagy kelengye-varrás hónapokon át lázban és felfordulásban tartsa az egész házat. Ma kevés fehérneműre van szükség mert a divat még az asztal és ágyneműben is gyorsan változik s később lehet pótolni, amire még szükség ha megcímzett és felbélyegzett boríték van mellékelve lesz. (Abban is a fiatalokkal vagyok egy nézeten, hogyne csináljanak nagy lakodalmat. Legfeljebb a nagymama legyen ott az esküvőn, a tanukon kívül is az esetleg még otthon élő testvérek, de már aférjes vagy nős testvérek, csak a templomban üdvözöljék az ifjú párt. Az utazóruha nagyon helyén való, hiszen az ebéd után azonnal elutaznak s az átöltözés csak megzavarná az ebédet, igy pedig nyugodtan folyhat le minden. Most az ebéd étsorát nem közölhetem, mert attól függ, mikor lesz az esküvő, mert pl. márciusiban más lehet, mint júniusiban. Ha annak idején értesít s közli mi kerülhet ki a háztól s hányan lesznek, szívesen küldök néhány étrendet. Szívesen remélem, hogy idegei tecsillapultak s nyugodtan élvezi leánya boldog készülődését. Meleg köszöntéssel!1. — Eladó leányok. Nem, kedves Andrea, neheztelésre nincs sem oka, sem joga. Oka azért nincs mert a leányokra vonatkozó „eladó“ jelző őseredetü, abból az időből való még, miikor a feleségül kért leányokért értékes ajándékokat, olykor jó csengésű aranyakat adott a kérő a szülőknek. Ez a jelző valahogy megmaradt a magyar nyelvben s régimódi emberek néha használják is, holott ez, létjogosultságát, — talán már évszázadok óta — elvezetette, mert most a lányos apák fizetnek szép summákat a vőlegénynek. Ezért nincs oka azért a jelzőért nehezetelni s joga azért nincs, mert bizonyára maga is úgy emlegeti a társasága férfi tagjait: a fiuk. A komoly, tanult, kenyérkereső férfi ezért joggal neheztelhet, sőt neheztel is, mint azt egy alkalommal magam, is tapasztaltaim. Rég nem látott ismerősömnek azt mondtam : azóta tán meg is házasodott! Mire kicsit fanyar, kicsit gúnyos mosollyal azt felelte: Dehogy! Hát nem tudja, hogy én még csak „fiú“ vagyok a 32 évemmel! — Ne nehezteljen hát maga sem olyan jelzőért, melyben nincs szándékos sértés. Melegen üdvözlöm. — Egyedül. A társaság hiánya csaknem oly veszélyes lehet, mint a rossz társaság. Azonban ne tartsa levegőbe való beszédnek, hogy a jó társaságra feltétlenül szükségünk van. Lehetetlennek tartom, hogy ne érezte volna egy jó társaság léleküdítő hatását. Elsősorban azt, kell megállapítanunk, mit nevezünk „jó társaság“-nak? Ezen a téren különösen sok és súlyos tévedést tapasztaltam. A jó társaságról csakis lelki szempontból lehet beszélni. Tévedés itt előtérbe állítani a születést, a társadalmi pozíciókat, vagy a földi javak által biztosított, úgynevezett bőséges életet. A jó társaság alapja, nem a rang, a jólét, az előkelő születés, hanem az egyenrangú lelkek találkozása. Mindnyájan tapasztalhattuk már, hogy a telki barátainkkal való együttlét mily jótékonyan hatott nehéz hangulatunkra, olykor felzaklatott szívünkre. Tapasztalhattuk, hogy bár szomorúságainkról, gondjainkról is beszéltünk, de mégis megcsillant lelkünkben egy-egy sugár, talán egy régi naiv história elmondásánál, mely a másik szemében megértő mosolyt fakasztott, idegeink túlfeszültsége enyhült, talán egy egyszerű tréfás szójáték, mit a másik megértett, úgy hatott, mintha fenyőerdőn mély lélekzetet vettünk volna. A család állandó együtt léte, bármily szerető szívek kapcsolódnak is össze, nyomasztóvá lesz, ha idegen hang, más életnézet, friss és új szokások könnyen csobogó patakja nem frissíti fel. És így áll elő a családtagok között az a ferde helyzet, hogy egymásban nem találják meg a kívánt ,,jó társaságot“. Ha nem látnám elkeseredésének oly könnyen elérhető javulási lehetőségét, részvéttel gondolnék „vigasztalan“-nak tartott helyzetére, de mert úgy látom a dolgot, ahogy tényleg van, szívesen nyújtom kezemet, hogy a vélt szomorúságok őserdejéből kivezessem. Azt tanácsolom: Ne zárkózzék el régi barátai és ismerőseitől, ne nézze kiváló szemmel az otthon történtek minden mozzanatát, de lássa meg, hogy a nehéz viszonyok megtépik a fiatalok idegeit is és igyekezzék megérteni szenvedésüket. Hallgasson arról, amit a saját régi felfogása szerint „nem jó“-ink lát és ne zárja le a szemét a jelen apró szépségei előtt, azzal a keserűséggel „egyediül vagyok, nincs rám szükség“. Mindenkire szükség vanés addig helyt kell állani, amíg a ,,hivó“ szó nem rendel máshová. Akarjon elégedett lenni, könnyű munkában, jó könyveikben, rádióban keressen és találjon szórakozást és meglátja, szép nyugodt élete lesz gyermekei körében. Szívből kivánom!