Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-07 / 1. szám

2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Lithiumban legdu­­szlatvini,,Anna‘‘ssványforráso sabb sványviz a ^ 1 A legkellemesebb üditő, a legjobb hugyhajtó és sványviz a ^ j hugysavoldó gyógyvíz­. Nyákhártya megbetegedéseknél, hólyag, veselob és tüdőhurutnál, valamint köszvénynél kiváltképen hasznos. — Kutkezelőség: SZEPESOLASZI. Forrástulajdonosok: MÁJUNKÉ GÉZA UTÓDAI. Központi iroda: RÓZSAHEGY. Kapható minden jobb fűszerkereskedésben. Nagykárolyi főraktár Ifj- MATOLCSI SÁNDORNÁL. Nagykárolyi főraktár ritka helyen van s népfürdőről még ál­modni is valóban merészség. Abból az alkalomból, hogy az új vá­rosi törvénytervezetnek készülnie kell és arra való utalással, hogy a napilapokban folyton fantasztikusnál fantasztikusabb tervek kolportáltatnak a városok új ren­dezését illetőleg, okvetlen szükségesnek találjuk ismételten hangsúlyozni, hogy ha van olyan terv, amely a rendezett tanácsú városokat összeségükben, vagy részben a vármegye gyámsága alatt kí­vánja tovább is meghagyni, vagy pláne a járási önkormányzat keretébe vonni, ez a terv egyszerűen azt bizonyítja, hogy akiknek a fejéből kipattant, azok nem tudnak menekülni attól a hagyományos betegségtől, hogy a vármegyéket ma is országfen­tartó tényezőknek képzelik. Azt a tiszteletreméltó, egykor hatal­mas politikai súlyú vármegyét, amely annyiszor irányította az államkormány­zás mikéntjét, amely oly sokszor muta­tott rá bátran és hajlíthatatlanul a kor­mányzati hibákra, tévedésekre és szám­talanszor fején találta a szeget, — hiába keressük. A régi vármegyei rendszert fentartó elem — bármiként ócsárolják is a mai dekadens nemzedékből — a nemesség a múlté­, s vele elfeledett em­lékek közé jutott az ősi erény, hagyo­mány és önfeláldozás. A régi vármegyé­nek erkölcsei erős anyagi alapon állot­tak. Vagyonos volt minden tagja és volt magának is vagyona. Egyszer csak vál­tozott a helyzet. A tekintély és vagyon képviselői megfogyatkoztak s helyükbe­­ már olyanok jutottak, akik előtt a régi erkölcsök, egykor kivívott dicső ered­mények, fényes múlt és összetartásra való hajlam, már nem volt. Következett a megyei pénztárak államosítása. Ekkor már olyan lett a vármegye, mint amaz egykori hatalmas oligarcha, akit szegény­ségében jótékony kezek támogatnak, de akinek többé nincs akarata. Ha mindezt tudjuk, lehet-e józan fő­vel arra gondolni, hogy a különben soha sem produktív vármegye alatt tovább is meghagyassanak a városok ? ! A városok, amelyek nélkül nincs or­szág, mert ők a kultúra magvetői, a kul­túra gondos ápolói, az iparnak és a ke­reskedelemnek egyedüli otthonai. Aki abból a felfogásból indul ki, hogy­­ a falu termel, a város fogyaszt, az az ő korlátoltságában kicsinyelheti a városo­kat, aki azonban tudja, hogy a minden kultúrát irányító, fejlesztő és nemesítő erők a városokban élnek, az azt hirdeti, hogy: mindent a városokért! Magunkról magunknak talán felesle­gesek e sorok, de korántsem szabad el­téveszteni szem elől azt, hogy rajtunk kívül is élnek olyan tényezők, amelyek­nek nem fáj az, ami nekünk hegedhet­­len sebeket okoz, vagy akik fölényesen napirendre térnek­ egy olyan érvényesü­lési törekvés felett, amelytől a jövő Ma­gyarország állami létének fennmaradása függ-A magyar állam életében tettekkel té­l EZÜST ÉREMMEL ÉS OKLEVÉLLEL KITÜNTETVE ! Fog- és gyökérüuzás, fogtömés (blomb), arany-, ezüst-, platina-, porcellán- és cement fogak fehérítése, fogkövek el­távolítása, egyes fogakat és fogsorokat arany- és kaucsuk-betéttel vagy szájpadlás nél­­:: :: :: kül arany koronákat és csapfogakat művészies kivitelben készít :: :: :: VALIRA AITAL, vizsgázott fos technikus, nyerők csakis a városok lehetnek, ha elfogadjuk azt a józan igazságot, hogy a városok nem alkalmasak meddő szél­malom politikának mesterséges verőfénye által felidézett délibábjainak imádására, mert valamint hogy minden városi polgár arra törekszik, hogy a lét feltételeit biz­tosítván, egyúttal vagyoni önállósága is legyen, azonképpen egymást megértve igyekszik arra is, hogy a várost minden erkölcsi és anyagi jónak gond nélkül való birtokosává tegye. A városok élete a mindent nemesitő munka jegyében folyik és végcélja eszményi ér­elemben nem más, mint az, hogy anyagilag füg­getlenné válva, a további fejlődést a béke jegyében biztosítsa. Ha ezt az életet a maga vonatkozásaiban és végcéljaiban ismerjük, akkor látjuk valóban igazán, hogy a városok nem közjogi bilincseket érdemelnek, nem politikai viviszekció cél­jára való kísérleti alanyok, hanem min­den eddigi kényszerű függéstől és indo­kolatlan i­­oldogító, terhektől mentesítendő, ,ország­fejlődni akaró és képes poli­tikai és közgazdasági tényezők. A magyar királyi belügyminisztérium kodifikáló osztályában — hiszen az ed­digi törekvések is erre mutatnak :— fel­ismerték a városi életnek az­ államélet és államvagyon alakulására vonatkoztatott nagy fontosságát és valóban állítjuk, hogy amikor a felelőtlen hírlapi állítások és ta­­­­lálgatások forrásául a belügyminisztéri­umra hivatkoznak, voltaképpen arra tö­rekednek, hogy a hirdetéseknek valószínű . Többnyire toldozás-foltozás, amivel megbíznak és ezért csak garasokkal fizetnek. Máskép volt ez régebben, mikor a szabómesterség virágko­rát élte, sem a varrógép, sem a silány gyári készítmény nem kontárkodott bele a becsületes mesterségbe, mikor a mester maga is büszke­séggel nézett egy-egy remekbe készült, jól si­került nadrágra, vagy tr­ilra öntött dolmányra, mentére. Szinte jól esett szegény Salamonnak, ha látta, hogy érdeklődéssel hallgatom meg a szakmája felett való bánatos kesergéseit. Úgy volt ő is, mint bármely más foglalkozású em­ber, mindegyik fontoskodva azt hiszi, hogy rajta fordul meg a világ sora s az emberek jóléte. Máskor meg szürke élettörténetéből mesélt el részleteket. — Nem vagyok jött-ment, mondta büszkén, itt születtem én is e községben. Apám is ide­való volt, ő is a szabómesterséget folytatta. Be­járatott az iskolába, ott megtanultam írni, ol­vasni, számolni, de hetenként kétszer három­szor külön is bementem a rektorhoz,s ha va­lami a magasabb tudományokból is rám ra­gadna s e külön leckékért apám fényes fekete posztóból ingyen varrt egy öltözet ruhát az iskolamesternek. Egy padban ültem a nemze­­tes, nemes urfiakkal, azok persze ferde szem­mel néztek rám, örökké gúnyoltak, bántalmaz­tak, hátbavertek, oldalba rúgtak, de én fel se jajdultam, nem mertem rájuk árulkodni, nem panaszkodtam otthon se, csak úgy titokban törültem ki szememből egy-egy fájó könnyet. Sőt a leckében sem mertem velük versenyezni, pedig sohasem tudtak annyit, mint én. Mégis azok tekintélyes urakká lettek. A Sághy Mik­lós ma is szolgabíró, a Tamássy Gida megyei esküdt, a Dózsa Feri meg inzsellér lett, pedig az egyszeregyet sem tudta. Ha találkoznám velük, rám se néznének, a köszöntésemet sem fogadnák el. Ők felfelé mentek, mint a levegő­vel felfújt hólyag, én lent maradtam, mint a féreg a porban, kit akárki is eltaposhat. A porban csúszom, talán azért is, mert félénk­ségre, gyávaságra szoktatott az élet első kor­szaka. # Szivembe nyilallott Salamonnak keserű ki­­fakadása, mely érthetően igazolja, minő kímé­letlenül játszik a sors keze az emberekkel, varázsvesszejével az egyiknek dús asztalt térít, a másiknak nyakába üres tarisznyát akaszt. Salamon nem végezte el mondókáját. Tovább folytatta : — Tizenkét éves koromban apám a saját mesterségére fogott, egyetlen gyermek voltam, szüleim nem akartak kiadni a háztól. Forgattam hát kezemben a tűt, cérnát és ollót. Mikor felszabadultam, egy szép napon így szólt hozzám: Mindig nem lehetsz itthon, ván­dorútra kell menned, a mesterlegény így tanul, tapasztal, csak így lesz érdemes arra, hogy később önállóan műhelyt nyisson. Veszprémben let­t volna az első állomásom, Pillitz Bernát hírneves szabónál, kivel úgy lát­szik már régebben megegyezett, hogy majd felfogad műhelyébe. A falutól Veszprém kocsin is jó három órai út. Alkalmatosságot kapni jobban csak pénteki napon lehetett, amikor a heti vásárra, vagy hivatalba menő ügyes-bajos emberekkel lehetett odajutni. Kegyetlen hideg téli idő volt, mikor a kora hajnali órákban kicsiny batyummal felkuporod­tam Kutas Vendel szekerére; rajtam kivül még két ködmenes atyafi képezte az utitársaságot; mindenféle piaci árut vittek a hetivásárra s nekem már csak a zsákok tetején jutott hely. A nagy hidegben negyedóra múlva meggém­­beredtek kezeim, lábaim, a lovak is csak cam­­mogvást mentek a­ hóval borított uton. Én is a többiekkel többet gyalogoltunk, mint amen­­­nyit a kocsin ültünk s nagy sokára értünk be Veszprémbe. Embereim dolguk után láttak, én meg fel­kerestem Pillitz Bernátnak a nagypiacra nyíló üzletét, ezt azonban ekkor már veje, Elkán Májer vezette. Nagy szerényen beléptem a tá­gas műhelybe, ahol öt-hat segéd és inas dol­gozott. A mester éppen az inasokkal civódott s szitkozódás közepette cibálta egyszerre kettő­nek is a fülét. Amint, észrevett, nagy hangon rám rivalt, hogy mit keresek itt, nem kell neki sem inas, sem segéd, mert ezekkel a gézengúz kamaszokkal, sehonnai naplopókkal sem boldo­gul. A rám förmedt ember egyúttal az ajtó felé mutatott s én előre kigondolt mondókámat is elfeledve, nagy ijedtségemben kihátráltan, a boltból, úgy, hogy más tette be utánam az ajtót is.

Next