Napi Gazdaság, 2009. április (19. évfolyam, 63-83. szám)

2009-04-06 / 66. szám

A MŰTÁRGYPIAC NAPI GAZDASÁG 2009. ÁPRILIS 6., HÉTFŐ PIACRA KERÜLHET A KOLLEKCIÓ EGY RÉSZE Újragondolja a gyűjtést Antal Péter Antal Péter 54 éves debreceni ügyvéd napjaink egyik legjelentősebb műgyűjtője. Kollekciója mintegy háromezer té­telt számlál, s ami igazán kivételessé teszi: hét Csontváry is van benne. Gazdag a kortárs rész is: jó kapcsolatokat ápol Magyarországon minden korosztály jelentős alkotóival, de az utóbbi időben a külföldiek felé is nyitott. - Mióta gyűjt? - Nálam a gyűjtés mindennél előrébb való volt. Tizenhárom évesen kaptam az első festményt, ekkor már túl voltam a gyufacímke-, papírszalvéta-, bélyeggyűj­tői korszakon. Ügyvéd is azért lettem, mert tudtam, hogy ehhez pénz kell, és olyan szakmát kerestem, amivel ezt fi­nanszírozni tudom. - Nem a semmiből született ez a szen­vedély, hiszen nagyapja, Lusztig Sámuel komoly gyűjtemény birtokosa volt. Tá­mogatta az ön szándékait? - Műtárgyak közé születtem, és olyan ember közelségében éltem, akinek ez nagyon fontos volt, ám nem töltötte ki az életét. A nagyapám mértéktartó volt min­denben: életmódjában, napirendjében és a gyűjtésben is. Én teljesen más vagyok. Nálam a gyűjtés már-már beteges mé­reteket öltött, mindent ennek rendeltem alá, s ha látóterembe került egy tárgy, mindent elkövettem, hogy enyém legyen. Mára ez megváltozott - talán öregszem és higgadok, talán fel tudtam mérni, mi­lyen áldozatokat követelt a kollekcióm létrehozása. - Akkor befejezte?­­ Azt nem mondtam. Nem is fogom befejezni. Csak feltettem néhány kérdést: mi abban a jó, hogy az ember dolgozik napi 12-14 órát? Mi abban a jó, hogy az emberi kapcsolatai megszűnnek? Mi abban a jó, hogy elmagányosodik? Ezek arra ösztönöztek, hogy racionalizálni kell a gyűjtést, emellett felmértem a helyze­tet, miszerint a klasszikus műtárgyak megszerzése az én számomra is remény­telenné vált. A kiváló kvalitások vagy olyan magángyűjteményekben vannak, amelyekből nem lehetett kirobbantani, vagy múzeumokban­­ vagy már nálam. Középszerű műveket meg nem érdemes venni. Ez axióma, mindig is igaz volt a műkereskedelemre, most sincs másképp. Már korábban hoztam egy döntést, ami­kor a kortárs irányába léptem el hangsú­lyozottan: köztük válogatni, kiszórni a talmit vagy a blöfföt, az komoly munka, és én ezt nagyon élveztem. - Mennyire fontos a művészekkel való kapcsolat? - Nagyon. A legfontosabb. Én már 19 évesen ismeretlenül becsengettem Ország Lilihez, s abból életre szóló kapcsolat ala­kult ki. Ma is úgy megyek a művészekhez, mint régen, két vágyam van: megismerni az embert és megszerezni műveket. - Van olyan művész, akivel kifejezet­ten baráti viszonyba került? - A legjobb viszonyban Swierkiewicz Robival vagyok, de nagyon jó kapcsola­tom van Kicsiny Balázzsal, Köves Évá­val, Radák Eszterrel, Csurka Eszterrel is. Fontos új szereplő Soós Tamás, akivel annyira hasonlít a gondolkodásmódunk, hogy szinte ijesztő. - Hol vásárol? - A kortársakat legjobban műterem­ből szeretem venni; nem azért, mert nagyobb a választék - bár az is -, hanem az emberi kapcsolat miatt. És még egy irányba nyitottam: a világ felé. Nemcsak magyar műtárggyal kell foglalkozni, bár a világ galériáiból vásárolni nehéz feladat. Én kis túlzással folyamatosan ezt teszem és nagyon jó dolgokat veszek, a magyar árak töredékéért Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, Olaszor­szágban. - Katalógusból vásárol vagy oda is utazik? - Van egy barátom, aki odamegy he­lyettem, ő professzionális műtárgyalkusz. Én kiválasztom a tárgyat, vele megbeszé­lem a vételt. - Kiktől került be mű mostanában a gyűjteményébe? - Izgalmas dolgokat vettem Sonia Delaunay-től, Hundertwassertől, Hermann Nitschtől, de Dieter Roth és Arnulf Rainer művei is példák lehetnek az elmúlt évek vásárlásaira. Vagy említ­hetném, hogy mára már 20-22 Moholy- Nagyom van, ami másnak nincs Ma­gyarországon. - Aukciókon is vásárol? - Magyar aukción már nem, mert véle­ményem szerint az utóbbi években irreá­lisan elszálltak az árak, ezek nem európai műtárgyárak, ezek speciálisan magyar műtárgyárak. Ráadásul én a gyűjtemé­nyem magyar részében a kortársak felé mozdultam, ahol, ahogy már mondtam, százszor jobb műteremből vásárolni. - Mi a helyzet az eladással? - Eljutottam odáig, hogy tervezem. Miután amit én csinálok, az nem gyűjtés, hanem halmozás, el kéne adjak, de még nem váltam meg semmitől. Pedig nincs értelme több ezer műtárgyat birtokolni, ha háromszáz van körülöttem, a többi raktárakban hever, illetve a világban ván­dorol kiállításokon. Persze a kiállításokra kölcsönadásnak van létjogosultsága, fon­tos is, de egyre nehezebben bírom a vele járó stresszt. Ám ami a legfontosabb: ma már nem lehet vásárlásokat finanszírozni eladások nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy el tudok engedni akár egyet­len darabot is, de már készen állok rá. - Tudja is már, hogy mit dob piacra? - Mindig csinálok különböző listákat. A gyűjteményem jellemzője, hogy kis életműveket gyűjt. Azt gondolom, kiik­tatok majd olyan művészeket, akiknek a jelenléte nem befolyásolja a kollekció egé­szét. Ha ilyet találok - és dönteni tudok -, akkor annak a művésznek minden műve eladóvá válik. Akik maradnak és jelentős darabszámmal vannak jelen, meghatá­rozom, melyek a főműveik, és a kevésbé kvalitásos munkákat fogom eladni. - Milyen kapcsolatot ápol a többi gyűjtővel? - Annak idején bejáratos voltam a nagy gyűjteményekbe, Dévényi Iván­hoz, Rácz Istvánhoz, Vermes Istvánhoz, Kolozsváry Ernőhöz, Deák Déneshez. Ők határozták meg a XX. század má­sodik felének gyűjtési szokásait és a gyűjtemények karakterét, velük a nagy korkülönbség ellenére baráti kapcsolatot ápoltam, ugyanazt a nyelvet beszéltük. A mai gyűjtők inkább befektetők. Sokszor csak meghatározott tanácsokat befogadó és azt teljesítő alanyok vagy műtárgypiaci spekulánsok, szubjektív indíttatás, saját ízlés és gyűjtői ambíció nélkül. Kevés olyan fiatallal találkozom, aki meghatá­rozott koncepció mentén halad - ilyenek például Pados Gábor és Pajor Zsolt, az irokézesek. Kedvelem őket, s ismerős a gyűjtői attitűdjük. Teljesen mást gyűjte­nek, mint én, de nagyon jó emberi kap­csolat van közöttünk. - Gondol a gyűjtemény távoli jövő­jére, keres például állandó kiállítóhe­lyet? - Igen, ez egy ideje foglalkoztat. Pécs­­csel volt egy 10 éves letéti szerződésem, teljesedett belőle másfél év. Debrecennel van 10 éves letéti szerződés, ez fut, de nem igazi megoldás. Keresnék egy olyan helyet ahol akár a gyűjtemény összes darabját elhelyezhetném, és rotációban kiállítanánk. Egyértelmű persze, hogy ilyet nem fogok találni. Háromezer tár­gyat egyszerre bemutatni nem lehet, ám ha racionalizálok is, ezer alá biztos nem fogok menni. JANKÓ JUDIT A BÁV Aukciósház tavaly tavasszal indította el Mesélnek a műkincsek című előadássorozatát. A Bécsi utcai árverezőház apszistermében tartott nagysikerű rendezvénysorozat korábbi programjain az érdeklődők elismert szakértők előadásait hallhatták, többek között a rejtélyes Seuso-kincsről, a műkereskedelemben felbukkanó zsidó szakrális műtárgyakról, az antik fegyverekről, a nemzetközi műkincspiaci trendekről vagy az ellopott remekművek utáni nyomozás érdekességeiről. 2009-ben az egyik nagysikerű előadást Vaja László porcelánrestaurátor és szakértő tartotta. Gazdagon illusztrált előadásában a porcelán és a kerámia világába kalauzolta el hallgatóságát. Elsősorban a hamisítás kérdéskörét vizsgálta meg alaposabban. A műtárgyakkal való foglalkozás ugyanis óhatatlanul felveti ezt a témát, s azt az alapvető kérdést is, hogy mi a különbség a másolat és a hamisítvány között. A XIX. század második felében Európa-szerte divatba jött a régi korstílusok felújítása - ezt a művészettörténeti korszakot historizmusnak nevezzük. Ebben az időben még tanulmányi céllal, esetleg a régebbi­­ és az idők során hiányossá vált - készletek kiegészítéseként készültek porcelán- és kerámiamásolatok. Magyarországon a Fischer Mór által létrehozott Herendi manufaktúrában és Zsolnay Vilmos pécsi gyárában is foglalkoztak a megelőző korszakok kerámiaművészete kiemelkedő alkotásainak ilyesfajta másolásával. Érdekes megfigyelni, hogy a meisseni Kaendler által alkotott XVIII. századi gyertyatartó vagy Bernard Palissy népszerű, XVI. századi kerámiából készült mintái hogy néztek ki, ha Herenden, illetve Pécsett készültek­­ néhány évtizeddel vagy évszázaddal később. A későbbi korokban már olyan másolatok is készültek, melyek készítői a vásárlók szándékos megtévesztésével igyekeztek haszonra szert tenni. Ezeket nevezzük hamisítványoknak. A hamisítók egyik kedvelt műtárgycsoportja a francia Samson manufaktúra porcelánszobrai voltak. Ez a gyár még a historizmus időszakában kezdte működését, és páratlan minőségű másolatokat hoztak létre egészen XX. század második feléig. E tárgyak jelzésének megváltoztatása nagy csábítást jelentett a hamisítóknak. Természetesen más divatos, kelendő tárgytípusokat is igen hamar elkezdtek hamisítani. A kidomborodó Zsolnay körpecsét hamisításától kezdve az egész tárgy legyártásáig széles a skála. Vaja László néhány különleges ritkaságot is megmutatott hallgatóinak, például azt a jelzetlen, bár eredeti H. Rahmer kerámiaszobrot, melynek utólag bekarcolt „Komlós” jelzése lehetőséget adott a csalónak arra, hogy magasabb áron értékesítse a művet. De az előadás résztvevői számtalan más példán is láthatták, hogy a hamisításnak elképzelhetetlennél elképzelhetetlenebb variációi léteznek. Az előadás konklúziója talán az lehet, hogy igen hasznos jól ismerni a műtárgyak készítési módját és az egyes tárgytípusok történetét, hiszen ezzel a hamisítók dolgát is megnehezítjük. • Bal oldalon egy Palissy stílusú Zsolnay váza 1880-ból, jobb oldalon pedig egy Portlandi váza (i. sz. 5-25) XIX. század végi másolata a Wedgewood manufaktúrából. Kevés licit a Belvederénél A kikiáltott tételek fele kelt el a Belvedere már­cius 28-i tavaszi művészeti árverésén azt követően, hogy a tervezett 178 tételből kettőt visszavontak, négy viszont katalóguson kívülről került kalapács alá. A javarészt kikiáltási áron vagy csekély licit­lépcső után leütött művek közül tucatnyi végzett millió felett, illeszkedve a kialakuló trendhez. A legtöbbet Gulácsy Lajos Itáliai táj házak­kal című 1910 körüli, olaj­karton képéért adták, amelyet 4,8 millió forintos kikiáltási áron ütöttek le. Ferenczy Károly hármas címadású (Alag, Az alagi teniszpálya, Az alagi ügetőpálya), 1901-es pasztellje viszont 2,8 millióról 3,6 millióig lépdelt; a mű friss áruként jelent meg a piacon, több mint egy évszázadig magántulajdonban pihent. Egyformán 3,2 milliós becsértékén cserélt gazdát Barabás Miklós nőalakja, Szőnyi István kötögető női figurája 1922 tájáról. 2,2 milliós alapárán váltott tulajdonost Derkovits Gyula 1922-es Budai hegyek sorozatából a Hármashatár-hegy, illetve ifj. Markó Károly falapra festett Romantikus tája, míg kar­tonalapú Itáliai vedutája 1,8 milliós papírformáját hozta. Ugyancsak 1,8 millióra tartották és ugyan­ennyiért adták is tovább Scheiber Hugó Férfi és nő című, 1940 körüli, vegyes technikájú képét, illetve a 2006-ban fiatalon elhunyt Müller Árpád Nők a falon című 2002-es monumentális vásznát. Czóbel Béla virágcsokra viszont 1,2 millióról araszolt 1,7 millióig. A Rippl-Rónai József-pasztellek iránt a hamisítványgyanúk miatt megingott a bizalom, most mintha kezdene helyreállni. A Vasárnapi ebéd 1903-as pasztelljéért mindenesetre megadták az 1,6 milliós kezdőárat (a vásárlási kedvet a kép hátoldalán a művész autográf feljegyzése erősíthette). Gulácsy másik itáliai olajképe, A Comói-tó Bellagiónál 1,2 milliós kikiáltási áron kelt el. Moholy-Nagy László Kinetikus szobor című 1936-os fotónegatívjának 2005-ös kópiája 140 ezer forintért visszamaradt, a katalóguson kívüli tételekre azonban volt jelentkező: Konok Tamástól három 2007-es akril-vászon kompozíciót vettek meg, egyenként 950 ezer forintos kikiáltási áru­kon, Galambos Tamás Sáskapáva című, olajjal festett vászna viszont 480 ezer helyett 600 ezerért talált gazdára. WAGNER ISTVÁN Arte: Scheiber és Molnár sikere A szokásosnál kisebb sikert tükröztek a számok az Arte áp­rilis 3-ai grafikai árverésén, de ez nem meglepő annak ismere­tében, ahogy a többiek kezdték az idei aukciós szezont - a válság miatti kivárás a grafikák máskor pezsgő piacán is érezhető volt. Azt is figyelembe véve, hogy új helyen, az építőművészek szék­házában volt a különben népes közönséget vonzó aukció, nincs miért szégyenkezni az adatokon: a 226 tétel 62 százaléka gazdára talált (igaz, ez az arány az Arte árverésein minimum 80 százalék körül szokott járni), a 4 millió 68 ezer forintos kikiáltási árból 4 millió 357 ezres leütési lett. A jó tételekre jó áron most is akadt vevő: Molnár Farkas férfiportréja például 55 ezres indítás után 420 ezer forintos leütési árat ért el, Scheiber Hugó Világégés című, különleges mi­nőségű szénrajza­­ évek óta nem bukkant fel hasonló­­, 160 ezer forintos kezdésről 550 ezer forintig emelkedett. Konecsni György vonatos temperája 22 ezer forinttól indult, végül 70 ezer forint lett az ára. Korniss Dezső Doboló című szignált szi­tanyomatának kezdő ára 28 ezer, leütési ára 65 ezer forint volt. A fotók mind szép sikert arat­tak (Sugár Kata matyó asszonyt ábrázoló fényképe kivételével), a legnagyobb áremelkedést Zachariás Sándor Rippl-Rónait ábrázoló zsenilia ezüst nagyítása vitte véghez: 8 ezres kezdő ára 110 ezer forintig ugrott. Sugár Kata két másik, egyformán 25 ezerről indított portréjának az ára 70 és 50 ezerre nőtt. A Gerzson Pálról, Martsa Alajos kamerájával készült portré ára 6 ezerről 20 ezerre ment fel, és magától Gerzsontól is volt egy mű, a Szigligeti napló című tem­pera, amelynek az árát 26 ezer­ről 90 ezerre tornázták fel. A népszerű, áremelkedéses tételeknél érvényesült a másik alapigazság is: ilyen időkben nyomott áron - történetesen alapáron - lehet hozzájutni kva­litásos művekhez. Mindenféle műfajból és korszakból akadt erre példa, közülük néhány ki­ragadott: Szőnyitől két rézkarcot lehetett megszerezni 17 és 22 ezer forintért, Fajó Jánostól szitanyo­­matot 22 ezerért, Maurer Dórától rézkarcot 9 ezerért. napi

Next