Napi Délkelet, 1993. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-02 / 178. szám
NAPI DÉLKELET Tiszteletdíj a tb önkormányzatiaknak Késő este az alapszabály elfogadásával ért véget pénteken a társadalombiztosítás nyugdíjbiztosítási önkormányzatának első közgyűlése. Az alapszabály feletti vitát az egészségbiztosítási önkormányzat is megkezdte, ám a testület idő előtt határozatképtelenné vált, így ott csak a jövő hét pénteken döntenek e témában. Az alapszabály-tervezet legkritikusabb pontja kétségtelenül a képviselők költségtérítéséről, illetve a tisztségviselők javadalmazásáról szóló előterjesztés volt. Több órás vita alakult ki ugyanis arról: kapjanak-e és ha igen, milyen mértékű tiszteletdíjat az elnökség és a felügyelő bizottság tagjai. Az érvek és ellenérvek harcában végül is nagy többségben az az álláspont győzött, amely szerint a választott tisztségviselők az elvégzendő feladatok és a rájuk nehezedő felelősség miatt igenis jogosultak a tiszteletdíjara, a testület tagjai pedig a költségtérítésre. A javadalmazás mértékét tekintve a közgyűlés a tiszteletdíjat a köztisztviselői alapbér 4,5-6-szorosának megfelelő összegben határozza meg. A vitában legmarkánsabb ellenvéleményt képviselő Forgách Pál a döntést követően lemondott képviselőségéről, míg Ferge Zsuzsa - aki szintén a javadalmazás ellen foglalt állást - a felügyelő bizottsági tisztségétől vált meg. 3 Magyarságismereti tábor „Töretlenül támogatjuk a magyar nemzetnek az országhatárokon kívül rekedt tagjait abban a tisztességes és jogos küzdelemben, amit nyelvük, kultúrájuk és magyartudatuk megőrzéséért folytatnak” - írta levelében egyebek között Jeszenky Géza külügyminiszter azokhoz a határainkon túl élő magyar diákokhoz és tanárokhoz, akik vasárnaptól tíz napon át a veszprémi Magyarságismereti Tábor lakói. A levelet Tárnoki Éva miniszteri biztos olvasta fel az ünnepélyes megnyitón. A levél rámutat arra is, hogy „Magyarországnak nincs határvitája egyetlen szomszédjával sem. Érvényes a trianoni és az 1947- es békeszerződés, amit a nagyhatalmak az érdekelt magyar kisebbségek megkérdezése nélkül dolgoztak ki. Jeszenszky Géza leszögezi: „Amennyiben a szomszédos országok kormányai készek a magyar kisebbség jogait, önkormányzatát, államalkotó voltát garantálni, akkor - a kölcsönös bizalom erősítésére törekedve - kereshetünk olyan megfogalmazást, ami a békeszerződés területi rendelkezéseinek és a helsinki záróokmány pontjainak érvényességét megerősíti. A kettő azonban nem választható el egymástól.” A külügyminiszter jókívánságai után megkezdődött a gazdag programsorozat, amely a magyar történelemmel, a különböző diákönképző szerveződésekkel, azok módszertanával is foglalkozik. A résztvevők megtekintik a sümegi várjátékokat, kirándulnak a zirci arborétumba, ellátogatnak a Balatonhoz és vendégül látják őket a Pannonhalmi Apátságban is. A táborba Erdélyből, Szlovákiából, a Vajdaságból és Kárpát-Ukrajnából érkeztek közép- és főiskolás diákok és tanárok, összesen mintegy 160-an. - Kis időbe beletelt, amíg rájöttem: mégsem akarok én az ország Juditkája lenni, mert nem is lehetek - mondja Endrei Judit, és magyarázatul hozzáfűzi: - Nincs olyan ember ugyanis, akit mindenki egyformán szeret. Ahogy nekem is vannak különböző vonzásaim és választásaim, s akit én különösen szeretek például a képernyőn, a kollégáim közül, azt másvalaki éppenséggel nem kedveli, vagy fordítva. Ugyanúgy, nyilvánvalóan akadnak hűséges nézőim, szinte „előfizetőim” nekem is, de feltehetően olyanok is találhatók a nézők között, akik azonnal más csatornára váltják át készüléküket, ha engem látnak feltűnni a tévében. A magyarázat logikus és tárgyszerű, de nem igazán hiszek benne. Abban hiszek, hogy ha kevesen is, de vannak általános népszerűségnek örvendő, úgyszólván mindenkinek tetsző tévés személyiségek, és meggyőződésem, hogy Endrei Judit eme kevesek közé tartozik. Pedig soha nem készült tévésnek, mint a képernyőn láthatók közül oly sokan. Már kezdő felnőtt korában is más pályát képzelt el magának, amikor francia-orosz szakos hallgatója volt a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolának. Csak mellékkereset szerzése céljából (az ösztöndíj mindig kevés) vállalta el, hogy bemondója legyen a szegedi körzeti stúdiónak, amikor az 1976-ban megalakult. „Nem önálló tévéstúdió az olyan, amelynek nincs saját bemondója” - ezt a felfogást vallották akkor a szegedi vezetők. Az utóbbi években viszont éppen a tévé berkeiben uralkodik el sok helyütt az a felfogás, hogy nincs is szükség főállású bemondóra, hiszen a nagy példaképnél, a BBC-nél sincs. Még nem oldódott meg a dilemma, a magyar televízió továbbra is bemondókkal dolgozik, bár közülük az idők során jó néhányan váltottak át más területre. Köztük Endrei Judit is, aki annyira megszerette az eleinte csak zsebpénzszerző foglalatosságnak tekintett mikrofont és kamerát, hogy 1977-től már valóságos, belső munkatársa lett a Magyar Televíziónak. És a „csak" bemondói munkakörben eltelt időszak is régen elmúlt, Judit immár részlegesen sem az. Önálló műsorai vannak. - A Homokórával kezdődött, abban a negyvenperces élő adásban próbáltak ki először, és próbáltam ki magamat én is mint önálló műsorvezetőt - meséli aztán jött a Hétvége, közös maratoni műsorvezetésünk Horvát Jánossal, amikor csakugyan egy teljes, negyvennyolc órás hétvégét csináltunk végig a súdióban. Csak azt sajnáltam, hogy ketten csináltuk Jancsival, izgalmasabb, érdekesebb és változatosabb lett volna, ha kívülünk legalább még egy pár hétvégézett volna, a maga stílusában, a maga koncepciója szerint. A Paraván két éve indult, Endrei Judit első és mindmáig rendkívül sikeres önálló műsoraként. Ő szerkeszti, ő csinálja benne az érdekes riportokat, izgalmas beszélgetéseket, sokoldalú portrérajzolással felérő interjúkat különböző híres emberekkel, eredeti személyiségekkel, akik valamilyen okból aktuálisak is éppen. A műsor rendezője Judit férje, Sütő Péter. Közös forgatásuk után szentendrei otthonukban a másfél éves Nóra vár rájuk, aki később majd - ki tudja - műsoraik részese vagy fő kritikusa lesz. Barabás Tamás ARCOK A KÉPERNYŐRŐL! Judit férjével forgat 1993. AUGUSZTUS 2., HÉTFŐ AUSTRIALOTTO A Lottó Unió Kft. tájékoztatása szerint a 30. játékhét nyerőszámai a következők: 2, 4, 6, 26, 29, 42, a pótszám 32. Jokerszám: 5 5 3 2 2 3. Nem a srácok a hibásak! * ü ■ • - Ötvenéves múltam. Egy vén marhának tartom magam. - Annyira talán mégsem... Nem is őszülsz, a harcsabajszod sem. - Te meg igen, nagyon. S különben is, fáj, ha lelevegősödünk?... Na, azért a srácok még becsülnek, befogadnak, s ez a lényeg. Hadd meséljek el neked, szerkesztekem, egy történetet. Különben a hét elején nézted a tévét? Azt a késő esti riportot, amit szerintem a pesti Fekete Lyukban vettek föl. Persze, hogy néztem! Az öngyilkosságban, a halálban hívőkről, a gruftikról volt szó. De te honnét ismered a „Lyukat”? Téged oda már be sem engednének! - Kikérem magamnak. - Mit? - A cégnél, ahol éjjeliőr vagyok, mindenki anyázott másnap reggel, mint hogy ment a riport a tévében. Hogy ezek a gyerekek állatok, ezeket ki kellene irtani, de legalább nevelőintézetbe zárni, hogy bunkó a rendőrség, a bíróság, meg ilyenek. Szerintem meg nem kell annyira elítélni a srácokat. No, nem a sírrabló kis tahókra gondolok, nem a koponyagyűjtő sátánista kis f...okra, hanem arra: ezek a kölkök miért is ilyenek, amilyenek. - Miért? - Ezért akarom elmondani a történetet, ha hagynál végre beszélni! - Mondd! - A házunk mellett, háromszintes úgynevezett társasházról van szó, amolyan „kaptárházról” még az ötvenes évekből; a kamaszok minden este úgy hattól bandáznak egyet. Lányok, fiúk, ahogy kell. Bokros a környék, persze, azt a bizonyos nemiséget is meg kell valahol tanulni, ha egyszer anyu-apu, tanár néni arra képtelen... Nos, igencsak ricsajoznak úgy tízig, tizenegyig. És itt főleg idősebbek laknak... Egyik este már én is untam, lementem a srácokhoz. Megszólítottam őket, beszéltem velük. Sok mindent elmondtak. Azt is, hogy mindez miért. Miért jönnek ide? Mert pénzük arra nincs, hogy valamelyik kocsmában, presszóban találkozzanak, a lakásban meg sem ideg, sem hely nincs arra, hogy tizenvalahány kölök összejöjjön. S legfőképpen: a szülők már igencsak elfelejtették, hogy tizen-huszonévvel ezelőtt ők milyenek voltak... Az egyik szomszéd azonban megelőzött, s mint a srácoktól megtudtam, kihívta a rendőrséget is. S míg engem meghallgattak a kölkök, s azóta bár ott vannak mindennap, de úgymond csendben múlatják az időt, addig a szomszéd minden ablakát akkor betörték; azóta nála azt üveges napi vendég. Mert beszélni kell és lehet velük. Hidd el és higgye el minden úgynevezett felnőtt, hogy ezek a srácok kérik, várják, elvárják a dumát, azt a bizonyos beszélgetést. Nem vagyok egy pedagógus, de én legalábbis szót értek a srácokkal. Csak azt nem értem, hogy a szüleik, tanáraik miért nem? Tudsz rá választ? -Nem. - Gondoltam. Hidd el, ezért vannak azok a tévéfilmben szerepeltetett rémségek. Nem kell pszichológusnak lenni, hogy lássuk: támasz és meghallgatás, értő és érző szó nélkül nem működnek a tinik. De a felnőttek, a velem egykorúak sem... Hadd ne menjek bele a napi politikába, mert ez már az... - Köszönöm, hogy elmondtad. - Majd rád küldöm a srácokat, s biztos, hogy ők köszönik meg. Mert ők biztos, hogy megköszönik. Beszélgetett és lejegyezte: NEMESI LÁSZLÓ