Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-16 / 37. szám
NT XXXI. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre..........................8-— kor. Fél évre.............................4-— Negyedévre .... . . 2- — „ Egyes szám......................—*20 tanítóknak egész évre . . 6-— „ Nagykároly. 1914. szeptember 16 TÁRSADALMI HETILAP -----« ► • «K» • -* wmm--Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petőfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltétnek. Nyilttér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza A nemzet kiterjeszti suhogó, fehér szárnyát e nehéz napok idején a magyar haza fölé és amint címereinken s pénzeinken látjuk, a valóságban is őrt áll a magyar állam területi épsége s népének biztonsága, jóléte, boldogsága fölött. És ezek az angyalszárnyak , a mi védőpajzsunk a vészek óráján s ma is megoltalmazzák ezt a könnytől-vértől az otthoni földet a háború borzalmaitól. Csakis igy lehetséges, hogy most, amikor lángokban áll körülöttünk az egész világ s a szomszédos államok területén mindenütt csatakürtök búgnak, száguldó harci mének nyerítenek s szuronyok acélerdeje gyilkol és ostromágyuk lövik rostává a városokat: nálunk csendes a levegő, ha csak egy-egy győzelem örömmámora föl nem veri a nyugalmát s az itthonmaradottak szelidfényü csillagokban gyönyörködve egy-egy tücsökdalos, koraőszi éjszakán, háboritlan otthonukból imádságos lélekkel gondolnak a harctér hőseire. Beatus est ille homo, Qui sédét in sua domo. Et sédét post fornacem, Et habet bonam pacem. Valamikor, régesrégen, talán két hónapja is lehet, jóízűen mosolyogtunk ezen az ócska versikén, amely a maga diák nyelvén azt meséli nekünk, milyen boldog, aki békességben üldögél otthon tűzhelye mellett. Most látjuk, mennyi bölcseség s igazság lakozik a versben. — Brüsszelben már csak a dúsgazdagoknak telik húsra, tejre és tojásra. Szerbiában ember, állat egyformán éhezik. Paris lakosságát meg azzal biztatgatják a vasutigazgatóságok, hogy a francia fővárosból kiinduló vonatok számát módjukban van — nagy mód ! — megkétszerezni, sőt megháromszorozni; aki tehát el akarja hagyni Párist, mehet . . . Eszünkbe jutnak a múlt század hetvenes évei, Páris ostromának keserves napjai, amikor a húsárak között taksája volt a patkánynak is. S ha ezzel szemben kisétálunk a határba, itt az istenáldotta, kövér magyar rónán, ha elnézzük, mint omlik ki egyik barázda a másik után a porhanyó, fekete ugaron a napfényben fürdő ekevas nyomán, ha a kukoricások beláthatlan erdőségeit szemléljük, amelyeket nem tapostak le katonalovak patái s nem gázoltak agyon a az ágyúszekerek, vagy ha a tisztára meszelt tanyai házakat nézegetjük, amelyeknek ereszén a menyecske az imént aggatta fel a vérpiros paprikafüzért, vagy hogyha a piacot vizsgálgatjuk s halljuk, hogy a baromfi, tojás, gyümölcs ára mennyire megnyugtató, akkor nekünk, akik itthon maradtunk s át tudjuk tekinteni az ország közállapotát s össze tudjuk hasonlítani a többi államokéval, amelyeknek területén háború dúl, nekünk éreznünk kell a magyar nemzet örzőangyalának oltalmazó pajzsát, védő karját és simogató, áldást osztó kezét. A halál angyala, igaz, ami seregünkből is szedi áldozatait. De ebbe már éppen úgy bele kell törődnünk, mint ahogy a vizsgázónak is bele kell nyugodnia abba, hogy a bukottaknak is ki kell adni bizonyos percentet. Az élet a békés jövendő, a tűzhely angyala azonban feledtetni akarja velünk szeretteink elvesztét s megóvja az otthont, az ország belső területét azok számára, akik manap fentartják, megőrzik s megmunkálják a győztes csaták hazatérő hőseinek. A lármát nem szeretjük. Nem a mi elemünk, szaga van, a kalmárnépek közé, a vásárra való. A magyar temperamentum lelkes, tüzes lánggal lobogó, de sohasem émelygős, nem rapszodikus, de sohasem izetlen s lehet szertelen. S éppen ezért hiányzik a magyar lélekből a kishitűség, a pánikra való hajlam is. Ha tehát a remegő inu kávéházi ember az ő hideg vizének elfogyasztása közben azon riadozik, hogy a kozákok Lemberg kiürítése után már útban vannak Budapest felé, ezt a vészhirnököt megmosolyogjuk s ott hagyjuk, mint aki szót sem érdemel. Ami keresztény lelkünk bizalkodva nézi a jövőt: az isteni gondviselés kegyelmébe s ami őrző angyalunknak oltalmába vetett hittel. Levél a harctérről. . . Özvegy Tóth Andrásné Lodomériából Levelet kapott a katona fiától. Elolvassa százszor, könnyes szemmel nézi, Este lefekvéskor kebelére rejti. Egyszerű kis levél, oly kevés van benne, Mégis könnybe lábad a jó asszony szeme: „ . . . Ide fenn járunk már a magas hegyeken, Lelkem, édes anyám, semmi bajunk nincsen. Kergetjük a muszkát, Ujjuk őket egyre, A gyilkos ebadta, mért jött a földünkre! ? Én is lelőttem már belőlük egy párat, Halott testeikből csinálunk nyugágyat. Nem csinálunk mi sem nagy dolgot belőle, A magyar nem ismer csak egy szót : „előre Szeretném, ha látna bennünket jó anyám, Úgy megy a seregünk, mint a tüzes villám ! Szeretném, ha látná, mint megyünk előre, Tudom sírna kend is büszkén, örömébe, Előttünk a muszka, rohanunk utána, Ma még elérkezünk a Lisa Gorára Alszik Tóth Andrásné, olyan szép az álma, Álmában is a hős katonákat látja. Látja elvonulni, mint mennek előre, Magyar lobogó leng a fia kezébe ? S Lodomériában, fönn a Lysa Gorán, Magyar lobogó leng a magas hegy ormán, Úgy vitte a zászlót Tóth András előre, Ellenséges golyó volt érte a bére. Egy-két golyóra még nem adott semmit sem, Úgy rohant előre akár egy félisten. Olyan boldog is volt, szép volt a halála. A magyarok legszebb győzelmét látta. ,,Bajtárs — szólt az ajka — írd meg az anyámnak, Semmi baja nincsen az Andris fiának, írd neki, hogy várja, meg lesz szive vágya . Hazafelé tartok — a Tisza partjára 11. Fehér Ákos: Legszebb ruhatisztítás Vegyileg száraz után Vá jiá Jer ruhaestő, vegytisztító és gőzmosó gyárában Felvételi üzlet: Nagykároly, Széchenyi utca 43. szám.