Napi Magyarország, 1999. május (3. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-03 / 101. szám

4* MAGYARORSZÁG Folytatás az 1. oldalról Napi Magyarország: - Ke­leti György az ön meghall­gatása után azt nyilatkozta, hogy az ön által bemutatott dokumentumok semmit sem bizonyítanak... Orbán Viktor: - A titokkeze­lés rendje szerint nem volt mód arra, hogy az ülésen szétosszák a dokumentumokat; azokat egy, a bizottság által megjelölt helyre helyezték, s azokba a tagok, il­letve az erre feljogosított szemé­lyek tekinthetnek be, készíthet­nek jegyzeteket. A tényeket előbb-utóbb min­denkinek tudomásul kell vennie, s azokat a nyilvánosság előtt el kell majd ismerni. Ezért szeren­csétlen dolog a vizsgálódás meg­indulásakor elhamarkodottan nyilatkozni. N. M.: - A titokvédelem megsértése nélkül mondana valami konkrétabbat a megfigyelés módjáról? O. V.: - Az érintett személyek magánéletére, családjára, üzleti kapcsolataira vonatkozóan bizo­nyítottan kompromittáló célzat­tal gyűjtöttek adatokat. N. M.: - Ha jól sejtem, ilyen információkat a cégtárból nem lehet kiolvasni... O. V: - Természetesen nem. N. M.: - Az ellenzéki politi­kusok azt is szóvá tették, hogy miért nem történt sem­mi nyolc hónapig az ügy ki­robbanása után. Egyikük például azt nem érti, hogy ön miért nem tett feljelen­tést akkor, amikor tudomást szerzett a megfigyelésekről? O. V: - Tavaly augusztus 25-én jelentettem be, hogy az előző négy esztendő során előfordult, hogy egyes személyekről tudtuk nélkül és törvénytelenül infor­mációt gyűjtöttek. A Fidesz azonnal bejelentette, hogy parla­menti vizsgálóbizottságot kíván felállítani. Szeptember 11-én az erre vonatkozó indítvány megér­kezett az Országgyűlés elé. Amint a bizottság felállt, a doku­mentumokat meghallgatásom után rendelkezésük­re bocsátot­tam. Az elmúlt nyolc hónap alatt semmilyen dokumentum nem enyészett el, semmilyen határidő nem múlt el, semmilyen lehető­ség az ügy kivizsgálására nem szűkült be. N. M.: - Az elmúlt nyolc hó­napban folytak újabb vizs­gálatok, esetleg új tényekre is fény derült? O. V.: - Természetesen foly­tak, hiszen több minisztert is megbíztam az ügy további vizs­gálatával. Voltak, ahol ezek a vizsgálatok jó eredményre ve­zettek, azaz semmiféle törvény­­sértést sem tártak fel, és voltak olyanok is, melyek a vizsgálóbi­zottság figyelmére nagyon is ér­demesek. Véleményem szerint törvénysértések is felszínre ke­rültek. A bizottságnak csak olyan dokumentumokat adtam át, melyek valóságtartalma bizo­nyított, illetve olyanokat, me­lyek tartalma bizonyítottan ösz­­szefüggésben áll az üggyel. Ez persze nem zárja ki, hogy akár az állami szervek további vizs­gálatai, akár a bizottság vizsgá­lódásainak eredményeképpen újabb tények kerüljenek napvi­lágra. Ami a büntetőeljárás megin­dítását illeti, magam is gondol­kodtam ennek lehetőségén. Vé­gül úgy döntöttem, hogy mivel az esetleges büntetőeljárások megindítása lehetséges lesz a bi­zottság munkájának befejezte után is, nem vágok a dolgok elé­be. N. M.: - Az ország állapotá­ról alig két hónapja tartott vigadóbeli beszédében óva­tos, derűlátó képet festett helyzetünkről, a továbbfej­lődés esélyeiről. Azóta azon­ban történt néhány olyan esemény, mely egyes elem­zők szerint legalábbis kor­rekcióra készteti a kormány eddigi politikáját. O. V: - Van valami abban a népi bölcsességben, hogy a sze­rencsétlenség lóháton jön, és gyalog távozik. Az elmúlt hóna­pokban szinte valamennyi ter­mészeti erő kipróbálta magát raj­tunk: belvíz, gázkitörés, árvíz, hóvihar, ráadásul a szomszé­dunkban háborús konfliktus zaj­lik. Derekas teljesítmény az or­szágtól, hogy az eddigi csapáso­kat sikeresen hárítottuk el. Las­san már hozzászokunk ahhoz, hogy valami olyasmi következik be, ami évtizedek óta nem for­dult elő az országban. Valóban, a természeti károk enyhítésére és a veszélyek elhá­rítására sokkal nagyobb összege­ket kellett költenünk a közpén­zekből, mint amennyit korábban terveztünk. Mindeddig 24 mil­liárd forintot fordítottunk erre a célra. Kilencet kárelhárításra, 15 milliárdot pedig kárenyhítésre. Ez hatalmas összeg. A helyzetünk annyival nehe­zebb most, hogy ezt a 24 milliár­dot egészen másra is fordíthattuk volna. Ebből a pénzből építhet­tünk volna 24 kilométer autópá­lyát, jelentős nyugdíj- és béreme­lést hajthattunk volna végre, meg­emelhettük volna a gyermekek után járó adókedvezmény mérté­két, és tovább is sorolhatnám. Ez az összeg egyébként is jó­val több, mint amennyit az el­lenzék indítványozott a káreny­hítésre. A kormány nem járult hozzá, hogy elfogadva ezt az in­dítványt, kevesebbet szánjon er­re a célra. Valamint ahhoz sem, hogy a titkosszolgálatoktól és a Miniszterelnöki Hivataltól von­juk el ezeket az összegeket, ha­nem a költségvetés általános tar­talékának terhére fizetünk ki a 24 milliárd forintból összesen 15 milliárdot. Szerencsétlennek tartom azokat a javaslatokat, melyek az államot akkor akarják meggyengíteni, amikor a déli határok közelében katonai konf­liktus zajlik. Ilyen körülmények között gyengíteni az állam fel­derítő- és elhárítóképességét, valamint az államot irányító központot, a Miniszterelnöki Hivatalt, az ország biztonságát veszélyeztető lépés lenne. Ezért ezeket a javaslatokat nem fogad­hatjuk el. N. M.: - Mindezek fényé­ben tartható-e a kormány­program, vagy esetleg irányváltásra kényszerül a kormány? O. V: - Terveinket csak cse­kély mértékben módosítottuk. Néhány beruházást, melyet sze­rettünk volna már idén elindíta­ni, csak jövőre tudunk megkez­deni. Ezek elsősorban infrastruk­turális beruházások. A legtöbb elképzelésünket azonban meg tudjuk valósítani. Negyvenkét év után az idén először épül Magyar­­országon új vasútvonal, a ma­gyar-szlovén pálya. Ezt szimbo­likus eseménynek érzem. A ma­gyar társadalom életereje megint elérte azt a szintet, amikor bele mer vágni egy ilyen nagyarányú fejlesztésbe. Tíz év alatt terveink szerint 600 kilométer autópályát épí­tünk fel, 2002-ig ebből legalább 160 kilométerrel elkészülünk. Nem mondtunk le a Nemzeti Színház megépítéséről, a budai Vár háborús sebhelyeinek be­­gyógyításáról, és kulturális beru­házásokról sem. Nem mondtunk le a vidékfejlesztésről, az egész­ségügy reformjáról. Ami pedig az ország állapotát illeti, a családok túlnyomó több­sége maga is érezheti életkörül­ményeinek javulását. Ezt egyéb­ként néhány, a gazdaság állapo­tát jól tükröző adat is megerősíti. Például az első negyedévben az alsó- és középkategóriás gépko­csik vásárlásának aránya mint­egy 25 százalékkal nőtt. A lakás­­építési kapacitások lekötésében az első negyedévben az előző év hasonló időszakához képest 50 százalékos növekedés tapasztal­ható. Ezek mind olyan számok, amelyek nem csupán azt mutat­ják, hogy javul a polgárok hely­zete, nem csak azt, hogy nyu­godt, polgári építkezés folyik az országban, hanem azt is, hogy a családok bíznak a jövőben. Hi­szen ezeknek a beruházásoknak a nagy részét nem önerőből te­szik a családok, hanem úgy lát­ják, hogy a következő években teljesíteni tudják az így vállalt kötelezettségeiket, fizetni tudják a felvett hiteleket. A hitelkamatok pedig, bár lassabban, mint szerettem volna és vártam is, de csökkentek. A gazdaságpolitikánkkal mi is igyekszünk ehhez hozzájárulni. A Nemzeti Bank csökkenti a ka­matokat, és a forintot is erősít­jük. A csúszóleértékelés ütemét ebben az évben legalább lassít­juk. Most már reálisan állíthat­juk, hogy 2002-re a forint folya­matos leértékelődését meg tud­juk állítani. N. M.: — A hétköznapi em­ber számára ugyan kicsit misztikusnak tűnnek a so­kat emlegetett gazdasági mutatók, ugyanakkor itt­hon és külföldön egyre-más­­ra jelennek meg olyan elem­zések, melyek szerint való­ban elismerésre méltó az infláció csökkenésének mértéke, de a gazdasági nö­vekedés nem fogja elérni a tervezettet, a fizetési mérleg és a költségvetés hiánya pe­dig kedvezőtlen tendenciá­kat indíthat el... O. V.: - Valóban, ezek a szá­mok bizonyos távolságra van­nak a mindennapi élettől. Én sem emlékszem rá, hogy bármi­kor hazamentem Alcsútdobozra, bárki megkérdezte volna tőlem, hogy áll a fizetési mérleg, és mi lesz a költségvetés hiányával. Ellenben meg szokták kérdezni, hogy vegyenek-e fel kölcsönt, vagy hogy mi lesz a bérükkel. Ettől persze ezeknek a nagy gaz­dasági összegzőszámoknak a je­lentőségét még nem szabad le­becsülnünk. Ami biztosnak lát­szik az első negyedév után - s bár az év hátralévő része tarto­gathat még meglepetéseket -, azt mondhatjuk, hogy a fizetési mérleg kedvezően alakul. Szem­ben a vészjelzésekkel, melyeket a mostani kormánnyal szemben ellenszenvvel, előítélettel visel­tető közgazdászok adtak, min­den várakozásnál kedvezőbben alakult ez a mutató. A költségve­tés hiánya viszont az időará­nyosnál valóban jelentősen na­gyobb az első negyedévben. Ez részben nem meglepő, mert a korábbi évek gyakorlata is ez volt, másfelől ezért van a költ­ségvetésben egy 40 milliárdos extra tartalék. Emlékezhetünk, hogy a költségvetés kiadási ol­dalát 4 százalékos, míg a bevé­teli oldalát 5 százalékos növeke­désre terveztük. Ehhez a tarta­lékhoz szükség esetén bármikor fordulhatunk, ha a helyzet meg­kívánja. Összegezve: ma sem irány­váltásra, sem gazdaságpolitikai kiigazításra nincs szükség. Ha szükségessé válik, kellő helyzet­­értékelés után ezt a kormány el­végezheti. N. M.: - Kicsit távolabbra tekintve: 1997-ben brit köz­gazdászok kiszámolták, hogy Magyarország soha nem érheti utol gazdasági fejlettségében az uniós or­szágokat, mivel azok növe­kedési üteme gyorsabb. Mi a helyzet most? Utolérhet­­jük-e, és mikor a fejlett Nyugat életszínvonalát? O. V.: - Az Uniónak most is van olyan állama, amelynek élet­­színvonalától, gazdasági teljesí­tőképességétől, versenyképessé­gétől nem maradunk el jelentős mértékben. A magyar ember azonban Ausztriát szokta mérce­ként magunk elé állítani, s az ön kérdését úgy fogalmazza meg, hogy belátható időn belül elér­­jük-e az osztrákok életszínvona­lát? Erre azt tudom mondani, hogy akiknek a 25-30 év belát­ható, azok igen. Az ötvenéves le­maradást, amelyet a szocializ­mus idején felhalmoztunk, pon­tosabban ránk mért a történelem, azt a következő 25, de semmi­képpen sem több mint 30 év alatt le tudjuk dolgozni. Amikor a gazdaságpolitikáról gondolko­dom - persze nem elfeledkezve a rövid távú hatásokról -, a dönté­seket ehhez a 25-30 éves távlat­hoz igazítom. Ezért tartom a leg­fontosabbnak a gazdasági növe­kedés mutatóját, ezért került az új, 1998-ban elindított gazdaság­­politikánk középpontjába a csa­ládok támogatása és a növeke­dés. Azt tartom a legfontosabb­nak, hogy növekedésünk üteme hosszabb távon is legalább két­szerese legyen az Európai Unió átlagának. N. M.: - Számszerűsítve: ehhez van szükség a 7 szá­zalékos gazdasági növeke­désre? Mennyiben reális cél ez ebben a kormányzati cik­lusban? O. V.: - Ez reális elképzelés volt, és reális is maradt az előt­tünk álló esztendőkre nézve. Bár a világgazdaságban éppen más tendenciák érvényesülnek, s megpróbáltatások is érték az or­szágot, ezért a következő egy­két évben nem érhető el, de a ciklus végére, tehát 2002-re 6,5 százalékos növekedéssel számo­lunk. N. M.: - Mennyiben befo­lyásolják a kormány mun­káját, fent is vázolt tervei­ket a meglehetősen nagy visszhangot kapott munka­­vállalói érdekegyeztetési konfliktusok? Hogyan kép­zeli el az érdekegyeztetés ideális formáját? O. V.: - Ami az érdekvédel­met illeti, a mi kiindulópontunk, hogy a magyar polgárok érdekei­nek első számú védője a magyar kormány, hiszen ezért választot­ták meg. Következésképpen nem a kormánnyal szemben kell vé­deni a munkavállalókat. A mun­kavállalókat a munkahelyeken, a nekik munkát adókkal szemben kell védeni. A magyar polgárok érdekeit a legmagasabb szinten, a költségvetésben, a politika te­rületén, az ország nagy ügyeiben általában a kormány képviseli. Mindig érdemes szem előtt tarta­nunk azt is, hogy bár a legszéle­sebb, legmélyebb felhatalmazás­sal a kormány rendelkezik, hi­szen a parlamentet a polgárok választották, ugyanakkor az is igaz, hogy a kormány sokaknak munkaadója is. Ahol a kormány a piacgazda­ság jellegéből adódóan nem tud közvetlen védelmet nyújtani, az a munkahelyek világa, ahol va­lóban előfordul, hogy a munka­­vállaló kiszolgáltatott helyzetbe kerül, méltánytalanságok érik, ilyenkor van szükség a szakszer­vezetekre. Európában nem szokás, hogy a nagy gazdasági kérdésekről, mint amilyen például az adó­rendszer, olyan megállapodások részese legyen a szakszervezet, mint nálunk az elmúlt időszak­ban, egyébként sikertelenül. Nincs is a világban olyan szak­­szervezet, amely feljogosítva érezné magát arra, hogy olyan kérdéseket döntsön el, amelye­kért a kormány viseli a felelőssé­get. A magyar szakszervezeti mozgalomnak persze megvan a maga története, s ez bizonyos meghatározottságokat jelent a jelenre és a jövőre nézve. A ma­gyar szakszervezeti mozgalom nagyobbik része - ezt a kor­mánynak tudomásul kell vennie - bent ül az ellenzék padsorai­ban. Ezért nehéz rájönnöm néha, hogy egy képviselő éppen ellen­zéki politikusként, vagy szak­­szervezeti vezetőként fejti ki vé­leményét. Ha nem választjuk szét a funkciókat - ez nem min­dig könnyű -, akkor előállhat az a helyzet, amikor a szakszerve­zeti tagokat ellenzéki pártpoliti­kai célokra használják fel. Ez nem helyes. Biztatónak tartom, hogy az érdekegyeztetésnek az Unióban bevett formáit itthon is meg tud­juk honosítani. Ez egy átgondolt és többszintű rendszer. Legfon­tosabb eleme, a Gazdasági Ta­nács már két alkalommal ülése­zett is. Ebben a gazdasági élet minden jelentős szereplőjének képviselője részt vesz, elmondja észrevételeit, javaslatait a kor­mány tervezett lépéseivel kap­csolatban. Az is előfordult, hogy a kormány által egyébként nem tervezett lépés így valósult meg. A szakszervezetek esetében is azt tartanánk szerencsésnek, ha segítenének a kormányprogram megvalósításában. A kormány partnerként tekint a szakszerve­zetekre. A rendszer második eleme, az Országos Munkaügyi Tanács is megkezdte működését. Ebben a munka világával összefüggő je­lenségek kerülnek napirendre. Hamarosan megtartja első ülését az Integrációs Tanács, amely új elem az érdekegyeztetésben. Ed­dig nem volt átlátható fóruma az uniós csatlakozással kapcsolatos kérdéseknek, egyeztetéseknek, ez most létrejön. N. M.: - Újdonsült NATO- tagként a szomszédban zaj­ló konfliktus hazai fogadta­tása nem teljesen egyértel­mű. Bár tevőlegesen az or­szág nem vesz részt a hadi cselekményekben, a helyzet nem megnyugtató, különö­sen ha a harmadmilliós vaj­dasági magyarság sorsát tekintjük. Valóban bizton­ságot nyújt-e nekünk a NATO, és van-e beleszólá­sunk a szervezet döntései­be? O. V.:­­ Természetesen a NATO-n belül sem lehet figyel­men kívül hagyni, hogy az egyik ország nagy és erős, a másik ke­vésbé erős és kisebb, az egyik a NATO közös kiadásaihoz óriási mértékben járul hozzá, míg a másik szerényebben. Azt sem le­het figyelmen kívül hagyni, hogy egyes országok hadi ta­pasztalatai nagyobbak, mint a másiké. Ugyanakkor a NATO ta­nácsának a miniszterelnökök ta­nácsában minden országnak vé­tójoga van a fontosabb kérdések­ben. N. M.: - És ez ténylegesen így is működik? O. V.: - A NATO arra törek­szik, hogy ne erőből dőljenek el a kérdések, hanem egyeztetések és megbeszélések során, tehát nem szokott vétóra sor kerülni. Ha például valamely ország erőteljesen jelzi az ellenvéle­ményét, akkor abban a kérdés­ben általában nem születik dön­tés, hanem további egyeztetést kérnek, amíg valamilyen komp­romisszum nem születik. Az, hogy 19 ország demokratikusan hoz döntést, és mindenkinek vé­tójoga van, egyszerre erőssége és gyengesége is a szervezet­nek. A döntésmechanizmus így jelentősen lassúbb, mint például a diktatórikus felépítésű Varsói Szerződésben volt. De a NATO szervezetileg is jelentősen kü­lönbözik a Varsói Szerződéstől. Minden tagállamnak megvan a saját nemzeti hadereje, és meg­jelöli azokat az egységeit, ame­lyeket a szervezet működéséhez felajánl. Tehát az egész magyar hadsereg nem áll NATO-irányí­­tás alatt. Van néhány olyan vonatkozá­sa is a NATO-tagságunknak, amely még nem tudatosodott igazán széles körben. A magyar szellem néhány önmeghatározá­sa nem érvényes többé. Az egyik ilyen visszatérő érzésünk, hogy magányosak vagyunk és egyedül vagyunk. Ma már ez nem igaz. Magyarországot ma megtámadni olyan, mintha vala­ki egyszerre üzenne hadat töb­bek között az Amerikai Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniá­­nak és Németországnak. Hason­lóképpen meghaladott a „nyu­gati világ - és kereszténység utolsó védőbástyája” szállóige. Ma már a nyugati világ sokkal inkább véd bennünket, mint mi a Nyugatot. N. M.: - Sokan érvelnek ugyanakkor azzal, hogy a jugoszláv határ közelében összevont páncélosok egy országukkal háborút viselő szövetség tagjával néznek szembe, ugyanakkor a NATO a magyarlakta területeket is bombázza... O. V: - Ez akkor is így lenne, ha nem lennénk a NATO tagjai, azzal a különbséggel, hogy ak­kor Magyarországnak gyengén és védtelenül kellene szembe­néznie ezzel a veszéllyel. Bulgá­ria és Románia most hasonló helyzetben van, mint amikor szeptemberben a még nem NATO-tag Magyarország fel­ajánlotta légterét és repülőtereit egy már akkor tervezett NATO- akcióhoz. Mégis felajánlják rep­tereiket és légterüket. Mi sokkal jobb helyzetben vagyunk, mert úgy tesszük meg ezeket a lépé­seket, hogy egyúttal élvezzük a NATO teljes körű biztonsági ga­ranciáit. N. M.: - Körvonalazódik-e valamilyen háború utáni rendezési terv Jugoszláviá­ra vonatkozóan? Milyen jo­gokra számíthatnak a vaj­dasági magyarok? O. V.: - Eddig csak egyes ál­lamok óvatos elképzelései kör­vonalazódtak. Mindenesetre azok után, hogy Jugoszláviában nyílt népirtás folyik, nem kép­zelhető el olyan rendezési terv, amelyik nem adja meg ugyan­azokat a jogokat, életlehetősége­ket a nem szerb nemzetiségű polgároknak, mint amilyeneket Nyugat-Európában a nemzeti ki­sebbségek élveznek. Sőt, azt gondolom, hogy a körülmények­re való tekintettel példátlanul széles jogokat kaphatnak a vaj­dasági magyarok is. Lovas Lajos Megfigyelési ügy: „A tényeket előbb-utóbb mindenkinek tudomásul kell vennie’ Nyugodt, polgári építkezés folyik Beszélgetés Orbán Viktor miniszterelnökkel Fotó: Hatlaczki Balázs Belpolitika ­ 1999. május 3., hétfő

Next