Napi Magyarország, 1999. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-13 / 10. szám

1999.január 13., szerda* Sajtótájékoztató a kultusztárca feladatairól Kultúránk az Unióban Hámori József kultuszminiszter tegnap délelőtt kötetlen beszél­getés formájában adott tájékoztatást tárcája feladatairól az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozata tagjainak a MÚOSZ székházában. Fontos kérdés, hogy a magyar kultúra mennyiben járul hozzá az európai uniós csatlakozáshoz, illetve a csatlakozási folyamat meggyorsításához - kezdte saj­tótájékoztatóját Hámori József kultuszminiszter. Lengyelor­szág, Csehország és hazánk kul­turális élete olyan szinten áll, amely akár hónapokon belül le­hetővé tenné belépésünket az Unióba. Mindössze néhány jog­harmonizációs elvárásnak kell még eleget tennünk. Ennek vég­rehajtását hivatott segíteni a nemrég létrejött Kulturális Örök­ségek Igazgatósága. A nyilvános könyvtári ellátással kapcsolatban már nincsenek jogharmonizációs problémák, a szerzői és szellemi jogok védelmének ügyében a kulturális tárca már elkészítette kiegészítő javaslatait. Szintén módosításra szorul a médiatör­vény, amely nem felel meg min­den vonatkozásában a brüsszeli elvárásoknak. A legfőbb hiá­nyosság a tengerentúli filmek bemutatásának arányában mutat­kozik. A kulturális turizmus fej­lesztésének mérföldköve lehet a 2000-ben Floridában megrende­zendő, közel egyéves kiállítás, amely hazánkat mutatja be. Ez az esemény a gazdasági és a kul­turális szféra összekapcsolódásá­nak is fontos állomása. A Néprajzi Múzeum ügyével kapcsolatban a miniszter megje­gyezte, hogy az intézmény ideig­lenesen költözött jelenlegi he­lyére. Amennyiben a jövő héten felállítandó szakmai grémium megfelelőnek találja a Kossuth téri épületet, a múzeum nem költözik. Ebben az esetben a Mi­niszterelnöki Hivatal az eddig szóba került három épület vala­melyikébe kerül. Nem állítot­tam, hogy a költözésre sohasem kerül sor, csak azt, hogy hosz­­szabb időt vesz majd igénybe - fejezte be a kultuszminiszter. DIA Elhunyt Mányai Zsuzsa színművész Életének 49. évében, január 9-én váratlanul elhunyt Mányai Zsuzsa színművész. Te­metéséről később térkednek. Ahogy mon­dani szokták beleszületett a szakmába, édesapja a ki­tűnő színmű­vész, Mányai Lajos, édes­anyja Simon Zuzsa, maga is színész, és sok éven át a színmű­vészeti főiskola ve­zetője volt. Mányai Zsu­zsát ez valószínűleg segítette és zavarta is. A színházakban, amelyekben játszott - a Nem­zetiben, a Vidám Színpadon s utoljára az Operettszínházban - mindenesetre igen sok úgy­nevezett karakterszerepet alakított, olyanokat, amelyek sajátos al­katához és hangjá­hoz illettek Mo­­liére Kényes­­kedőkjének Katijától és a Koldusopera Peacock­néjá­­tól a Micimac­kó hangájáig. Magányosan élt, s tudtuk róla, hogy súlyos be­tegséggel küszkö­dik. Most érkezett el az a szomorú pillanat, amelyben a betegség győzött. Jó kedélyű, jó humorú, a szak­mát tisztelő művész távozott közülünk. TAI Pályakezdők elismerése Jubileumi Barcsay-jutalmak A Magyar Képzőművészeti Főiskola diákjai közül Nádas Alexandra képgrafikus-hallgató, Barakonyi Zsombor festőjelölt, valamint további két képgrafi­­kus-növendék, Berentz Péter és Nikolausz Krisztián részesült az immár tizedik alkalommal oda­ítélt Barcsay-jutalomban - tájé­koztatta az intézmény az MTI-t. A fiatal művészek pályázatá­nak nyertesei: Szigethy Anna és Paulusz Tivadar festőművész. A festőművész nevét viselő alapítvány díjait a hagyományok szerint Barcsay Jenő születés­napján, január 14-én adják át a Magyar Képzőművészeti Főis­kolán. Az alapítványt Barcsay Jenő (1900-1988) Kossuth-díjas fes­tő- és grafikusművész, a magyar és az egyetemes képzőművészet kimagasló egyéniségének emlé­kére testvére hozta létre 1989 őszén. Célja, hogy erkölcsi elisme­rést és anyagi támogatást nyújt­son azoknak a képzőművészeti főiskolai hallgatóknak, vala­mint pályakezdő festőknek, akik Barcsay szellemiségéhez méltó munkát hoznak létre. A díjakat és az emlékérmeket első ízben 1990-ben nyújtották át, a mester születésének 90. évfor­dulóján. A díjazottak munkáit felvo­nultató kiállítást január 23-ig te­kinthetik meg az érdeklődők a VI. kerület, Andrássy út 69-71. szám alatt. Irodalmunk középnemzedé­kének, a ma negyvenes éveiket taposóknak jelentős, meghatáro­zó prózaírója az 1952-es szüle­tésű, Esztergomban élő Onagy Zoltán, akinek nemrég jelent meg Nem kell hal című novel­­láskötete. A szerző, miként azt új köny­ve is tanúsítja, kitűnő stiliszta, mestere a nyelvi rétegek közötti barangolásnak, a különféle idő­síkok egybejátszásának, annak a keleti (és nem csak keleti) böl­cseletén edzett írói attitűdnek, amely a különféle eseményeket, hangulatokat és figurákat úgy képes összemosni, hogy azok mégis karakterisztikusak és kon­­túrosak maradnak. Ugyanakkor e stílusjátékok nem válnak öncé­lúvá, hisz Onagy Zoltán meste­rien elegyíti a mindennapok ér­dességét az álmokkal, félálmok­kal és futó hangulatokkal. No­vellái egyértelműen önéletrajzi indíttatásúak, ám amikor ma­ga magáról ír, műve a múltba ját­szik át, hasonlóképp ahhoz, mint amikor régi mestereket - Balassi Bálintot, Madách Imrét, Mik­száth Kálmánt - idézi emlékeze­tünkbe, s háttérül saját minden­napjait is odarajzolja a képre. Példaként stílusjátékaira idézzünk a Kuruzslás és mágia (BB tizenegy pillanata) című novellából: „Az éjszaka fekete. Eső dobol a sátrak vásznán, du­nai szélroham rázza a rudakat, fellobbantva az őrtüzek füstölgő akáctuskóit. A lovak, fénylő, zsíros hátú arab telivérek, lom­pos ázsiaiak, rövid lábú, hágó­mászásra született erdélyi pari­pák fölszegik fejüket, szívják magukba a hajnal illatát...” - a megkapó leírás egyértelmű: Ba­lassi Bálint Esztergom alatt lát­hatta ezt a képet halála napjának hajnalán. Ám a novella vége személyessé válik, az író maga lép az elképzelt hős helyébe: „Én azután csendben és halkan vándorló táskámba pakolom a tárgyakat, könyveket, füzeteket. Ezekkel a lakás ideiglenes bir­tokbavételét jeleztem itt-ott. Azután csókot lehelve a szép kis fül alá, elköszönök, trikók, alsó­gatyák és zoknik közé igazítva a jót, ami jutott a kimért időre...” A helyszín (Esztergom), az anyanyelv és az emlékező akarat eme időt és teret összekuszáló, majd újra felépítő, izgalmasan komoly írói játék alapja és biz­tos aranyfedezete. Kákonyi Onagy Zoltán novellái Esztergomtól Esztergomig Kultúra Uram, miért vagyok nő? Irodalmi műsorral egybekö­tött képzőművészeti kiállítás nyílik holnap délután öt órakor a József Attila Művészeti Cent­rumban (Bp. VIII., Köztársaság tér 26. fszt.). Martai Zsuzsa tex­tilművész tárlatán Lukácsy Ka­talin színművész és Kassai Franciska előadóművész idézi a klasszikus és kortárs magyar iro­dalom női alkotóinak verseit, szövegeit­­ többek között Apaffy Mihályné Bethlen Kata, Dukai Takács Judit, Miklós Jutka, Ne­mes Nagy Ágnes, Hervay Gizel­la, Kardos N. Zsöte és mások munkáiból. LIN Archie Shepp amerikai tenorsza­xofonos szombaton este Bu­dapesten, a IX. kerületi Trafó Művelődési Házban lép fel. A szaxofonost kísérő együttes­ben Richard Clements zongo­rázik, Wayne Dockery bőgő­zik és Stephen McCraven ül a doboknál. Archie Shepp Quartetjének minden tagja korábban a legjobb dzsessz­­együttesekben játszott. MAGYARORSZÁG* 11 A valóság ihletettségében Puszt Tibor új filmet forgat Utolsó forgatási napjához érke­zett Puszt Tibor rendező készü­lő, egész estét betöltő játékfilm­je. A rendező jobbkeze az opera­tőr Jakura Péter, a két főszere­pet Németh Ágnes riporterhall­­gató és Mihályi Győző színmű­vész alakítja. Néhány négyzetméter alapterü­letű szűk irodában zsúfolódunk annyian, hogy szinte már mozdul­ni sem lehet. Az ajtóval szemközti sarkot a kamera foglalja el, mellő­le reflektorok szórják fényüket a középen álló kis íróasztal felé. - Kicsit vársz, kopogsz, be­nyitsz és beszélsz - utasítja Puszt Tibor rendező az ajtó előtt várako­zó szereplőt. A folyosón vezetékek, masz­­szív fémládák, csillogó acélállvá­nyok és lámpák hevernek szana­szét a földön. Egy erős reflektor az iroda üvegajtaját világítja. Oszlop­hoz támaszkodva várakozik jele­nésére a titkárnőt alakító, csinos, fiatal lány. - Próba, tessék! - harsan belül­ről a rendező hangja. - Igazgató úr, legyen szíves - nyit be a lány az irodába. - Köszönöm, ennyi! - kiált Puszt Tibor. A rendező stíluskísérletnek szánja készülő munkáját, hiszen dokumentumfilmnek indult, még­is játékfilm készül a történetből, s ezért majd magán viseli a valósá­gos események nyomát. - Felkavarta a közvéleményt az a közelmúltban megtörtént eset, amikor nevelőintézeti társai agy­­ba-főbe vertek egy kisfiút - mesé­li Puszt Tibor. - Ombudsmani vizsgálat indult annak érdekében, hogy feltárja az ilyen és ehhez ha­sonló intézmények visszásságait. Megfogott a történet, s elkezdtem dolgozni egy dokumentumfilmen. Forgattam, és diktafonnal gyűjtöt­tem az anyagot, amikor kiderült, az említett kisfiú személyiségi jo­gait a nevelőintézet képviseli, amelynek vezetői nem járulnak hozzá a munkához. A kudarc miatt kénytelenek voltunk az összegyűj­tött dokumentumokat játékfilm­­forgatókönyvvé írni. A hangsúlyt azonban a riporternő figurájára he­lyeztük, aki nekiesik ugyan az in­tézménynek, de fennakad a bürok­rácia hálóján. Valódi drámát látok abban, ahogyan a demokráciában egyesek jogszorításokkal hatalmi tényezővé válhatnak. - Amikor bejön Győző, te állj fel. Ági!folytatja a próbát a ren­dező. - És kérdezz! - Különleges eset vagy min­dennapos, hogy a gyerekek verik egymást? - teszi fel filmbeli kér­dését az újságírót alakító Németh Ágnes, majd a felvétel végeztével felém fordul: - Nem vagyok színész, ripor­ternek készülök, így tulajdonkép­pen magamat adom a kamera előtt. Könnyebben át tudom élni a szituációkat annak köszönhetően, hogy azok a valóságban is megtör­téntek. - Egyben vesszük fel az egész dialógot? - kérdezi a rendezőt Jankura Péter operatőr. - Először legyen meg egyben, azután majd beközelizzük. Foly­tassuk a próbát! Győző, te jössz! - irányítja stábját Puszt Tibor. - Egy vasúti csomagmegőrző is jobban működik, mint ez az in­tézmény - válaszolja a riporternő kérdésére a nevelőintézet igazga­tóját alakító Mihályi Győző. - Egy civil embert kell megfor­málnom színészi­leg oly módon, mintha mindig az adott pillanatban fogalmazódnának válaszai a feltett kérdésekre. Hagyni kell, hogy a megjelenítendő figura gondolatai érvényesüljenek - meséli a szín­művész. - Puszt Tibor rendezői szándéka is ebbe az irányba mutat, hiszen nem hagyja, hogy a szituá­ciók kerek egészként folyjanak, azokat az élethez hasonlóan mind­untalan megszakítja. Például be­szólnak az irodába, vagy csörögni kezd a telefon. - Nem szeretnék behódolni a mind általánosabbá váló amerikai mozi stílusának, helyette nyersen összevágott, minden ízében a va­lóságra emlékeztető filmet szeret­nék készíteni - sommázza szándé­kát a rendező, s már fordul is vissza a stábhoz. - Felvétel lesz, figyelem! Ditzendy Attila Németh Ágnes, a rendező és Mihályi Győző Fotó: Somoskövy Béla A művészet isteni lényege Expresszionista remekművek az Osztrák Galériában A lelkem tiltako­zott az ellen az érzé­ki festészet ellen... éreztem, hogy más­fajta nyelvet kell ta­lálnom, egy szellemi természetű nyelvet. Ezt éreztem a lel­kemben - vallott Alexej von Javlen­­szkij festőművész (1864-1941) arról az útról, amelyre a tízes évek elején lé­pett. Képei egyre in­kább az emberi arcra koncentrálódtak, de nem az egyéni arc­vonások érdekelték, hanem az az „isteni lényeg”, ami az ar­cot alakító színek és formák segítségével megragadható. Élete utolsó évtizedében keze megbénult, alig tudta fogni az ecse­tet. Képei egyre ki­sebbek lettek, a for­mák egyre sűrűbbek, mintha azt az isteni elégtételt kapta vol­na szenvedéseiért, hogy a forma és a szín minimumában legyen képes megmutatni a teljességet. Életművét, benne fejsorozatát a múlt év végén nagyszabású be­mutató idézte meg Dortmund­­ban. Egyik 1912-ben festett feje, A fekete szemek a hetekben bé­csi plakátokon, transzparenseken látható; a Felső-Bei vederében lé­vő Osztrák Galéria időszaki kiál­lítását hirdeti. A tárlat címe: Exp­­resszionizmus - festészet és gra­fika a Wuppertal­i Von der Heydt Múzeumból, s nem egyszerűen azért izgalmas, mert a klasszikus modern művészet kimagasló képviselőinek remekműveit mu­tatja be, de azért is, mert kiváló­an példázza azt az utat, amely a mű megszületésétől vezet a köz­gyűjteményekig. Szoros szelle­mi, emberi kapcsolatban álló művészcsoport, az alkotás sorsát egyengető műbarátok, az útban rejlő értéket felfedező műgyűjtő, a mecénás adománya a közgyűj­teménynek: nos, olyan állomáso­kon keresztül érkeztek a század­elő remekművei a század végi Bécs kiállítótermébe, amelyeken például a magyar művészet vo­nata olykor csak nagy-nagy ké­séssel vagy egyáltalán át sem ha­ladt... A legfontosabbak termé­szetesen a művek. Javlenszkij festménye mellett a teljes abszt­rakció felé haladó Kandinszkij müncheni utcaképe - a század­előn mindketten a bajor város­ban dolgoztak, előbb az „új mű­vészegyesület”, majd 1911-től a művészettörténetben külön feje­zetet jelentő Der Blaue Reiter (A kék lovas) tagjaként. Jelen van­nak a tárlaton a német expresz­­szionizmus másik nagy csoport­ja, a Die Brücke művészeinek munkái is, a többi között Ernst Ludwig Kirchner vásznai és raj­zai, metszetei is - az ő munkás­ságáról épp a bécsi Kunstforum gyűjteményes kiállítása ad átfo­gó képet. Főmű látható tőle azonban a Bel­vede­rében is: a Nők az ut­cán című, 1915-ös festmény a nagyváros életét, az éppen akko­riban metropolisszá váló Berlin különös, ellentmondásos világát bemutató Kirchner-képek egyik legkiválóbbika. Négy művel is jelen van Nolde, az „abszolút festő”, Otto Muellert egy önarcképe és víz­parti jeleneteket ábrá­zoló metszetei képvi­selik. Folytatják a sort Erich Heckel, Franz Marc, August Macke, Max Pechstein és a többiek munkái. Az expresszioniz­­mus különböző irányzatait, egyéni útjait a legmagasabb szinten reprezentáló alkotások szellemi­művészeti környeze­tét is jól érzékelhető­en megrajzolja a Wuppertal­ múzeum létrejöttének eseménytörténete. Az 1866-ban alakult művész­egyesület és a m­űvészek bőkezű mecénásának bizonyult Von der Heydt család vásárlásai, adomá­nyai eredményeként a megszü­letett új művészet szinte létezé­se első pillanatában helyet ka­pott az akkor még külön város­ból, Barmenből és Elberfedből álló Wuppertal közgyűjtemé­nyében. A nemzetiszocialis­ta évek művészetellenességét ugyan a Wuppertal­­ modern anyag is megszenvedte, hiszen a nácik száznál több művet ítéltek „elfajzott művészetnek”, s távo­lítottak el a közgyűjtemények­ből. A történelem igazságszol­gáltatásának tűnik tehát, hogy 1961 -ben a wuppertali múzeum éppen annak a családnak a ne­vét vette fel, amely múlhatatlan érdemeket szerzett az új értékek megszületésében, közönség elé kerülésében.­ ­ Szabó Ernő Karl Schmidt-Rotauff: Lány tükör előtt, 1914

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék