Napi Magyarország, 1997. december (1. évfolyam, 2-12. szám)
1997-12-27 / 9. szám
24 - MAGYARORSZÁG m Nézet Perczel Zita élete kész regény. Tizenhat évesen felveszik a Színiakadémiára, hamarosan szerződtetik a Nemzeti Színházba, egymás után kapja a romfőszerepeket, többek között a Meseautóét. Pest ünnepelt sztárja és egyik legszebb, legelegánsabb asszonya.. Húszéves korában már sikeres színésznő Párizsban. Magánélete kalandos és boldogtalan: háromszor válik, három gyermeke van. Önéletrajzi írásában mindezt színesen, szuggesztíven jeleníti meg. Az olvasó szeme előtt megelevenedik a párizsi orosz emigráció különös világa (második és harmadik férje ebben a miliőben élt), hollywoodi filmesek még belterjesebb élete. Izgalmasak a fordulópontok: a szerelmi kaland Londonban, a háború alatti menekülés a megszállt Franciaországból egyedül, terhesen, egy szál ruhában, majd a még kétségbeesettebb visszamenekülés Amerikából és a magánéletből a párizsi színpadra. Azután Rómer, újra magánélet, immár nagymama szerepben. Perczel Zita élete olyan kalandos, hogy a legfantáziadúsabb lektűríró sem tudná túlszárnyalni. De számára mindez megélt valóság ezért hitelesen, egyszerűen ír róla, s ez az ellentmondás lenyűgöző, miként a visszaemlékezések is azok Szerényen, mégis szívhezszólóan ír fiatalkori pályatársairól, s ez maga a magyar színház- és filmtörténet, hiszen nem kisebb színészekkel tanult és játszott együtt, mint Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Gellért Endre, Tímár József, Kabos Gyula, Jávor Pál. Perczel Zita önéletrajza elsősorban azok érdeklődésére tarthat számot, akik szívesen olvasnak életrajzi regényeket, szerelmi történeteket, azaz jó lektűröket. És azokéra is, akiket érdekel a harmincas évek magyar színház- és filmvilága, az ünnepelt sztárok magánélete, életstílusa, a dzsentri- és a színészvilág erkölcsrajza. Bárdos Judit 1. RÉSZ 1932-ben a város csillogott, villogott. Minden kávéházból, bárból, éjjeli lokálból kihallatszott a zene, polgári jólétben egy egész életet le lehetett akkoriban élni anélkül, hogy tudtuk volna, vagy bűnösnek éreztük volna magunkat azért, ahogy mások éltek. Én ebben is szerencsém áldozata voltam, a Zita királyné úti házak nem a Dunára néző oldalán tömegszállások voltak, és ha az anyám elküldött Faragónéért, hogy jöjjön át, akkor Faragóné lakásában találtam magamat, ahol nem volt víz, és ágyrajárók laktak. Igen, leírhatnám csak a Párisien Grill-t, a forgószínpadú mulatót, ahol gyönyörű félnéger parkett-táncos volt, és folyt a pezsgő, vagy a későbbi villámat az Istenhegyi úton, vagy a lehetőséget, hogy bárki, ha bármilyen módon előteremtette a pénzt utazásra, még aznap elutazhatott bárhová, vagy a pénzével megvehetett mindent, amit Párizsban vagy Londonban megvehetett... de Faragónét nem hagyhatom ki, mert én őt is ismertem. A Vígszínházban ismerkedtem meg a színpaddal. Akkoriban a próbák sokszor hosszabb ideig tartottak, mint az előadások, több mint egy hónapig próbáltunk sokszor, és csak pár hétig játszottuk a darabot. A színpadot még ma is a próbák alatt szeretem a legjobban. Az az én igazi otthonom. Otthonom egy üres színpad lett, bárhol a világban, vagy egy filmstúdió, bárhol a világban. Szereplői életemnek színészek, rendezők, írók, színházigazgató, majd a főszereplők, gyerekeim, szerelmeim. A „társaság” a statiszták voltak. A Vígszínházban a Lányok az intézetben premierjén a lámpaláztól majdnem meghaltam, mielőtt először bementem a színpadra, de aztán olyan jól éreztem magamat, hogy elfelejtettem kimenni. Ágai Irén volt az első kollégám. Irénnek szobrot kellene állítani. Nem csak kitűnő színésznő volt, de a legjobb kolléga, segítő, szerető. Hettyei Aranka később sokszor mondogatta nekem: „Neked két anyád volt, a saját anyád és én... A színpadra én szültelek téged.” Hettyei Aranka szült, Agai Irén karjaiban jöttem a világra... tulajdonképpen én is úgy veszem, hogy akkor születtem, a polgári paradicsomból kiűzve, a színházi paradicsomba beűzve, 1933- ban megszülettem, azóta is élem a világom alkalomra festett kastélyok között. Kastélyokban, művirágok között sétálgatok, igazi kastélyok, igazi virágok porain. Az emberek is halhatatlanok körülöttem. Lady Machbeth még mindig megvan, Rómeó és Júlia is itt vannak, Hamlet is több nyelven kérdi tőlem, „Lenni vagy nem lenni”, és több nyelven feleltem neki az évek során: lenni! Élni! Az első vígszínházi szerepem sem nem volt olyan nagy, sem nem volt olyan jó, hogy nagy port verjen fel, de elég volt ahhoz, hogy a tanítványok közül a színésznők közé kerültek, a többit Hettyei Aranka intézte el. Egyik óráján elhozta Vojnovitchot, a Nemzeti Színház igazgatóját és Csathó Kálmán híres írót, a színház főrendezőjét. Osztálytársaim, azt hiszem, mindnyájan meg voltak győződve - vagy legalábbis remélték -, hogy miattuk hozta el Aranka a díszvendégeket. Én voltam az egyetlen, aki nem remélt semmit, hiszen ha felhívnának, csak belesülnék és sírnék, mint ahogy az szokásom volt. Aranka tudta ezt. Legnagyobb meglepetésemre mégis engem hívott fel Gellért Bandival, Rómeó és Júlia találkozása... én annyit mondtam: „Oh...” Hettyei félbeszakított, kusza szavait Vojnovitchra és Csathóra zúdítva, „ugye kitűnő, mondtam, hogy tehetséges”, én alig hallottam, a meglepetéstől csak másnap ébredtem fel, amikor Füstös bácsi, a Nemzeti Színház szerepkihordója kihozta nekem a Dolovai nábob lánya, Szentirmayné szerepét. A szerepem, ami kézzel volt kiírva, Csillag Terka aláírása volt. Herceg Ferenc ötvenéves írói jubileumát ünnepelték, és a Herceg-ciklus első darabja, a premier A Dolovai nábob lánya volt. A próbán Szörényi Évával találkoztam, a legnagyobb csodálkozásomra ő is kapott szerepet, sőt ő volt a Dolovai nábob lánya. Hajnalhasadásra emlékeztető szépségével, teljes erővel, teljes hanggal, biztonsággal próbálta a szerepet, majd berekedt, és Rápolthy Anna játszotta a Dolovai nábob lányát, én viszont félig holtan a lámpaláztól vastapsot kaptam a premieren. Életem egyetlen vastapsa, és azt sem én érdemeltem. Cs. Aczél Ilona érdemelte... Csathó Kálmán felesége, a kitűnő színésznő, akihez elvitt engem, mert akkoriban egy reprízt négyszer-ötször próbáltak a Nemzeti Színházban, akármennyi is volt az új szereplő, és ahogy Csathó Kálmán mondta: „Fiam, nem lesznek ezek a próbák elegek neked, menj el a feleségemhez, Ilona megtanítja majd neked a szerepet.” Ilona megtanította. Ilona magas cipőt viselt, mint sokan mások akkoriban, a boka karcsúsítása miatt, hosszú, fekete ruhát hordott, cirkuszi műlovarnő kinézése és magabiztossága volt, mintha egy ostort pattogtatott volna előtte, a ló előtt „Hoplá, hoplá... ágaskodni, jobbra, balra.” Kockacukrot nem adott, jaj, dehogynem adott, vastapsot adott. Hogy köszönjem meg, drága Ilonám? A Dolovai nábob lánya egyik előadására a kormányzó is eljött fehér hajú szépséges feleségével és egész kíséretével. Akkoriban Pesten a kormányzó előtt játszani óriási volt. Első nemzeti színházi szereplésem után még továbbra is jártam a főiskolára, ha másért nem, Hettyei Arankának némán, a jelenlétemmel köszönetet mondani. Valamikor kora tavasszal a végzősök osztályának, ahová Várkonyi is járt, kinevezték Kiss Ferencet tanárnak. Kiss Ferencet többször láttam a Nemzeti Színházban, mielőtt tanár lett, a Machbethben. Shakespeare szavain keresztül az angol várúr kosztümjében is átütött rajta a falu. Akármit is szavalt a színpadon, én mályvákat láttam körülötte. Szandaszöllőből az eperfát, és ha néha a főiskolán a folyosón találkoztunk, akkor olyan megdöbbent ámulattal bámultam, mintha csak a Holt-Tisza befolyt volna a Rákóczi útra. Kiss Ferenc is gyengéd csodálkozással nézett rám, és addig-addig gyengéden csodálkoztunk, és megdöbbenve ámultunk, míg csak egy nap Hettyei órájára értem jött egy végzős növendék. „Perczel Zitát kéri azonnal Kiss tanár úr.” Kiss tanár úr is, mint Hettyei Aranka, egy íróasztal mögött ült az óráján, de Kiss Ferenc mint egy szikla, amit még egy vihar sem dönthetne meg, rám sem nézett ez alkalomkor, „menj fel a színpadra, Nelli szerepére nem találtam lányt az osztályomban, neked való szerep. Zoli (Várkonyi), állj Perczel mellé, olvassátok a darabot együtt.” Olvastuk, olvastuk, Várkonyi már akkor is zseniálisan. Az Árnyhalászt, egy francia darabot, Várkonyi vizsgaelőadását próbáltuk, én lámpalázasan reszketve, mint mindig. A percek lassan múltak, valami furcsa feszültség volt a levegőben. Kiss Ferenc törte meg a feszültséget. „Gyerekek, kezdjetek elölről - mondta -, ne haragudjatok, nem tudtam odafigyelni.” Várkonyi Zolival együtt vizsgáztunk az Árnyhalászban, az év végén én is otthagytam a főiskolát. Két évre leszerződtetett a Nemzeti Színház. Mielőtt még befejeződött volna az iskolai év, költöztünk, ez alkalomkor anyám talált egy kitűnő lakást. Persze anyám elképzelése nem volt egészen olyan a „kitűnőről”, mint a legtöbb emberé. Az akkori Prohászka Ottokár utca 10. harmadik emeletén, tényleg három utcai szoba, napfényes, csak azért, hogy nehogy olyan legyen, mint az átlagember lakása, természetesen konyha nem volt. A színinövendék sem fürdőszoba, a WC-be beépíttetett egy zuhanyt, a konyhát a folyosón egy szekrény jelezte, amiben egy rezsó is volt. De így is óriási fejlődés volt, és üldöző szerencsém itt aztán kitombolta magát. A szomszédunk dr. Szlatinay fogorvos volt, akiről senki sem tudta, hogy zeneszerző is, és alighogy megkapta Az Új rokon című film zeneszerzésének a szerződését, máris becsúsztatott egy kis, ceruzával írt cédulát ajtónk alá, ami természetesen a gangra nyílt. „Kisasszony! Ha érdekli a filmben fellépni, jelentkezzen itt és itt ebben és ebben az órában, kézcsókkal Szlatinay.” Azonnal jelentkeztem. Az Új rokon volt az első filmem. Csathó Kálmán nagy sikerű vígjátékából írták a filmet. Gaál Béla rendezte, és ez volt első találkozásom a pótolhatatlan, leírhatatlan, csodálatos, óriási Kabos Gyulával. Hampelné, a házi varrónőnk volt megbízva a ruháimat varrni a filmre Váradi Tici, az Amerikából nemrégen visszajött divattervező tervei szerint. A már amúgy is szűk előszoba-hallunk varrodává alakult át, de mindenfelé a lakásban szalagok, anyagok, kalapok hevertek szerteszét. Sokat beszélek a lakásunkról, az én lakáshelyzetem igazán kivételes volt akkor egy budapesti polgári körben. Budapest tele volt gyönyörű lakásokkal, aminek hűvös, tágas előszobái voltak, beborítva süppedő szőnyegekkel, ötszobás, hatszobás, tízszobás, napfényes, csodálatos dolgok, vaskos, ágaskodó, magas falakkal, mint megannyi lipicai kanca. Mindjárt a szomszédaink, dr. Szlatinayé és családjáé, a főbejárattal, tükrös fürdőszobával, miniatűr télikerttel. Nálunk csak a kis címtábla volt aranyozva a bejárat ajtaján, a többi „fenn az ernyő, nincsen kas” volt. De így is óriási jobbra fordulás volt, a szobámba besütött a nap. Szemben egy szeminárium volt, ahonnan a leendő papok távcsővel követték a ruhapróbákat, át is jött egyszer egy paptanár felkérni, hogy húzzam be a függönyt, mert nem tesz jót a jövendő papoknak. A nyár első filmem forgatásával telt el, valahol vidéken is forgattunk, egy birtokon, de legtöbbször a Hunnia stúdióban, művirágok között, a műkertben, műnappal. Azóta is, mint János vitéz mondja „Szerelemnek forró nyara égett a lelkem, amióta... (a színpadon vagy egy filmgyárban, nem tudom, hogy kit vagy mit) egyszer megöleltem.” És ősszel elkezdődött életem legboldogabb két éve: a Nemzeti Színház. Szerencsém is nagyon jól viselkedett, majdnem mint egy madáranya, aki tanítja kicsinyét repülni, éppen csak hogy szárnyat nem kötött a vállamra. Szerelmes voltam, és szeretve voltam, megismertem első nagy szerelmemet, Tímár Jóskát. Hogy lehetne Tímár Jóskát csak egy pár oldalra is visszahozni, hogy „látva lássák” őszi falevelek színű hajával, sötétkék télikabátban, hogy lehetne, hogy hallják búgó hangját, amikor énekelgetett velem a Baross grillben az előadások után. Miközben itt, Rómában, a nyolcvanas években, hatvan éven felül a múltról, a harmincas évekről, tizenhat éves koromról írok, néha úgy érzem, lassan, lassan kellene írnom, mert még egynéhány oldal, és elmúlt, már hatvanéves leszek. Néha meg úgy érzem, gyorsan, sietni, mert hátha nem érem már meg azt a pár oldalt, mielőtt újra harmincéves leszek, és nem fogom a fiatalságomat újra látni. Hát akkor hogyan is? Lassan? Évről évre, újra felnyitni sírokat, kikaparni meghalt szerelmeket, barátokat, kollégákat, képzeletemben újra hallani hangjukat vagy pedig gyorsan? Gyorsan rohanjanak az ujjaim az írógépen, mint ahogy rohannak az évek. Csak tegnap volt, mikor Timár Jóska énekelte: „Ha egy őszi estén újra visszajönnél, minden másképp lenne” - ősz van most is, majdnem ötven évvel később. Fejezetek Perczel Zita önéletírásából A meseautó magányos utasa Meseautó helyett ez is megteszi • 1997. december 27., szombat