Napi Magyarország, 2000. február (4. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-19 / 42. szám

2000. Február 19., szombat Nézet Tizenhét lövés a miniszterre február hetedikén este ismeretlen tettesek megölték Pavle Bulatovics jugoszláv védelmi minisztert. Az ötvenkét éves montenegrói származá­­sú­ Bulatovics négy évig volt­­montenegrói­­ köztársasági és szövetségi (jugoszláv) belügyminiszter, majd hét évig vezette­ a jugoszláv védelmi tárcát.Kiszolgált három miniszterelnököt és három államfőt - de soha nem volt rá panasz, mert lojális realistaként minden parancsot végre­hajtott, főleg azokat, amelyek Milosevics elnöktől érkeztek. ■ Varga Szilveszter Bulatovics veszélyes tisztségeket töl­tött be, de soha nem volt igazi döntés­hozói pozícióban. Ha kellett, aláírta a mozgósítási rendeletet, szükség esetén viszont előterjesztette az amnesztia­törvényt. 1997-ben nem ellenezte több nyugalmazott jugoszláv tábornok ja­vaslatát, hogy az ország kérje felvéte­lét a NATO-ba, két évvel később vi­szont szembeszegült az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével, miközben egész idő alatt támogatta Jugoszlávia közeledését Kína és Oroszország felé. Bulatovics volt a legmagasabb ran­gú tisztségviselő azok közül a jugo­szláv politikusok közül, akik az utóbbi két-három évben merénylet áldozatául estek. Ez a gyilkosság azonban kilóg a sorból, semmiféle olyan kézzelfogható adat nincs, amely alapján legalább va­lamilyen teóriát felállíthatnánk arra, hogy mi húzódik meg a hátterében. Spekulációk ugyan léteznek, de ezek általában csak a politikai helyzet önké­nyes értelmezésén alapulnak, nem va­lódi információkon. Egyesek például azt állítják, hogy Bulatoviccsal egy fegyverkereskede­lemmel foglalkozó maffiacsoport vég­zett, Jugoszláviában ugyanis a védelmi miniszter hatáskörébe tartozik a fegy­vereladás, akárcsak az új fegyverek be­szerzése. Belgrádban arról is beszél­nek, hogy a gyilkosságot montenegrói kormánykörök rendelték meg - Pavle Bulatovics ugyanis szembefordult Miko Djukanoviccsal -, illetve hogy Bulatovicsnak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott. De ez mind csak találgatás, nincs egyetlen olyan elfo­gadható verzió sem, amelyet tényekkel támasztanának alá. A Pavle Bulatovics ellen elkövetett merénylet mindenkit meglepett. Megfi­gyelők közül senki nem számított arra, hogy ő lesz a következő áldozat. Ő ma­ga sem tartott ilyesmitől, a gyilkosság estéjén is kíséret nélkül érkezett a Rád focicsapat vendéglőjébe, amely egy er­dő közelében áll, ahol a közvilágítás is rossz. Bulatovics természetesen hiva­talból rendelkezett testőrséggel, de ál­talában hazaküldte kísérőit. Az új esz­tendő eljövetelét például nyilvános he­lyen, a belgrádi Tri sesk­a (Három ka­lap) vendéglőben várta, és gyakran megfordult a Rád vendéglőjében, amely eddig a Belgrádban dolgozó montenegrói politikusok kedvenc he­lyének számított. A merényletet végrehajtók tudták ezt, és jól kitervelték az akciót. A ven­déglő ablakai a szokottnál magasabban vannak, ezért a támadó körülbelül öt méterre lehetett az ablaktól, amikor tü­zelni kezdett. Kint már sötét volt, az ál­dozat és a vele egy asztalnál ülők nem láttak semmit, de a merénylőnek sem volt túl sok ideje, mert az ablakból rá­vetődő fény megvitágította, ezért nem célozgathatott hosszasan. A leadott lö­vésekből arra lehet következtetni, hogy erre nem is volt szüksége. A merénylő kalasnyikovot használt, és a három, rö­vid sorozatban leadott tizenhét lövés mindössze fél négyzetméteres terüle­ten szóródott szét. Kalasnyikoval na­gyon nehéz jól célozni, és kitűnően kell ismernie a fegyvert annak, aki húsz-hu­szonöt méteres távolságból ennyire pontos lövéseket ad le. A miniszterbe sok golyó fúródott, és a lövések közül szinte mind halálos volt: a fejét, nyakát, tüdejét, szívét, má­ját és lépét találták el. Menthetetlen ál­lapotban szállították kórházba, az or­vosok a nyaki vérzést nem tudták elál­lítani. Az egyik orvos úgy nyiatkozott, hogy mindent megtettek az életben tar­tásáért, de nem lehetett rajta segíteni, mert a szívét is szétroncsolta egy golyó. Pavle Bulatovics nem volt nagyon fontos ember, ám ennek ellenére nem lehet kizárni, hogy a gyilkosságnak vannak politikai motívumai, ugyanúgy, ahogy lehetnek üzleti vagy magánélet­beli okai is. A jugoszláv védelmi politi­kát a Védelmi Tanács alakítja, amely­ben Milosevics elnöké a döntő szó. A védelmi miniszter nem tagja a testület­nek, bár az üléseken részt vesz, akár­csak a szövetségi miniszterelnök, sza­vazati joggal azonban egyikük sem rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt je­lenti, hogy Pavle Bulatovicsot nem vonták be az utóbbi évek háborúinak kitervelésébe, rá csak végrehajtói sze­rep hárult - bár ez nem mentesíti a fe­lelősség alól. A merényletet követően Jim Landale, a hágai Nemzetközi Törvény­szék szóvivője úgy nyilatkozott, hogy Pavle Bulatovics neve nem szerepelt a törvényszék által háborús bűnökkel gyanúsított személyek listáján. Nem sokkal később Graham Blewitt, a Nemzetközi Törvényszék főügyészé­nek helyettese megerősítette, hogy ed­dig tényleg nem emeltek vádat Bulatovics ellen, de közölte azt is, hogy vizsgálat folyt ellene, és nem csak a ko­szovói válságban játszott szerepe miatt. Ami a gyilkosság politikai következmé­nyeit illeti, szembetűnő, hogy már né­hány órával a merénylet után belgrádi kormánykörökben olyan vélemények hangzottak el, hogy Jugoszláviában megjelent a terrorizmus, és ennek, illet­ve Pavle Bulatovics meggyilkolásának kiváltója a nemzetközi közösség. Ez az első alkalom, hogy a jugoszláv fővárosban terrorizmusról beszélnek, eddig ugyanis hivatalosan mindig alvilá­gi leszámolást emlegettek, amikor Belg­rádban politikai színezetű gyilkosság történt. A most először említett terroriz­must kormánykörökben azonnal össze­függésbe hozták a nemzetközi ténye­zőkkel, amelyek viszont az ellenzékkel állnak kapcsolatban, ami ürügyül szol­gál az ellenzékre és a független sajtóra nehezedő nyomás fokozására. Megkezdődött tehát az általános bi­zonytalanság légkörének megteremté­se Jugoszláviában. Hivatalos körök an­nak látszatát igyekeznek kelteni, hogy ha a védelmi miniszter megölhető, ak­kor nincs biztonságban senki, veszély fenyegeti az egész országot, méghozzá belföldről és külföldről egyaránt. Vojiszlav Seselj radikális vezető, aki a szerb kormányfő helyettese is, nemrég kijelentette, hogy Pavle Bulatovics a Jugoszlávia elleni nyugati és amerikai állami terrorizmus áldozata, és egyút­tal árulással vádolta meg a B2-92-es független rádiót, továbbá a Danas, Glas javnosti, Blic és Vecsernye novoszti című lapokat, amelyek a cset­­nikvajda véleménye szerint azok szol­gálatába álltak, akik szerb gyermeke­ket ölnek le. Seselj még hozzátette, hogy az említett rádió és lapok újság­írói közül senki se gondolja azt, hogy túlélheti a politikusok „esetleges likvi­dálását”. Momcsilo Perisics tábornok - a ju­goszláv hadsereg vezérkari főnöke, aki már korábban átpártolt az ellenzékhez, és jelenleg a Demokratikus Szerbiáért Mozgalom (PDS) elnöke - úgy nyilat­kozott, hogy Seseli azért fenyegetőzik, mert fél. Perisics tábornok azzal igye­kezett megnyugtatni az újságírókat és a közvéleményt, hogy Seselj a fenyege­tő szavak kimondásával azt szerette volna tudatni mindenkivel, hogy ő ma­ga is tart valamitől. Perisics véleménye szerint könnyen elképzelhető, hogy Ju­goszláviában hamarosan rendkívüli ál­lapotot vezetnek be, persze nem azért, mert erre valaki vagy valami okot ad­na, hanem azért, mert a belgrádi kor­mány ezáltal könnyebben felszámol­hatná a szerbiai ellenzéket, és megfé­kezhetné a montenegrói kormány önállósulási törekvéseit. Szerbiában sokan abban remény­kednek, hogy nem robban ki polgár­­háború, hiszen az ellenzék és a köré tömörülő erők nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel egy polgárháború megvívható. Az el­lenzék számára az egyetlen esély az, hogy kitart, és kizárólag politikai esz­közökkel válaszol a hatóságok radi­kálisabb lépéseire, még a rendkívüli állapot esetleges bevezetésére is. A kérdés csak az, hogy megakadályoz­­ható-e a totális diktatúra kialakulása, és ha kialakul, meddig maradhat fenn Jugoszláviában. ) ,, Fizetett vagy sorozásos rendszerű sereg? "­­ A magyar haderőreform kérdései Kevés olyan ország létezik, amely történelme során fel tudta oldani azt az ellentmondást, amely a béke és a háborús időszak között mindig is fennállt; nevezetesen, hogy mennyi a szükséges és az elégséges haderő. A békében nagy katonai erőt felvonultató országok szomszédait ugyan­is bizonytalanság keríti hatalmába, és arra ösztönzi őket, hogy maguk is növeljék védelmi erejüket. ■ Cs. Szabó Béla A magyar történelem első ismert kato­nai doktrínája a honfoglalás utáni kor­ból való, amikor a király véres kardot küldött szét az országban, hogy fegy­verbe szólítsa hűbéreseit. Később a technikai fejlődés és a tapasztalatszer­zés jelentős mértékben növelte az or­szág védelmi képességét, azonban bár­milyen jó is egy doktrína, tudni kell, hogy a kis országok végső soron nem tudnak ellenállni a túlerőnek - mint ahogy ez a tatár és török időkben be is bizonyosodott. Az Osztrák-Magyar Monarchia lét­rejöttével nem sok lehetősége volt rá a magyarságnak, hogy a nemzet védel­méről gondoskodjon, hisz a védelem kérdése szorosan összefonódott Auszt­ria érdekével. A védelmi elgondolások megalkotásának joga Bécsre szállt, és a magyarságnak csak a kirótt feladatok végrehajtására volt lehetősége. Egé­szen 1920-ig nem is volt módja az or­szágnak megfogalmazni védelmi straté­giáját, igaz, ekkor is - történelmi lép­tékben mérve - csak pillanatokra. A trianoni döntés után - amikor a környező államok szinte mindegyike katonai ellenfélként lépett fel - a győz­tesek hatalmi diktátuma erősen korlá­tozta az ország nemcsak támadó, de vé­delmi erejét is. Az akkori politikai veze­tés igyekezett kijátszani a diktátumban szereplő kötöttségeket és ellenőrzése­ket. Például úgy, hogy rendfenntartó erőnek álcázott reguláris egységeket, vagy a honi légierő megteremtése érde­kében felgyorsította a polgári repülés megszervezését és fejlesztését. A tiltott hadieszközök kettős könyvelésével (A és B osztályú fegyver, ahol a B osztályú az engedélyezettnél nagyobb űrmérté­kű volt), valamint más hasonló trükkös módon próbálták növelni a haderő vé­delmi kapacitását. 1945 után a kommunisták militaris­tának kiáltották ki az országot koráb­ban irányító politikai kört és a katonai vezetést - annak ellenére, hogy az ak­kori vezetés sohasem számolt a Szov­jetunió lerohanásával -, elfedve az álta­luk Moszkva utasítására felállított 150-170 ezer fős kommunista hadsereg igazi szándékát, amelyet ma már közis­mert módon (a Brenner-hágón keresz­tül) a Pó síkságának elözönlésére akar­tak bevetni. Talán egyik oka az ország mostani nehéz gazdasági helyzetének az 1986-87-ig fenntartott, erejét megha­ladó katonai létszám és technika. A katonai stratégiát döntően befo­lyásolja a földrajzi helyzet. Anglia például békeidőben nagyon kényel­mes pozícióban van, hisz a védelem szempontjából elegendő számára egy jól fizetett hivatásos állomány. Nem szükséges évtizedeken keresztül so­rozott katonákat kiképeznie, mert, szigetország lévén, hadi helyzet ese­tén marad elegendő ideje arra, hogy felkészüljön a válaszlépésre. Egy szi­getország körül ugyanis lehetetlen úgy csapatokat összevonni, hogy az észrevétlen maradjon. Éppen ezért szinte minden szigetor­szágban vagy tengeri védelemmel ren­delkező országban (Anglia, USA, Auszt­rália, Kanada, Japán) békeidőben kizá­rólag fizetett katonák látják el a kato­nai védelmet. Ez természetesen csak addig van így, ameddig háborús helyzet nem alakul ki, vagy az adott ország stratégiai érdekei nem kiváltják más­képp. (A második világháborúban az USA katonákat sorozott, a vietnami há­ború idején pedig újból bevezette a sor­kötelezettséget.) Az ellenpélda Fran­ciaország, ahol az idegenlégió kivételé­vel ma is van sorkatonai szolgálat. Magyarország földrajzi helyzete ki­mondottan rossz, mivel semmilyen természetes védelem nem létezik az ország határai körül. A két világhábo­rú között jelentős korlátok közé szorí­tották a haderő létszámát és fegyver­zetét. Később, amikor már engedett a trianoni ellenőrzés szigora, a kidolgo­zott katonai stratégiák csak bizonyos feltételekkel tudtak megfelelő védel­met biztosítani a szomszédos orszá­gok haderejével szemben. A vezérkar semmiképp sem számolt a szomszé­dos Szovjetunióval való katonai össze­csapással, oly nagy volt a két ország közötti különbség emberi és anyagi erőben egyaránt. Nem számolt Auszt­riával mint potenciális ellenféllel, mert hagyományosan jó kapcsolat volt a két ország között. Viszont szá­molt az akkori Csehszlovákiával, Szer­biával és Romániával felmerülő konf­liktussal, és erre megfelelő, a vezérkar által kidolgozott védelmi tervek álltak rendelkezésre. Kétségtelen tény, hogy nagy terü­letű és népességű országhoz nagy haderő tartozik. A kis országok tehát - ha lépést akarnak tartani a fejlődés­sel - kénytelenek megvásárolni a nagy országok modernnek és újdon­ságnak számító fegyvereit, illetve fegyverrendszereit. Akadnak persze kivételek is, mint például Izrael, amely az ország teherbíró képességé­nél lényegesen nagyobb és fegyverze­tében jobb minőségű haderőt tart fenn. De a hadsereg fejlettsége nem­csak a gazdaság helyzetétől, hanem a humán erőforrástól is függ. Az embe­rek létszámán túl ma már a képzett­ség is szerepet játszik. A fentiek bár­milyen leegyszerűsítése végzetes hi­ba (lásd a mai orosz hadsereget, amely elmulasztotta fenntartani a folytonos és gyors fejlődést). Honvédségünk mai gondjai szinte teljes egészében megegyeznek a két há­ború közötti időszak gondjaival. Az or­szág gazdasága olyan hadsereget tud fenntartani, amilyenre pénze van. Ez a technikára és a képzett emberfőkre egyaránt érvényes, tehát a hivatásosok­ból álló hadsereg felállítása elsősorban anyagi kérdés. Ha figyelembe vesszük, hogy az ország haditechnikai eszközei­nek zöme elavult, be kell látnunk, hogy a profi hadseregnek még nem jött el az ideje, annak ellenére, hogy hosszabb távon valóban célszerűbb lenne, mint a sorozásos rendszer. A fentieken túl azonban vannak más vonatkozások is, amelyekről illik szót ejteni. Nem tudni például, milyen megfon­tolásból tehető kötelezővé a hivatásos katonák számára, hogy kizárólag ők ál­dozzák életüket a haza oltárán. Feltéte­lezhető ugyanis, hogy a profi hadsereg gerincét azok adnák, akik az egziszten­ciálisan leszakadó rétegből verbuvá­lódnának, míg a tehetősebb réteg (mint történelmünk folyamán nagyon sok­szor­ kivonná magát a haza védelme alól. Gondot jelent az is, hogy egy mini­mális létszámmal működő, hivatásos állománnyal nehezen lehetne elhárítani egy esetleges nukleáris vagy vegyi ka­tasztrófa következményeit, hisz a vilá­gon mindenütt a hadsereg van felsze­relve és kiképezve az ilyen jellegű fel­adat megoldására. Nem lehet tudni azt sem, hogy egy hirtelen kialakult közép­európai válság esetén milyen módon tudna megbirkózni feladatával a profi hadsereg, ha nincs kellően kiképzett utánpótlási állomány. Sajnálatos, hogy a haza védelmének kérdése politikai érdekek kereszttüzé­be került, pedig túl kellene már lépni azon az idegenszerű szemléleten, amely­­lyel a katonákat folytonos megalkuvás­ra kényszerítik. Az amerikai zöld sap­kás alakulat sem attól vált híressé, hogy eltörölték a reggeli tornát, hanem attól, hogy magasra emelték a követel­mények szintjét. Lehet pártok zászlajá­ra tűzni a sorkatonai szolgálat eltörlé­sének ügyét (Mécs Imre, Magyar Bá­lint), lehet aláírásgyűjtést kezdemé­nyezni, ám ezek az akciók csak kárt okozhatnak az országnak. Lehet párta­lapon szidni a jelenlegi kormányt és ka­tonai vezetést, mert hideg vízben fürde­­nek a katonák, és lehetett - szintén pártpolitikai alapon - ugyanerről négy évvel ezelőtt mélyen hallgatni. Persze a fent nevezett urak arra is hivatkozhatnak, hogy a NATO-tagság olyan biztonságot jelent, amely fölös­legessé teszi a hadkötelezettség fenn­tartását. Ebben részben igazuk is van, de köztudott, hogy az életben semmit nem adnak ingyen, így a NATO-tag­ság áldozatvállalásra is kötelezhet minket. Másodsorban mindenki ta­pasztalhatta, hogy a politikai stabili­­tás akár órák alatt radikálisan meg­változhat (erre a Szovjetunió össze­omlása a legjobb példa). A hadsereg ügyét egyszer s minden­korra megoldanánk, ha eldöntenénk (mind a 10 millióan), hogy nekünk nem kell katonaság. Ezt tették az osztrákok is, igaz, egészen más történelmi kons­tellációban. Ekkor viszont a NATO ten­né fel a kérdést, hogy ebben az esetben miért vállalna többletkockázatot ér­tünk, ha mi semmit sem vagyunk haj­landók tenni a saját biztonságunkért. Nincs más lehetőség, mint az, hogy a magunk szerény eszközeivel magunk is hozzájárulunk az európai biztonság fenntartásához. Fentebb már említettük, hogy a pro­fi hadsereg felállítása elsősorban gaz­dasági kérdés, tehát előrelépés csak nagyobb anyagi áldozat mellett képzel­hető el, vagyis a sorkötelezettséget, gazdaságunk állapotára való tekintet­tel, egyelőre meg kell tartani. Cseppet sem mellékesen a hazaszeretetet is erő­síteni kellene, kiváltképp az ifjabb nemzedékekben. A majdani, minél erő­sebb hivatásos hadsereg finanszírozá­sához pedig alaposan fel kell pörgetni a gazdaság motorját, és nem utolsósor­ban be kell kapcsolódni a NATO fegy­verarzenáljának fejlesztésébe és gyár­tásába, mert nem lehetséges valameny­­nyi NATO-kompatibilis fegyver csak és kizárólag export útján történő beszer­zése. A jelenleg rendelkezésre álló pénz­ből csak havi bruttó 25-40 ezer forintot tudnak fizetni egy hivatásos katoná­nak. Mit ér az a katona, aki ennyi pén­zért hajlandó bevonulni? Talán raktáro­­si vagy más, egyszerű feladat elvégzé­sére alkalmazható. Semmiképpen sem lehet ilyen összegért megfelelő embert találni komoly, kvalifikált munkára, a mai kor igényeinek megfelelő, magas szintű technika kezelésére, s ez szintén azt bizonyítja: a magyar professzionális hadsereg megalakulására még hosszú ideig várni kell. A professzionális hadsereg megalakulására még várni kellFotó: Burger Zsolt Napi Magyarország23

Next