Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-02 / 1. szám

TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE M­EGJELENIK IMN­ 1ST ID 13 ÜST VASÁRNAP Előfizetési Árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ..,------- Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos R­ÉVÉSZ JÁNOS Főmunkatárs és h. szerkesztő : RÉVA­I KÁROLY Szerkesztősé­gi és kiadóhivatal : =­ Felsőbán­yai­ utca 80. szám alatt. TELEFON­SZÁM NAGYBÁNTA l­: - Előfizetésre való felhívás. Midőn lapunk előfizetőinek, munka­társainak, olvasóinak békés ujcuct kívá­nunk, fölhívjuk szives figyelmüket arra, hogy a Nagybánya és Vidéke negyven­kettedik évfolyamába lépett s felelős szerkesztője ezzel betöltötte a huszon­ötödik esztendőt a szerkesztés hálátlan nehéz, de mégis szép munkájában. Negyedszázad alatt ezerekre menő közleményt, irányító cikket, ismertetést, mulattató szépirodalmi dolgokat, hírt, hirdetést stb. hozott lapunk s hogy ez­zel mennyiben járult hozzá a közműve­lődés terjesztéséhez, azt talán fölösleges hangsúlyoznunk. Anyagi oldalát véve a dolognak, ez idő alatt (t. i. a 25 év alatt) százezer koronán felül volt az, amit a lap kerti­­költségek fejében, tehát munkáért fize­tett ki. A háború nehéz viszonyait legyűr­tük, ha valaki, mi érezzük igazán, hogy vannak, akiknek fél jövedelemből kell kijönniük ötszörös árak mellett. Most már reméljük a békét okvet­lenül ebben az esztendőben, hiszen e világon semmi sem tarthat örökké! A béke nagy munkájára újabb erőkkel föl­fegyverkezve indulunk meg s kérjük ez esztendőben is a t. közönség nagyra­­becsült, szives pártfogását. A Nagybánya és Vidéke dijai: Egész évre postán vagy házhoz küldve 8 K Fél évre » » » > 4 K Negyed évre » > » » 2 K Külföldre egész évre............................10 K fél évre.................................5 . Tisztelettel Nagybánya és Vidéke szerkesztősége és kiadóhivatala. Az én lm mit beszaladt az őszbe... — írta: Révai Károly. — Az én időm már beszaladt az őszbe, Fáradtan járok, lelkem didereg; Aszott tarlókról szedegetem össze Már ezentúl a hervadt levelet. Dalaim fakó, régi módi nóták, Nem égostromlók, szivet csábítók; Eszenden csakis falukon dalolják S nincs bennük semmi epedő titok. Szólnak a napról, délibábos égről, Puszta mezőről, mely csöndes, kihalt. Néha hazámról s több ily semmiségről Dúdolok egy-egy álmos, ócska dalt. Kislányomról, ki kezd anyányi lenni S kinek a sorsa az, mi még epeszt Öreg korom nótája — valamennyi — Csak temető, csak sirhmt és kereszt Korhadt fám többé rügyet nem fakaszthat. Kifáradt szivem többé nem hévül. Egyszerre csak, az utolsó harasztnak Lágy bársonyára csöndesen ledül . . . Munka a háború után. Mikor a lehanyat­ló évtől búcsút veszünk s annyi fájdalmat, könyvt, keservet és küzdelmet adó napjaiból az utolsó is elmúlik, gondoljunk a jövőre. Reméljük, hogy jobb lesz, mint az előző. Gondoljuk, hogy a multa­k keservét a jövőnek vigasza, a múltnak gyötrelmét a jövőnek öröme feledni segíti. A jobb jövőben higyjünk. Bízzunk abban, hogy a háború mielőbb le­­zajlik s hogy az 1916. év meghozza az emberiség ellentétben álló nagy tömege között a békét, melynek áldása annyi veszteségnek fájdalmát enyhíteni, tengernyi szenvedésének élét tompí­tani segít. Ha a nemzeteknek egymást megsemmisíteni törekvő ádáz küzdelme megszűnik, új munka vár reánk: a veszteségeknek pótolható részét pótolni s a háború által nyújtott tanulságok termékenyitő ereit a gyakorlati életnek államilag, társadalmi­lag, az iskolák s más intézmények utján is meg­nyitni lesz az uj feladatunk. A hosszú harc alatt hányan pusztultak el!... A magyar nemzet törzséről hányan szakadtak le, mint levél a fáról! . . . Ezeknek a küzdelme, a hősi halála kell, hogy megterm­ékenyitse s a nem­­­­zetet megerősítse. Annak az eljövendő jobb kor­­­­nak adták ők alapul, zálogul az életüket mindi­g az ő hős halálukból fakadó tartalom a nemzetet gazdagítja. Életüket adták a hazáért s ez, ha ko­­­­molyan fogjuk föl, mindnyájunkat keményebb hazafiságra, serényebb munkára kötelez. A háború, lezajlása után, reánk nagy köte­lességeket ró. Ezek kell hogy mindnyájunkat mé­lyebb nyomra ható munkára indítsanak s amit már most el lehet kezdeni ezekből, indítsuk meg. A háború az embereket közelebb hozta egy­máshoz. Az emberek megértése nagyobb lett. Azok a jelszavak s azok a válaszfalul álló nemzetiségi­­ tanok és törekvések, melyeket békében szabadon élesztgettek, ma veszedelmesek a szitókra s igy valamennyire alszanak, így hát az egyetértés ben­sőbb. A haza fogalma fenséges ígérettel vált ki lelkünkből. Tisztábban érezsü­k az otthonnak ma­gához bilincselő meleget. Az emberek egyenlő­sége mindnyájunkban tisztultabb formában vált ki Az embertársi, emberbaráti kötelességeket most közvetlenebbül értjük. Ezért az adakozások és segítések is nagyobbak. Igaz, hogy a segítségre is inkább van szükség, mint valaha. A háború borzalmai által ütött sebek enyhítésére a könyö­­rületesség, az emberszeretet szélesebb rétegben jut kifejezésre. Az emberies érzelemnek galambja állandóan az emberek között röpköd­ő legyezgető szárnyának mozgatásával folyton ébren tartja bennünk azokat a kötelességeket, melyek az ér­zésből fakadnak. Aki a lelkeket megkérdő önös­­ségéből ma sem bujt ki, elfásultságának betegsé­gében szenved. Az ilyenek a küzdelem élén a csatasorban kellene hogy legyenek, hogy mások­nak a szenvedését s maguknak a betegségét meg­ismerjék. Most a falatunkat, a meleget adó ottho­nunkat, a másokat is erősíteni tudó szeretetün­­ket, a reménytelennek szivébe és tudatába önt­hető lelkesedésünket oda kell adnunk s meg kell osztanunk. Kozák támadás. — Irta : Neubauer Margit. — Tavasz volt, nagy, mámoros, kora tavasz. A nap rózsaszín széles sugarakkal sütött be a dohos kórterembe. Az ágyneműk rendetlenül hevertek szanaszét és az asztalkán ibolyák hervadoztak. A gyerek-hadnagy egy széken kuporgott, egészen közel az ablakhoz. Finoman erezett ujjait belemélyesztette koronás zsebkendőjébe és nagy fátyolos szemeivel mereven bámult a lányra. Tele tüdővel szívta be a tavasz, az élet, a szerelem illatát. Jól érezte magát, könnyen, boldogan, Sebe már gyógyult, inkább csak üdülés végett volt még itt És hogy kényeztették ! Hogy szerették, mint egy elkapatott, beteg gyermeket. A lány az ablaknál állt erősen kihajolva. Haja az acába hullott és acélos termete megfe­szült a tavaszi szélben. Sötét árnyékos szemeivel a hegyeket vizsgálta. A nap erősen, élesen megvilágította markáns vonású arcát, aztán vé­gig ömlött a kötényén és a csipkés hófehér bóbitán. Oda­lenn lomha ökrös szekerek döcögtek és piszkos, gubás oláhok pacskoltak a tavaszi sárban. Lejebb friss zöld mező terült el, tarka virágosan, meleg, földszagú párát terjesztve. A kövezeten néhány orosz fogoly cammogott lustán, esetlenül. A lány kicsit megrezzent zöldesbarna uni­formisuk láttára. Lehajtotta szőke fejét, és aztán fölvidult és a hadnagyhoz fordult. — Na, mi az Béluska? Hogy érzed ma­gad ma ? — Mesésen, kérlek mesésen ! Hogy is érez­­hetném magam máskép a te társaságodban!. — A lány el nevette magát. — Oh te bolond gyerek ! Azt kérdem, hogy a sebed mit csinál ! Tudod, amelyik még gen­­­nyes volt tegnap. — — A sebem, semmit. Különben törődöm is én vele. Törődöm én mással, mint veled? — Ugyan Bélus! Hogy mondhatsz ilyet f muszáj a sebbel törődni, muszáj ! Látod a mamád mennyire aggódik miattad. — — A mama. Oh igen, a mama mindig aggódik. — — Tegnap is alig bírtam vele, síró görcsöt kapott és rémesen ideges volt. Azt mondta, ros­­­szul nézel ki, karikásak a szemeid stb. stb. Ahogy ő már szokta. — Béla elnevette magát. — És te felültél neki Elzus ? — — Dehogy! De azért nem kellemes az ilyen. — A lány is nevetett. Most már mind a ket­­ten nevettek, vígan szélesen. A fiú közelebb simult és meg akarta csókolni, de ez nem engedte, elugrott és övéből kihullottak az ibolyák. A súrolt linoleumos padló, a lomos ágyak, az egész kórterem tele lett l­iaszin, illatos ibolyák­kal. Elza felkapott egy csomót és tele szórta vele a fiú arcát, selymes szőke fürtjeit. Elza és Béla gyermek koruk óta ismerték egymást. Elza árva leány volt és mint távol

Next