Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-03 / 1. szám

Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre..................................................8.— korona. Fél évre.....................................................4.— „ Negyedévre..................................................2.— „ Egyes szám..................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler A­dolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó : Simkó Géza, főmunkatárs: Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi­ utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Boldog újévet! Komor, sötét az égbolt, szürke fel­legek vésztjóslóan száguldanak a hori­zonton, nem tudni, mit hoznak : áldást­­hozó eset-e, avagy rombolást véghezvivő jégdarabokat?! Ép ilyen komor, sötét a politikai égbolt is; szürke emberek vésztjóslóan száguldanak a politikai horizonton, nem tudni, mit hoznak: nyugalmat, békét-e, ezen már sokat szenvedett nemzetnek, avagy újabb terheket és nemzetsorvasztó gondokat hoz-e a jövő ? Minden ború után derű következik s így joggal remélhettük, hogy a hazánk egén az absolutismus uralkodásával együtt megszűnt sötétség teljesen el­vonul, megnyílik a nemzeti korszak, az együttérzés fonala összefogja a jobb elemeket s igyekezni fogunk egymást megérteni és az összetartozandóság ér­zetét ápolva, egymást megbecsülni. Azonban — sajnos — nem így van a dolog. Mert bár kivergődtünk az ex­lex szomorú korszakából, helyreállt a béke király és nemzet között, hozzá­kezdettünk az épités munkájához, még mindig felhők vannak a politikai ég­bolton. A katonai létszámemelés még min­dig a megoldatlan kérdések közé tar­tozik. A katonai létszámemelést okvet­lenül szükségesnek tartják azok, kik hazánk biztonságát féltik, azonban a nemzet nem akar újabb vér- és pénz­áldozatot hozni oly hadseregért, mely ha nem is nemzeti, legalább a magyar állameszmét a paritásnak megfelelőleg nem képviseli. A hadakozó felek kikapcsolták e kérdést a paktum létesítése alkalmával, de alig múlik el hét, hogy e kérdés­­ újra szőnyegre ne kerüljön s e kérdés megoldása ideig-óráig elodázható ugyan, de megoldása el nem maradhat. S vajjon milyen lesz a megoldás? Lehet-e jót remélni akkor, mikor a pártok egymás között is folyton ver­sengenek, mikor nincs meg az össze­­tartozandóság érzete az emberekben, midőn a nagy politikai kiegyenlíthetet­­lennek látszó ellentétek mellett a szo­­c­iális eszmék forrongása, a vallásfele­kezetek rivalizálása, a társadalmi szét­tagoltság növekedése szétválasztják az embereket ? Ha meg lenne az egyetértés a ma­gyarban, ha nem l­ehetne tartani attól, hogy czímért, rangért, állásért folyton kínálkoznak az emberek felfelé és nem nagyon éreznek lelkiismereti furdalást, akkor, ha ezért valami olyat tesz­nek, a­mi a nemzetnek nem jó, ha igyekeznénk az ellentéteket elsimítani, a polgári társadalmat egységessé tenni, a kasztokat, a vallásfelekezet szerinti elkülönzéseket megszüntetni, a testvéri együttérzést és egyetértést ápolni és gondozni — még csak lehetne remélni, hogy az összetartás-szülte erő előbb­­utóbb meghozza a kedvező eredményt. De minthogy ép ellenkezője áll mindennek, azért érezhető az a nyo­mott hangulat, látható az a sötét felhő, mely a jövő képét oly szomorúnak mutatja.­­ De azért ne csüggedjünk! A termé­szetben a fejlődést elnyomni nem lehet.­­ Ha eljö a tavasz, a megújhodás ideje, jöhet fagy, jöhet hó, jöhet dél­harmat, mégis kitavaszodik, mert mióta a világ áll, mindig kitavaszodott. A magyar nemzet függetlenségének, a megújhodásnak tavasza is közeledik már. Hiszen a függetlenségi és 48-as párt vezérei ülnek miniszteri székekben, a párt tagjai főispáni és más előkelő állásokat töltenek be; ezen állásokba­­ beleviszik a nemzet függetlenségi törek­véseit, megalapozzák a nemzet függet­lenségi épületének alapjait, a párt tagjai napról-napra szaporodnak s ha a párt lassan ugyan, de biztosan halad ki­tűzött czéljai felé, előbb-utóbb be kell következnie annak az időnek, a­mikor a párt nemcsak az országban, hanem a parlamentben­ is feltétlen többségben lesz, a­mikor is az ország sorsának intézői is be fogják látni azt, hogy király és nemzet érdekei nem ellen­tétesek, hanem congruensek, mert egy nagy, hatalmas és boldog nemzetnek királya is csak boldog lehet, a haza pedig csak akkor lehet boldog, ha fiai megfeszített erővel a haza javára dol­goznak, egymást megbecsülve, tisztelve áldoznak a közös oltáron — a haza­­szeretet oltárán — a szeretet életre­­fakasztó meleg sugarai mellett azon tudatban, hogy: „A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell!“ Ápoljuk, gondozzuk tehát a testvéri együttérzést és egyetértést; dolgozzunk mindnyájan — lehetőleg egyetértve — hazánk felvirágoztatásán s akkor törek­vésünkön, munkánkon Isten áldása lesz s szétfoszlik az a felhő, mely a jövő képét oly szomorúnak festi. Abban a reményben, hogy ez így lesz, kívánunk boldog újévet! TARCZ­A. ♦3S­«­Üzenet. A kivándorló székely lányoknak. Ne vágyjatok idegenbe Csinos székely lányok! Szebb jövendő — jobb jövendő Derül még itt rátok. . . Ha a rózsát leszakít­juk, Hamar hervad szirma: — Visszavágytok, meglássátok Beszen­nyezve, sírva . . . Hogyha egyszer elbuktatok, Késő lesz a bánat: Elsodort már közületek A bűn annyi­­ százat! Jobb lesz nektek idehaza, Itt hitvest találtok: Odaátal csak a sátán Csábit, les reátok! Ne menjetek idegenbe, Posvány ott az élet, Okuljatok, közületek Olyan sok mivé lett?! Balz­a Elek: Előfizetési felhívás! Lapunk az uj évvel XXIV-ik évfolya­mába lépett. Mint politikai lap pedig má­sodik évfolyamát éli. A közönség támogatása tette lehetővé, hogy ezt a szép időt elérnünk sikerült s a közügy szolgálatában immár csaknem egy negyed évszázadot tölthettünk el. A letűnt darabont korszak tanulságai, a függetlenségi pártnak térfoglalása, a függetlenségi eszméknek ébrentartása s a nemzetben a nemzeti követelések iránti vágy és kitartás élesztése valamint a nagy eszmék megvalósításának habár csak egy porszemmel való előbbrevitele is arra késztetett bennünket, hogy — bár áldozatok árán is — lapunkat politikai lappá alakítsuk át, s tettük ezt azon igaz történetek. is. F­á­n­i. A szerző egy gyönyörű szakácsnőt hozott. Egy valóságos Madonnát. A szőke, világos haja mint egy glória sugározta körül gyön­géd rózsapiros arczát. Bőre vakító fehér, s az a szende tekintet, az a szerény modor szinte egy átöltözött grófkisasszonyt sejtetett. De csak amig beszélni nem kezdett. Egy egyszerű tót leány volt, tökéletesen azzal a fargonnal, ahogy az élczlapokban ol­vassuk. Egyébként tényleg nagyon szorgalmas, jó leány volt s amikor a leányomnak — aki külföldön lakott — magyar szakácsnőt kel­lett küldenem, Fánit akartam elküldeni, mint akit én már kipróbáltam. A leány eleinte hitegetett, hogy ő megy örömmel, de később elveszítette a kedvét. Komolyan kérdőre fogtam, mert csalogatott idáig, holott én az­alatt más után nézhettem volna, — mire aztán bevallotta, hogy a „kedvese“ nem engedi. — Hát magának, a „szentének, aki még az én szemem közé is alig mer nézni, — kedvese van ? No de ilyet! Bevallotta aztán, hogy a fiatal ember még csak 19 éves, de „neki megesküdött“, hogy feleségül veszi. Ő maga csacsi, mondom ! A fiú zsidó, maga keresztény, ő 19 éves, csak jövőre jön sor alá, maga ma 24 éves, mire ő kiszabadul, lesz 28 éves, hát azt hiszi, hogy ő magára fog még akkor gondolni? Jobb lesz, ha rám hallgat. Itt kap jó helyet, jó fizetést, Svájcz­­ban lakhatik, ahova hej be sokan, de szíve­sen mennének, micsoda isteni szép vidék az ! De hiába volt minden rábeszélésem s igy egy másikat küldtem. Pár hónap múlva az én Fánim elkezdett nagyon csúnyulni. Az arcza tele lett sárgás­barna májfoltokkal, mindig volt valami baja, de nekem — naiv, bár öreg — asszonynak semmi különös gyanúm nem támadt. A leány azonban egyszer megszólít: — Nagyságom, kezét csókolom, valamit szeretnék mondani . . . — No, ki vele fiam, halljuk. — Hát tetszik tudni, amikor én a fiatal nagyságához akartam menni, mentem volna én,­­ha nem is engedett volna a fiatal em­ber, de — akkor már késő volt! Remény­kedtem, hogy talán csalódom, de bizony a baj megtörtént . . . Ezt már térdelve, zokogva s kezeimet csókolva mondta! — Bár ráhallgattam volna a kedves nagy­ságára, de most már hiába, most már megyek a Fehér keresztbe és ha kijövök, eljövök én megint a nagyságához lakni. Megrendültem valósággal, íme egy leány sorsa . . . Fáni hát elment. Közben bizony jött rósz és roszabb leány s én gyakran gondoltam reá, sajnálkozva . . . Egyszer aztán betoppant a Fáni! Tiz esztendővel öregebben. Hova lett arczának a gyöngéd hamvassága, a glóriás szép haja! Kihullt egy szálig s parókát viselt a kendője alatt. Arcza most mint egy szenvedő Ma­donna, amely szinte megszépült, amikor az ő gyönyörű, nagy barnapiros fiáról beszélt. Imádta a gyermeket, az apja pedig­­ le­tagadta, így tartásdíjat sem követelhetett tőle. Mivel betegsége folytán dajkának se mehetett, visszakérőzött hát hozzám s én szívesen visszavettem, nem mulasztva el az én szokott morál prédikácziómat, amit min­den cselédemen szentül hiszem, hogy hatás­sal gyakoriok. — Jaj, édes nagyságom, — feleli, — elég volt egyszer, most már tudom, hogy kell vigyázni és az én édes kis fiamnak gyűjteni minden krajczárt. Hónapokig feküdtem nagy betegen a kórházban, nem akarok én többé tudni se férfiról ... így eltelt szépen egy nehány hónap, ami­kor Fáni egy szép napon ismét „valamit“ akar mondani . . . Tréfásan rászólok, hogy nincs megint baj, Fáni? Mire ő ismét fel­­térdel, ismét csókolja a kezeimet s zokogva konstatálja, hogy jajaj, miért nem hallgattam én a kedves Nagyságomra, már megint baj van . . . jajajaj! — Hát megint be hagyta attól a fiatal embertől csapni magát, maga csacsi? — Jaj, nem is ő volt, édes Nagyságom, hanem a Mari szeretője. Ott voltunk mind a­­ketten a szobaasszonynál és jaj, a Marinak semmi baja nem „lett“, én meg megyek megint a Fehér keresztbe . . . jajajaj!­­El is ment a buta teremtés és vagy két éven át nem láttam. Egyszer az Andrássy­ úton amint megyek, két feltűnő, diserét s finom elegancziával öltözött hölgyet pillantok meg. Meglassítom lépteimet, hogy míg közel jönnek, jól m­eg­­gusztálhassam. Az egyik olyan ismerős vol , hogy még lassabban haladtam, hogy jól meg­nézhessem, ugyan kicsoda is? Ekkor épen megszólal, társnőjéhez fordulva s a hangjá­ról megismerem őnagyságában — Fánit.

Next