Napi Magyarország, 1997. december (1. évfolyam, 2-12. szám)

1997-12-27 / 9. szám

24 -­­ MAGYARORSZÁG m Nézet Perczel Zita élete kész regény. Tizenhat évesen felveszik a Színiakadémiára, hamaro­san szerződtetik a Nemzeti Színházba, egymás után kapja a romfőszerepeket, többek között a Meseautóét. Pest ünnepelt sztárja és egyik legszebb, legelegánsabb asszo­nya.. Húszéves korában már sikeres színésznő Párizsban. Magánélete kalandos és bol­dogtalan: háromszor válik, három gyermeke van. Önéletrajzi írásában mindezt színesen, szuggesztíven jeleníti meg. Az olvasó szeme előtt megelevenedik a párizsi orosz emigráció különös világa (második és harmadik férje ebben a miliőben élt), hollywoodi filmesek még belterjesebb élete. Izgalmasak a fordulópontok: a szerelmi kaland Londonban, a háború alatti menekülés a meg­szállt Franciaországból egyedül, terhesen, egy szál ruhában, majd a még kétség­beesettebb vissza­menekülés Amerikából és a magánéletből a párizsi színpadra. Azu­tán Rómer, újra magánélet, immár nagymama szerepben. Perczel Zita élete olyan kalandos, hogy a legfantáziadúsabb lektűríró sem tudná túl­szárnyalni. De számára mindez megélt valóság ezért hitelesen, egyszerűen ír róla, s ez az ellentmondás lenyűgöző, miként a visszaemlékezések is azok Szerényen, még­is szívhezszólóan ír fiatalkori pályatársairól, s ez maga a magyar színház- és filmtör­ténet, hiszen nem kisebb színészekkel tanult és játszott együtt, mint Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Gellért Endre, Tímár József, Kabos Gyula, Jávor Pál. Perczel Zita önéletrajza elsősorban azok érdeklődésére tarthat számot, akik szívesen olvasnak életrajzi regényeket, szerelmi történeteket, azaz jó lektűröket. És azokéra is, akiket érdekel a harmincas évek magyar színház- és filmvilága, az ünnepelt sztá­rok magánélete, életstílusa, a dzsentri- és a színészvilág erkölcsrajza. Bárdos Judit 1. RÉSZ 1932-ben a város csillogott, villogott. Min­den kávéházból, bárból, éjjeli lokálból kihal­latszott a zene, polgári jólétben egy egész éle­tet le lehetett akkoriban élni anélkül, hogy tudtuk volna, vagy bűnösnek éreztük volna magunkat azért, ahogy mások éltek. Én ebben is szerencsém áldozata voltam, a Zita királyné úti házak nem a Dunára néző oldalán tömeg­­szállások voltak, és ha az anyám elküldött Faragónéért, hogy jöjjön át, akkor Faragóné lakásában találtam magamat, ahol nem volt víz, és ágyrajárók laktak. Igen, leírhatnám csak a Párisien Grill-t, a forgószínpadú mulatót, ahol gyönyörű fél­néger parkett-táncos volt, és folyt a pezsgő, vagy a későbbi villámat az Istenhegyi úton, vagy a lehetőséget, hogy bárki, ha bármilyen módon előteremtette a pénzt utazásra, még aznap elutazhatott bárhová, vagy a pénzével megvehetett mindent, amit Párizsban vagy Londonban megvehetett... de Faragónét nem hagyhatom ki, mert én őt is ismertem. A Vígszínházban ismerkedtem meg a szín­paddal. Akkoriban a próbák sokszor hosszabb ideig tartottak, mint az előadások, több mint egy hónapig próbáltunk sokszor, és csak pár hétig játszottuk a darabot. A színpadot még ma is a próbák alatt szeretem a legjobban. Az az én igazi otthonom. Otthonom egy üres színpad lett, bárhol a világban, vagy egy film­stúdió, bárhol a világban. Szereplői életem­nek színészek, rendezők, írók, színházigazga­tó, majd a főszereplők, gyerekeim, szerelme­im. A „társaság” a statiszták voltak. A Vígszínházban a Lányok az intézetben pre­mierjén a lámpaláztól majdnem meghaltam, mielőtt először bementem a színpadra, de az­tán olyan jól éreztem magamat, hogy elfelej­tettem kimenni. Ágai Irén volt az első kollé­gám. Irénnek szobrot kellene állítani. Nem csak kitűnő színésznő volt, de a legjobb kollé­ga, segítő, szerető. Hettyei Aranka később sokszor mondogatta nekem: „Neked két anyád volt, a saját anyád és én... A színpadra én szülte­lek téged.” Hettyei Aranka szült, Agai Irén karjaiban jöttem a világra... tulaj­donképpen én is úgy ve­szem, hogy akkor szület­tem, a polgári paradicsom­ból kiűzve, a színházi para­dicsomba beűzve, 1933- ban megszülettem, azóta is élem a világom alkalom­ra festett kastélyok között. Kastélyokban, művirágok között sétálgatok, igazi kastélyok, igazi virágok porain. Az emberek is hal­hatatlanok körülöttem. La­dy Machbeth még mindig megvan, Rómeó és Júlia is itt vannak, Hamlet is több nyelven kérdi tőlem, „Len­ni vagy nem lenni”, és több nyelven feleltem neki az évek során: lenni! Élni! Az első vígszínházi sze­repem sem nem volt olyan nagy, sem nem volt olyan jó, hogy nagy port verjen fel, de elég volt ahhoz, hogy a tanítványok kö­zül a színésznők közé kerültek, a többit Hettyei Aranka intézte el. Egyik óráján elhoz­ta Vojnovitchot, a Nemzeti Színház igazgatóját és Csathó Kálmán híres írót, a színház főren­dezőjét. Osztálytársaim, azt hiszem, mindnyá­jan meg voltak győződve - vagy legalábbis re­mélték -, hogy miattuk hozta el Aranka a dísz­vendégeket. Én voltam az egyetlen, aki nem remélt semmit, hiszen ha felhívnának, csak belesülnék és sírnék, mint ahogy az szokásom volt. Aranka tudta ezt. Legnagyobb meglepe­tésemre mégis engem hívott fel Gellért Ban­dival, Rómeó és Júlia találkozása... én annyit mondtam: „Oh...” Hettyei félbeszakított, ku­sza szavait Vojnovitchra és Csathóra zúdítva, „ugye kitűnő, mondtam, hogy tehetséges”, én alig hallottam, a meglepetéstől csak másnap ébredtem fel, amikor Füstös bácsi, a Nemzeti Színház szerepkihordója kihozta nekem a Dolovai nábob lánya, Szentirmayné szerepét. A szerepem, ami kézzel volt kiírva, Csillag Ter­­ka aláírása volt. Herceg Ferenc ötvenéves írói jubileumát ünnepelték, és a Herceg-ciklus el­ső darabja, a premier A Dolovai nábob lánya volt. A próbán Szörényi Évával találkoztam, a leg­nagyobb csodálkozásomra ő is kapott szere­pet, sőt ő volt a Dolovai nábob lánya. Hajnal­hasadásra emlékeztető szépségével, teljes erő­vel, teljes hanggal, biztonsággal próbálta a sze­repet, majd berekedt, és Rápolthy Anna ját­szotta a Dolovai nábob lányát, én viszont félig holtan a lámpaláztól vastapsot kaptam a pre­mieren. Életem egyetlen vastapsa, és azt sem én érdemeltem. Cs. Aczél Ilona érdemelte... Csathó Kálmán felesége, a kitűnő színésznő, akihez elvitt engem, mert akkoriban egy rep­­rízt négyszer-ötször próbáltak a Nemzeti Szín­házban, akármennyi is volt az új szereplő, és ahogy Csathó Kálmán mondta: „Fiam, nem lesznek ezek a próbák elegek neked, menj el a feleségemhez, Ilona megtanítja majd neked a szerepet.” Ilona megtanította. Ilona magas ci­pőt viselt, mint sokan má­sok akkoriban, a boka kar­csúsítása miatt, hosszú, fe­kete ruhát hordott, cirkuszi műlovarnő kinézése és ma­gabiztossága volt, mintha egy ostort pattogta­tott volna előtte, a ló előtt „Hoplá, hoplá... ágaskodni, jobbra, balra.” Kockacukrot nem adott, jaj, dehogynem adott, vastapsot adott. Hogy köszönjem meg, drága Ilonám? A Dolovai nábob lánya egyik előadására a kormányzó is eljött fehér hajú szépséges fele­ségével és egész kíséretével. Akkoriban Pesten a kormányzó előtt játszani óriási volt. Első nemzeti színházi szereplésem után még továbbra is jártam a főiskolára, ha másért nem, Hettyei Arankának némán, a jelenlétem­mel köszönetet mondani. Valamikor kora ta­vasszal a végzősök osztályának, ahová Várkonyi is járt, kinevezték Kiss Ferencet ta­nárnak. Kiss Ferencet többször láttam a Nem­zeti Színházban, mielőtt tanár lett, a Machbethben. Shakespeare szavain keresztül az angol várúr kosztümjében is átütött rajta a falu. Akármit is szavalt a színpadon, én mály­vákat láttam körülötte. Szandaszöllőből az eperfát, és ha néha a főiskolán a folyosón ta­lálkoztunk, akkor olyan megdöbbent ámulat­tal bámultam, mintha csak a Holt-Tisza befolyt volna a Rákóczi útra. Kiss Ferenc is gyengéd csodálkozással nézett rám, és addig-addig gyengéden csodálkoztunk, és megdöbbenve ámultunk, míg csak egy nap Hettyei órájára értem jött egy végzős növen­dék. „Perczel Zitát kéri azonnal Kiss tanár úr.” Kiss tanár úr is, mint Hettyei Aranka, egy íróasztal mö­gött ült az órá­ján, de Kiss Fe­renc mint egy szikla, amit még egy vihar sem dönthet­ne meg, rám sem nézett ez alkalomkor, „menj fel a színpadra, Nelli szerepé­re nem talál­tam lányt az osztályomban, neked való szerep. Zoli (Várkonyi), állj Perczel mellé, olvassátok a darabot együtt.” Olvastuk, olvastuk, Várkonyi már akkor is zse­niálisan. Az Árnyhalászt, egy francia darabot, Várkonyi vizsgaelőadását próbáltuk, én lám­­palázasan reszketve, mint mindig. A percek lassan múltak, valami furcsa feszültség volt a levegőben. Kiss Ferenc törte meg a feszültsé­get. „Gyerekek, kezdjetek elölről - mondta -, ne haragudjatok, nem tudtam odafigyelni.” Várkonyi Zolival együtt vizsgáztunk az Árnyhalászban, az év végén én is otthagytam a főisko­lát. Két évre leszer­ződtetett a Nemzeti Színház. Mielőtt még befe­jeződött volna az is­kolai év, költöztünk, ez alkalomkor anyám talált egy ki­tűnő lakást. Persze anyám elképzelése nem volt egészen olyan a „kitűnőről”, mint a legtöbb em­beré. Az akkori Prohászka Ottokár utca 10. harmadik emeletén, tényleg három utcai szoba, napfényes, csak azért, hogy nehogy olyan legyen, mint az átlagember laká­sa, természetesen konyha nem volt. A színinövendék sem fürdőszoba, a WC-be beépíttetett egy zu­hanyt, a konyhát a folyosón egy szekrény je­lezte, amiben egy rezsó is volt. De így is óriá­si fejlődés volt, és üldöző szerencsém itt aztán kitombolta magát. A szomszédunk dr. Szlatinay fogorvos volt, akiről senki sem tud­ta, hogy zeneszerző is, és alighogy megkapta Az Új rokon című film zeneszerzésének a szer­ződését, máris becsúsztatott egy kis, ceruzával írt cédulát ajtónk alá, ami természetesen a gangra nyílt. „Kisasszony! Ha érdekli a film­ben fellépni, jelentkezzen itt és itt ebben és ebben az órában, kézcsókkal Szlatinay.” Azon­nal jelentkeztem. Az Új rokon volt az első filmem. Csathó Kál­mán nagy sikerű vígjátékából írták a filmet. Gaál Béla rendezte, és ez volt első találkozá­som a pótolhatatlan, leírhatatlan, csodálatos, óriási Kabos Gyulával. Hampelné, a házi var­rónőnk volt megbízva a ruháimat varrni a filmre Váradi Tici, az Amerikából nemrégen visszajött divattervező tervei szerint. A már amúgy is szűk előszoba-hallunk varrodává ala­kult át, de mindenfelé a lakásban szalagok, anyagok, kalapok hevertek szerteszét. Sokat beszélek a lakásunkról, az én lakáshelyzetem igazán kivételes volt akkor egy budapesti pol­gári körben. Budapest tele volt gyönyörű laká­sokkal, aminek hűvös, tágas előszobái voltak, beborítva süppedő szőnyegekkel, ötszobás, hatszobás, tízszobás, napfényes, csodálatos dolgok, vaskos, ágaskodó, magas falakkal, mint megannyi lipicai kanca. Mindjárt a szomszéda­ink, dr. Szlatinayé és családjáé, a fő­bejárattal, tükrös fürdőszobával, mi­niatűr télikerttel. Nálunk csak a kis címtábla volt ara­nyozva a bejárat aj­taján, a többi „fenn az ernyő, nincsen kas” volt. De így is óriási jobbra for­dulás volt, a szo­bámba besütött a nap. Szemben egy szeminárium volt, ahonnan a leendő papok távcsővel követték a ruha­­próbákat, át is jött egyszer egy papta­nár felkérni, hogy húzzam be a füg­gönyt, mert nem tesz jót a jövendő papoknak. A nyár első fil­mem forgatásával telt el, valahol vidéken is forgattunk, egy bir­tokon, de legtöbbször a Hunnia stúdióban, művirágok között, a műkertben, műnappal. Azóta is, mint János vitéz mondja „Szerelem­nek forró nyara égett a lelkem, amióta... (a színpadon vagy egy filmgyárban, nem tudom, hogy kit vagy mit) egyszer megöleltem.” És ős­szel elkezdődött életem legboldogabb két éve: a Nemzeti Színház. Szerencsém is nagyon jól viselkedett, majdnem mint egy madáranya, aki tanítja kicsinyét repülni, éppen csak hogy szárnyat nem kötött a vállamra. Szerelmes vol­tam, és szeretve voltam, megismertem első nagy szerelmemet, Tímár Jóskát. Hogy lehet­ne Tímár Jóskát csak egy pár oldalra is vissza­hozni, hogy „látva lássák” őszi falevelek színű hajával, sötétkék télikabátban, hogy lehetne, hogy hallják búgó hangját, amikor énekelge­tett velem a Baross grillben az előadások után. Miközben itt, Rómában, a nyolcvanas évek­ben, hatvan éven felül a múltról, a harmincas évekről, tizenhat éves koromról írok, néha úgy érzem, lassan, lassan kellene írnom, mert még egynéhány oldal, és elmúlt, már hatvan­éves leszek. Néha meg úgy érzem, gyorsan, si­etni, mert hátha nem érem már meg azt a pár oldalt, mielőtt újra harmincéves leszek, és nem fogom a fiatalságomat újra látni. Hát ak­kor hogyan is? Lassan? Évről évre, újra felnyit­ni sírokat, kikaparni meghalt szerelmeket, ba­rátokat, kollégákat, képzeletemben újra halla­ni hangjukat vagy pedig gyorsan? Gyorsan ro­hanjanak az ujjaim az írógépen, mint ahogy rohannak az évek. Csak tegnap volt, mikor Timár Jóska énekelte: „Ha egy őszi estén újra visszajönnél, minden másképp lenne” - ősz van most is, majdnem ötven évvel később. Fejezetek Perczel Zita önéletírásából A meseautó magányos utasa Meseautó helyett ez is megteszi • 1997. december 27., szombat

Next