Napi Magyarország, 1998. december (2. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

22 ’ ffafá MAGYARORSZÁG /1. ) Valóban azt teszik, hiszen az év leg­hosszabb éjszakái után a következő he­tekben egyre rövidül a sötétség idősza­ka, hosszabbodik a nappal, erősödik a fény ereje. Ahogyan Mózes első köny­vében olvasható a világ teremtéséről: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és sötétség vala a mélység színén, és az Is­ten lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten. Legyen világosság, és jön világosság. És látá Isten, hogy jó a vilá­gosság, és elválasztá Isten a világossá­got a setétségtől. És nevezé Isten a vilá­gosságot nappalnak és a setétséget éj­szakának.” Az éjszaka, a sötétség az emberiség számára sok ezer éven át a káosz jelké­pe volt. Vagy éppen a pokolé, a rettene­té. Ahogyan Hrabanus Maurus mainzi érsek fogalmazott traktátusában: az éj­szaka a jogtalanságot, a hitetlenséget és az összes szerencsétlenséget jelenti, csupa olyan dolgot tehát, amelyek az ember számára rosszak. És mert valójá­ban megismerhetetlen, jobb elfordulni tőle, úgy tenni, mintha nem is létezne. Tény — mondják a téma szakértői —, hogy a középkor folyamán az éjszaka, a sötétség birodalma a tudomány, a filo­zófia számára ismeretlen föld, terra incognita maradt. A XV. századig az volt a művészet számára is, noha az európai művészet középponti feladata a Biblia szövegé­nek, a keresztényi élet szellemiségének képi megjelenítése volt. Márpedig ma­gának Jézusnak az élete és halála is ne­hezen ábrázolható az éjszaka említése nélkül. A názáreti jászol köré éjszaka gyűltek a pásztorok és a királyok, hogy köszöntsék az újszülöttet, s éjszaka volt akkor is, amikor az Olajfák hegyén az Úrhoz fohászkodott. Éjszaka ostoroz­ták, s még nem kukorékolt a kakas, amikor Péter harmadszor elárulta őt. Álmot látott József, ezért nem űzte el a várandós Máriát, akit pedig ő nem is érintett, de álmot látott az egyiptomi menekülés előtt és után is. A középkor művésze azonban magában az éjszaká­ban semmi érdekeset nem talált, meg­elégedett azzal, hogy az aranyszínű vagy semlegesen kék háttér előtt egy­­egy motívummal utaljon rá, hogy éjsza­ka van. Taddeo Gaddi angyala a firen­zei Santa Crocéban fénykörben jelenik meg az alvó pásztorok előtt (1327-30), a névtelen katalán mester még a XV. század második felében is megelége­dett azzal, hogy a háromkirályok feje fölött ott legyen a csillag, amely vezet­te­ őket, a háttérben azonban nappali fényben rajzolódik ki a táj. Az első olyan képet, amely a maga teljességében, realisztikusan ábrázolta az éjszakát, Hugo van der Goes festette Krisztus születéséről 1475-ben, ez a mű azonban elveszett, ma már csak másola­tokból ismert. Nem kis mesterek készí­tették e másolatokat sem - Geertgen tot Sint Jans és Michel Sittow­­ -, mintha csak azt kívánták volna érzékeltetni, hogy az elveszett képpel új korszak kez­dődik a művészet történetében: a sötét­ség, az éjszaka korszaka - legalábbis abban az értelemben, hogy a festők szá­mára a következő évszázadokban új és új szempontból vált érdekessé, izgal­massá az éjszaka addig ismeretlen, vészjósló világa. Hogy mennyire azzá vált, azt ezekben a hónapokban - november-január között, valóban a sö­tétség hónapjaiban tehát­­ a müncheni Haus der Kunst nagyszabású tárlata mu­tatja meg. A világ legjelesebb gyűjtemé­nyeiből kölcsönzött háromszázhatvan alkotás között ott van a Szépművészeti Múzeum két, az Egri Képtár egy értékes vászna is. A sötét és a világos drámai el­lentéte, a homályos háttér előtt szinte fe­hér izzással megjelenő gyertya vagy lámpafény, a fellobbanó láng, a tűz vö­röse a legizgalmasabb művészi problé­mákká váltak a XVI-XVII. században. Itáliában iskolák jöttek létre, amelyek elsősorban biblikus témákat feldolgozó éjszakai képek festésére szakosodtak. Kivá­ló mesterek, mint Gian Girolamo Savoldo, Luca Cambiaso, a Bassano fivérek tették magukat híressé éjsza­kai képekkel, akárcsak Né­metalföldön Genit van Honthorst és Hendrick Terbrugghen. Adam Elsheimer és Caravaggio drámai hangulatú képei a XVII. század elején a barokk stílusban festett éjszakai mű­vek sorát indítják el, ami azután Rubens és mindenek­előtt Rembrandt festményei­vel érte el csúcspontját. Correggio Judit és Holofernes című, 1513-ból származó festménye és El Greco 1570 körül készült Fiú meggyújtott gyertyával című képe után művek hosz­­szú sora dolgozta föl a té­mát, mintegy külön műfaj­ként létrehozva a gyertyafé­nyes életképet, amely legje­lesebb mesterei közé számít­hatta Gerrit Dout, Caravaggio utrechti követőit, Trophime Bigot-t, de minde­nekelőtt Georges de la Tour-t, akinek képeit a figurák szigorú megfogalmazá­sából és a hangulat intimitásából adódó feszültség teszi egyedülállóvá. A XVI-XVII. század éjszakai ábrázolásai egyre több mitológiai témát dolgoztak föl a bibliai történetek mellett, s a hatá­rokat a profán témák felé tágították. Bosch, a Brueghelek izzó fényei mellett egyre több kortárs vásznain tűnnek föl égő városok, vagy éppen - főként a XVIII. században - ünnepi díszkivilá­gítások, tűzijátékok, természeti kataszt­rófák, özönvizek, hajótörések lángjai. Titokzatos sötétség öleli körül a ha­lál és a szerelem képeit is. Holofernes és Judit drámája éppen úgy éjszaka ját­szódik, mint Ámor és Psyche találkozá­sa, s lassan érdekessé válik maga az éj­szakai táj is, amelyben nincsenek már bibliai vagy mitológiai szereplők, csak fények és árnyak, amelyek drámai vagy lírai hangulatú párbeszéde éppen olyan gazdag lehet, mint az embereké. Az ér­zelmek egész skáláját képes kifejezni a táj - de a szemlélődés nyugalmát, a lé­lek fenséges állapotát is, ahogyan azt a német romantika nagyjai, mindenek­előtt Carl David Friedrich tengerparti, hegyvidéki részletei jelzik. A XVII-XVIII. századi művek má­sik nagy csoportja viszont - Johann Heinrich Füssli, William Blake, Fran­cisco Goya - a valóságos sötétnél félel­metesebbnek tartja a lélek, az értelem sötétjét: vízióik azt az intenzív érdeklő­dést előlegezik, amellyel alig valamivel később a tudomány, majd a XIX. szá­zad végén a szimbolizmus, a huszadik század első felében pedig a szürrealista művészet fordult a lélek mélységei, se­bei, az álmok, a gyötrő víziók felé. A művészet olyan nagy magányosa szá­mára, mint Edvard Munch, szintén az éjszaka világa szolgáltatta azt a köze­get, amelyben szorongó, magányos hő­seit elhelyezhette. Francia kortársai, Vuillard, Vallotton, Bonnard, noha pró­fétáknak nevezték magukat, az övénél sokkal szelídebb üzenetet fogalmaztak meg a nagyváros fényei vagy a lakás­belsők meleg fényű lámpái előtt megje­lenő alakjaikban. A nagyváros éjszakai fényei a XIX-XX. századi Párizs festői számára mindenekelőtt az élet, a fiatalság, a mű­vészet szépségét fejezték ki, a zenés ká­véházak, a kabarék, az új, nagyszerű su­gárutak, az épülő metró éppen úgy új fes­tői témákat szolgáltattak, mint néhány évtizeddel korábban az impresszionisták számára a fények változása a napszakok váltakozásával, vagy éppen a technika diadalát jelképező vonat s a megérkező szerelvényt befogadó, fénnyel, gőzzel, dinamikával telített pályaudvar. A fény és árnyék párosában az olasz futuristák szintén elsősorban az erő, a dinamika kifejezését látták. Jövőképet vetítettek ki, amely - mint a két világ­háború torkolattüzei jelezték - végzetes tévedésnek bizonyult. Pontos látleletet a huszadik századi nagyvárosról a szá­zad első évtizedeinek német művészei adtak, az expresszionizmus, majd az el­ső világháború után az új tárgyiasság, a Neue Sachlichkeit művészei. Berlin volt az a metropolis, ahol az éjszaka ké­pei mindennél jobban elárulták, milyen morális állapot felé halad a világ. Kirchner, Felixmüller, Otto Dix, George Grosz festményein, grafikáin a kialaku­ló világvárosi szórakoztató üzem jel­legzetes típusai jelennek meg, a gyáros, a katonatiszt, a prostituált, a kitartott, a koldus, az úrinő, s megjelenik az embe­ri kapcsolatoknak mindaz a két- vagy éppen nagyon is egyértelműsége, ame­lyet a polgári morál nappali fényben nem, csak sápadt éjszakai világításban visel el. Pontosabban úgy tesz, mintha nem is léteznének azok a bizonyos nagyvárosi éjszakák, amelyek vonzó fényei mögött valójában a középkorinál mélyebb sötétség uralkodik, s ahol a harsogó tömegben olyan magányos le­het az ember, mint amilyennek az ame­rikai Edward Hopper hideg színekkel festett vásznai mutatják. Ha innen, ezek közül a sápadt, hideg fények közül nézünk vissza a sötétség, az éjszaka ábrázolásának történetére, még varázslatosabbnak tűnik talán az a ragyogás, amelyet Van Gogh csillagos ege áraszt, a mindenséggel való találko­zást ígérve a tiszta lelkek számára, vagy az a másik, amelyet a napkeleti kirá­lyok láttak. „És íme a csillag, amelyet Napkeleten láttak, előttük vala mindad­dig, amíg odaérvén, megállt a hely fö­lött, ahol a gyermek vala. És amikor megláták a csillagot, igen nagy öröm­mel örvendezének” — írja Máté evangé­liuma, arról a bizonyos éjszakáról, a csöndes, szentséges éjről szólva. Kará­csony estéjén erről a fényről szól min­den mű, miközben az éjszaka sötétjéről beszél. P. Szabó Ernő | Éj­szaka ^ Az éj motívum a festészetben Csöndes éj, mentséges éj... - éneklik karácsony estéjén szerte a világon templomokban és ünnepi hangulatú otthonokban mindazok, akik megnyitják szívüket az újra és újra megszülető kis Jézus, a Megváltó előtt. Fények az oltárokon, fények a lakásban, mintha csak a kinti sötétség elűzését szolgálnák, az ártó szándék ellen védenék a bentieket, a majdani tavasz és nyár melegét előlegeznék. Rembrandt: A pásztorok imádása ULvlX A trebechovicei betlehem Csehországban, Hradec Královétől a lengyel határig, az Óriáshegység vi­dékén érdekes betlehem kultusz ala­kult ki az évszázadok során. Az Elbá­tól (Labe) nyolc kilométerre találha­tó Kuks várkastély s a vele szomszé­dos Betlem (Betlehem). Mindkét hely a cseh barokk művészet emlékeiről is nevezetes. A 17—18. század fordulóján élt ott egy gazdag, Franz Anton von Sporck nevű szeszélyes, tékozló gróf, aki Karlsbaddal (Karlovy Vary) akarta fölvenni a ver­senyt, miután a magyarországi kuruc fel­kelések letöréséből jól megszedte magát. Az Elba bal partján kastélyt, fürdőt, a jobb parton kórházat és templomot épít­tetett. Főként G. B. Alliprandit és a tiroli barokk szobrászművészt, Matthias Braunt foglalkoztatta. Braun - tanítvá­nyai közreműködésével - sziklából met­szette ki az 55 szobrot, melyek készen és félig készen ma szobormúzeumot alkot­nak. Egy teljes betlehemet is elkészített kőből, ezért a közeli falucskát Betlehem­nek nevezték el. A betlehemek készítése feltehetően 1225-ben kezdődött, amikor Itáliában Assisi Szent Ferenc állított fel egyet. Van­nak, akik korábbi időpontot említenek, eszerint a római időkben, 354-ben már készítettek betlehemet Jézus születésére. A szakirodalom megemlíti, hogy 1567- ben Piccolomini de Aragona várában Constanze hercegnőnek - egy ládában - volt 116 betlehemi, állatfigurákkal díszí­tett jászoli alakja. Csehországban a betle­hemi jászolkészítésnek egyházi tradíciói vannak. Templomokba elhelyezve, a 16. század közepétől jelentek meg. Az egy­házi világból - a nemesi udvarházak köz­vetítésével - csupán a 18. században ke­rült a falvakba, városokba a betlehemké­szítés szokása. A népi alkotók a korábbi, tisztán vallásos motívumokat saját elkép­zeléseikkel egészítették ki. Gyönyörű betlehemek jöttek létre. Az alkotó nép­művészek jellegzetes vonása a szerény­ség volt, így e bájos művecskék készítői többnyire ismeretlenek maradtak. A 18. század vége és a 19. század Csehországban (Magyarországon és má­sutt is) a betlehemek aranykora volt. Nem csupán fa és papír szolgált a figurák készítésére. Készültek agyagból, kenyér­tésztából és viaszból is. Ginovec környé­kén volt ónbetlehem, Pradédnál bádog­betlehem, Zelezny Brod környékén üveggömbe zárt, de széndarabokból ké­szült bányászbetlehem is. A betlehemal­kotók nem elégedtek meg a mozdulatlan figurákkal. Különféle módon elevenebbé tették őket. Az ismert Metelka-betle­­hemet Jilemnicében óraszerkezet hajtja, és a néhai Cemny Mlyn-i nagy betlehemet a patak vize hajtotta. A házilag készített betlehemek és figurák egyik központja a cseh-morva Králiky környéke volt. Fel­tehető, hogy a králikyi betlehem egyes elemei befolyásolták Kapucsánt a trebe­chovicei betlehemi figurák faragásánál. A Hradec Královétől 14 kilométerre lévő Trebechovic pod Orebem világhí­rű betleheméről nevezetes. A látvány élmény számba megy! A hagyomány szerint a múlt század hatvanas éveiben az akkor fiatal Probost József elhatározta a világ legna­gyobb betleheme elkészítését. Megvaló­sításához sikerült megnyernie az ügyes fafaragó Kapucsán Józsefet. Nagyszabá­sú tervük megvalósítása közben a mun­ka jó baráttá tette őket. Egymást segítő, szeretetteljes légkörben egész életüket a betlehemkészítésnek és -bővítésnek szentelték. Nagy erőfeszítéssel a figurák mozgatását és megelevenítését is sike­rült megoldaniuk. Segítségükre volt Friml József, ki a korabeli malomépítés­nél szerzett tapasztalatait érvényesítette. A fogaskerekek, emelők és a tengelyek mechanizmusát fából készítette. A moz­gásátvitelt sikerült egy központból a fi­gurákra továbbítania. A figurák többségét hársfából, a me­chanizmust pedig bükkfából faragták. Néhány apróság kivételével csak fát használtak a betlehemépítéshez. E te­kintetben a trebechovicei betlehem egyedülálló. Méreteivel (7x3, 20x2,70 m) a világ betlehemeinek óriásai közé tartozik. 50 figura élethűen szemlélteti az emberi mozdulatokat, további 100 fahevederen mozog, a többi 200 figura mozdulatlan. A betlehem több mint 2000 faragott tárgyat tartalmaz: fákat, épületeket, állatokat stb. Hét szinten két világ találkozik. A bibliai jeleneteket bemutató alakok mellett ott szerepelnek a századforduló cseh falujának lakói is. A betlehem központjában a Bibliából ismert jászoljelenet pompázik. A Jézus körüli szereplőket úgy alkották, hogy azok 30 mozdulatot tehetnek. A három király ábrázolása a legarchaikusabb. Alakjaikat a régi cseh Biblia-kiadások képei alapján faragták. Hatásos a kato­nák arckifejezése. Jézust és a 12 apos­tolt szemlélve, magával ragad a fafara­gás művészete. Kimagasló teljesítmény Júdás alakja. A keresztút stációi pedig megrendítően hatnak. Ezeket látni kell! Feltehetően a bibliai jeleneteket meg­személyesítő figurák a régi cseh Biblia­illusztrációk és az olasz reneszánsz mes­terek műveinek reprodukciói alapján ké­szültek. Az ábrázolt városka emberei vi­szont annyira élethűek, hogy számos ko­rabeli trebechovicei polgár a betlehem figuráiban magára ismert, amivel büsz­kén dicsekedtek. A betlehemben több mint 20 mesterséget ábrázoltak. Kapucs­án remekbe faragta szomszédját, két se­géddel s fonalat fonó feleségével. De felismerhetjük a helység kovácsát, a ká­dárt, a köszörűst, ácsot, favágót, taká­csot, bognárt, asztalost, a vajat köpülő asszonyt, a szenet fejtő bányászokat, a malomból lisztet talicskázó férfit. Cso­portot alkotnak, akik ajándékot visznek a Jézuskának: a helybeli vadászok, akik rúdra akasztott szarvast cipelnek hátu­kon, szőlősgazdák bort visznek. A fú­vószenekar éppen rázendít a téren. Leg­szebb faragások közé sorolható a hét „élő” fa, melyek közül hat hársfa, a he­tedik pedig egy tölgy csonkja. Érdekes, hogy a szakmák közül hiányzik a faze­kas és a tímár, pedig abban az időben több mester dolgozott Trebechovicén. A betlehemet először - még Probost életében - 1906-ban Chrástban, Chrudim közelében állították ki, ahol aranyéremmel jutalmazták. Domonkos János­ ok 1998. december 24., csütörtök Emlékezetes karácsonyok Mária néni 55 éves nyugdíjas TT "Három karácsony, jut eszembe, /­­ mint legemlékezetesebbek. Bár J. J. nekem valójában minden ka-­­ rácsony szép, úgy is, mint Isten gyerme­kének születésnapja, és úgy is, mint a szeretet ünnepe. Az első egészen kis gyermek korom­beli emlék. 1948-ban, ötévesen, félárva gyerekként a szervitáknál éltem bentla­kásos óvodában, de abban az évben fel­oszlatták a rendet, én pedig egy szegény családhoz kerültem. Annyira szegények voltak, hogy a mindennapi kenyérre va­lónál nemigen volt többjük, így engem is csak agyonfoltozott ruhában tudtak já­ratni, vagy a nagymama levetett, virá­gos mintájú, nagymamaszagú ruháját alakították át nekem, s mivel az anyaga foszladozott, nagyon kellett rá vigyázni. Az éjféli misére is egy három számmal nagyobb gumicsizmában mentem, amelyből állandóan kicsúszott a lábam a hóra. Viszont akkor szerettem meg na­gyon az éjféli misét: óriási élmény volt az „Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj”-t hallgatni, a betlehemi jászoltól pedig alig lehetett elhúzni. Átéltem a Kisjézus születésének szépségét, és úgy éreztem, mintha a kistestvérem volna, aki még nálam is szegényebb, mert neki annyi ruhája sincs, mint nekem. Haza akartam vinni, mert úgy gondoltam, hogy nálunk legalább van meleg kályha, ott biztosan nem fázna. De látva, milyen sokan állják körül, rájöttem, hogy mégsem vihetem haza, mert ő mindenkié. A mise után is nagy öröm ért, mert a plébános odavitt a szegények karácsonyfájához, és a fa alól kaptam egy vadonatúj harisnyát és sapkát. Sokáig nem értettem, miért mondják rám többen szánakozva, hogy „szegény gyerek", mert én egyáltalán nem éreztem magam szegénynek. A másik emlékezetes karácsonyom 1980-ban volt. Hosszú hetekig kórházban feküdtem, mialatt szegény férjemnek egyedül kellett ellátnia a két gyereket és vezetnie a háztartást. Úgy volt, hogy az ünnepekre sem engednek haza. Végül de­cember 23-án sikerült kikönyörögnöm magam. Összesen ötszáz forintunk ma­radt ajándékra, amiből csak a gyereknek és keresztgyerekeknek futotta valami ap­róságra. A férjem valószínűleg megbe­szélte a gyerekekkel, hogy abban az évben csak szerény ajándékot fog hozni a Jézus­ka, mert amikor hazaérkeztem, a kislá­nyom azzal rohant elém és ölelt át, hogy nincs semmi baj, te vagy a mi karácsonyi ajándékunk, majd becsomagolunk kará­csonyi papírba, és téged teszünk a fa alá. Az is bántott, hogy gyenge voltam, nem volt erőm az ünnepi előkészületekhez, sü­téshez, főzéshez. Nemsokára kiderült, hogy feleslegesen aggódtam: amint hírét vették a szomszédok, ismerősök, barátok, hogy hazajöttem, egymásnak adták a ki­lincset, és hoztak ajándékba friss süte­ményt, narancsot, banánt és egyéb finom­ságot. Még soha nem volt nálunk annyi,­­ egy nagy asztalt megtöltő ünnepi étel, mint akkor. Az a karácsony ezeknek a jó­indulatú embereknek a megjelenésével vált igazán széppé és szeretetteljessé. A három évvel későbbi karácsonyra is kettővel megszaporodott a csa- ZX lábunk. Ugyanis közben ma­gunkhoz vettünk egy félárva kamasz testvérpárt, akiket a fiunk által ismer­tünk meg. Többször elmenekültek ott­honról az apjuk elől, s mivel a rokonok nem értették meg őket, hozzánk jöttek menedékért. Másodszorra azt mondták, inkább intézetbe vonulnak, de többé nem mennek haza. Megbeszéltük a dolgot a férjemmel, és másnap bejelentettük ne­kik, úgy gondoljuk, jobb dolguk volna nálunk, mint az intézetben, éljenek ve­lünk. Amikor tiltakoztak, mondván, hogy anyagilag nem engedhetnénk meg ma­gunknak a nevelésüket, azzal vettem ele­jét a további vitának, hogy a férjemnek egy cigányasszony négy gyereket jósolt, s mivel én több gyermeket nem szülhetek, velük lenne meg az a négy. Ismerőseink értetlenkedtek, hogy miért kellett ekkora terhet a nyakunkba vennünk. Igaz, hogy a négy kamasznak hatalmas volt az étvá­gya, de nem nélkülöztünk, beosztottuk, ami volt. Hol a helyi pap bácsi adott egy kevés pénzt, hol valamelyik ismerős állí­tott be gyümölccsel, barátok egy rúd té­liszalámival. Egy külföldi ismerősünk használt ruhát, cipőt, édességet, leves­port tartalmazó csomagjai is megszapo­rodtak. Karácsonyi ajándék is jutott mindenkinek. A gyerekek közös ajándéka egy asztali foci volt, és sosem felejtem el, hogyan ugráltak örömükben játék köz­ben azok a nagy kamaszok. Akkor érez­tem, hogy kitágult a mi kis fészkünk, tényleg négy gyerek van benne. Karácsonyi élményeimnek van egy kö­zös pontjuk: bár szerény volt az ünnep, szeretetben telt. Vagyis a karácsony lénye­ge nem az anyagiakon, hanem rajtunk, az ünnephez való hozzáállásunkon múlik. V.K.

Next