Napi Magyarország, 2000. február (4. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-19 / 42. szám
2000. Február 19., szombat Nézet Tizenhét lövés a miniszterre február hetedikén este ismeretlen tettesek megölték Pavle Bulatovics jugoszláv védelmi minisztert. Az ötvenkét éves montenegrói származású Bulatovics négy évig voltmontenegrói köztársasági és szövetségi (jugoszláv) belügyminiszter, majd hét évig vezette a jugoszláv védelmi tárcát.Kiszolgált három miniszterelnököt és három államfőt - de soha nem volt rá panasz, mert lojális realistaként minden parancsot végrehajtott, főleg azokat, amelyek Milosevics elnöktől érkeztek. ■ Varga Szilveszter Bulatovics veszélyes tisztségeket töltött be, de soha nem volt igazi döntéshozói pozícióban. Ha kellett, aláírta a mozgósítási rendeletet, szükség esetén viszont előterjesztette az amnesztiatörvényt. 1997-ben nem ellenezte több nyugalmazott jugoszláv tábornok javaslatát, hogy az ország kérje felvételét a NATO-ba, két évvel később viszont szembeszegült az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével, miközben egész idő alatt támogatta Jugoszlávia közeledését Kína és Oroszország felé. Bulatovics volt a legmagasabb rangú tisztségviselő azok közül a jugoszláv politikusok közül, akik az utóbbi két-három évben merénylet áldozatául estek. Ez a gyilkosság azonban kilóg a sorból, semmiféle olyan kézzelfogható adat nincs, amely alapján legalább valamilyen teóriát felállíthatnánk arra, hogy mi húzódik meg a hátterében. Spekulációk ugyan léteznek, de ezek általában csak a politikai helyzet önkényes értelmezésén alapulnak, nem valódi információkon. Egyesek például azt állítják, hogy Bulatoviccsal egy fegyverkereskedelemmel foglalkozó maffiacsoport végzett, Jugoszláviában ugyanis a védelmi miniszter hatáskörébe tartozik a fegyvereladás, akárcsak az új fegyverek beszerzése. Belgrádban arról is beszélnek, hogy a gyilkosságot montenegrói kormánykörök rendelték meg - Pavle Bulatovics ugyanis szembefordult Miko Djukanoviccsal -, illetve hogy Bulatovicsnak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott. De ez mind csak találgatás, nincs egyetlen olyan elfogadható verzió sem, amelyet tényekkel támasztanának alá. A Pavle Bulatovics ellen elkövetett merénylet mindenkit meglepett. Megfigyelők közül senki nem számított arra, hogy ő lesz a következő áldozat. Ő maga sem tartott ilyesmitől, a gyilkosság estéjén is kíséret nélkül érkezett a Rád focicsapat vendéglőjébe, amely egy erdő közelében áll, ahol a közvilágítás is rossz. Bulatovics természetesen hivatalból rendelkezett testőrséggel, de általában hazaküldte kísérőit. Az új esztendő eljövetelét például nyilvános helyen, a belgrádi Tri seska (Három kalap) vendéglőben várta, és gyakran megfordult a Rád vendéglőjében, amely eddig a Belgrádban dolgozó montenegrói politikusok kedvenc helyének számított. A merényletet végrehajtók tudták ezt, és jól kitervelték az akciót. A vendéglő ablakai a szokottnál magasabban vannak, ezért a támadó körülbelül öt méterre lehetett az ablaktól, amikor tüzelni kezdett. Kint már sötét volt, az áldozat és a vele egy asztalnál ülők nem láttak semmit, de a merénylőnek sem volt túl sok ideje, mert az ablakból rávetődő fény megvitágította, ezért nem célozgathatott hosszasan. A leadott lövésekből arra lehet következtetni, hogy erre nem is volt szüksége. A merénylő kalasnyikovot használt, és a három, rövid sorozatban leadott tizenhét lövés mindössze fél négyzetméteres területen szóródott szét. Kalasnyikoval nagyon nehéz jól célozni, és kitűnően kell ismernie a fegyvert annak, aki húsz-huszonöt méteres távolságból ennyire pontos lövéseket ad le. A miniszterbe sok golyó fúródott, és a lövések közül szinte mind halálos volt: a fejét, nyakát, tüdejét, szívét, máját és lépét találták el. Menthetetlen állapotban szállították kórházba, az orvosok a nyaki vérzést nem tudták elállítani. Az egyik orvos úgy nyiatkozott, hogy mindent megtettek az életben tartásáért, de nem lehetett rajta segíteni, mert a szívét is szétroncsolta egy golyó. Pavle Bulatovics nem volt nagyon fontos ember, ám ennek ellenére nem lehet kizárni, hogy a gyilkosságnak vannak politikai motívumai, ugyanúgy, ahogy lehetnek üzleti vagy magánéletbeli okai is. A jugoszláv védelmi politikát a Védelmi Tanács alakítja, amelyben Milosevics elnöké a döntő szó. A védelmi miniszter nem tagja a testületnek, bár az üléseken részt vesz, akárcsak a szövetségi miniszterelnök, szavazati joggal azonban egyikük sem rendelkezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Pavle Bulatovicsot nem vonták be az utóbbi évek háborúinak kitervelésébe, rá csak végrehajtói szerep hárult - bár ez nem mentesíti a felelősség alól. A merényletet követően Jim Landale, a hágai Nemzetközi Törvényszék szóvivője úgy nyilatkozott, hogy Pavle Bulatovics neve nem szerepelt a törvényszék által háborús bűnökkel gyanúsított személyek listáján. Nem sokkal később Graham Blewitt, a Nemzetközi Törvényszék főügyészének helyettese megerősítette, hogy eddig tényleg nem emeltek vádat Bulatovics ellen, de közölte azt is, hogy vizsgálat folyt ellene, és nem csak a koszovói válságban játszott szerepe miatt. Ami a gyilkosság politikai következményeit illeti, szembetűnő, hogy már néhány órával a merénylet után belgrádi kormánykörökben olyan vélemények hangzottak el, hogy Jugoszláviában megjelent a terrorizmus, és ennek, illetve Pavle Bulatovics meggyilkolásának kiváltója a nemzetközi közösség. Ez az első alkalom, hogy a jugoszláv fővárosban terrorizmusról beszélnek, eddig ugyanis hivatalosan mindig alvilági leszámolást emlegettek, amikor Belgrádban politikai színezetű gyilkosság történt. A most először említett terrorizmust kormánykörökben azonnal összefüggésbe hozták a nemzetközi tényezőkkel, amelyek viszont az ellenzékkel állnak kapcsolatban, ami ürügyül szolgál az ellenzékre és a független sajtóra nehezedő nyomás fokozására. Megkezdődött tehát az általános bizonytalanság légkörének megteremtése Jugoszláviában. Hivatalos körök annak látszatát igyekeznek kelteni, hogy ha a védelmi miniszter megölhető, akkor nincs biztonságban senki, veszély fenyegeti az egész országot, méghozzá belföldről és külföldről egyaránt. Vojiszlav Seselj radikális vezető, aki a szerb kormányfő helyettese is, nemrég kijelentette, hogy Pavle Bulatovics a Jugoszlávia elleni nyugati és amerikai állami terrorizmus áldozata, és egyúttal árulással vádolta meg a B2-92-es független rádiót, továbbá a Danas, Glas javnosti, Blic és Vecsernye novoszti című lapokat, amelyek a csetnikvajda véleménye szerint azok szolgálatába álltak, akik szerb gyermekeket ölnek le. Seselj még hozzátette, hogy az említett rádió és lapok újságírói közül senki se gondolja azt, hogy túlélheti a politikusok „esetleges likvidálását”. Momcsilo Perisics tábornok - a jugoszláv hadsereg vezérkari főnöke, aki már korábban átpártolt az ellenzékhez, és jelenleg a Demokratikus Szerbiáért Mozgalom (PDS) elnöke - úgy nyilatkozott, hogy Seseli azért fenyegetőzik, mert fél. Perisics tábornok azzal igyekezett megnyugtatni az újságírókat és a közvéleményt, hogy Seselj a fenyegető szavak kimondásával azt szerette volna tudatni mindenkivel, hogy ő maga is tart valamitől. Perisics véleménye szerint könnyen elképzelhető, hogy Jugoszláviában hamarosan rendkívüli állapotot vezetnek be, persze nem azért, mert erre valaki vagy valami okot adna, hanem azért, mert a belgrádi kormány ezáltal könnyebben felszámolhatná a szerbiai ellenzéket, és megfékezhetné a montenegrói kormány önállósulási törekvéseit. Szerbiában sokan abban reménykednek, hogy nem robban ki polgárháború, hiszen az ellenzék és a köré tömörülő erők nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel egy polgárháború megvívható. Az ellenzék számára az egyetlen esély az, hogy kitart, és kizárólag politikai eszközökkel válaszol a hatóságok radikálisabb lépéseire, még a rendkívüli állapot esetleges bevezetésére is. A kérdés csak az, hogy megakadályozható-e a totális diktatúra kialakulása, és ha kialakul, meddig maradhat fenn Jugoszláviában. ) ,, Fizetett vagy sorozásos rendszerű sereg? " A magyar haderőreform kérdései Kevés olyan ország létezik, amely történelme során fel tudta oldani azt az ellentmondást, amely a béke és a háborús időszak között mindig is fennállt; nevezetesen, hogy mennyi a szükséges és az elégséges haderő. A békében nagy katonai erőt felvonultató országok szomszédait ugyanis bizonytalanság keríti hatalmába, és arra ösztönzi őket, hogy maguk is növeljék védelmi erejüket. ■ Cs. Szabó Béla A magyar történelem első ismert katonai doktrínája a honfoglalás utáni korból való, amikor a király véres kardot küldött szét az országban, hogy fegyverbe szólítsa hűbéreseit. Később a technikai fejlődés és a tapasztalatszerzés jelentős mértékben növelte az ország védelmi képességét, azonban bármilyen jó is egy doktrína, tudni kell, hogy a kis országok végső soron nem tudnak ellenállni a túlerőnek - mint ahogy ez a tatár és török időkben be is bizonyosodott. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttével nem sok lehetősége volt rá a magyarságnak, hogy a nemzet védelméről gondoskodjon, hisz a védelem kérdése szorosan összefonódott Ausztria érdekével. A védelmi elgondolások megalkotásának joga Bécsre szállt, és a magyarságnak csak a kirótt feladatok végrehajtására volt lehetősége. Egészen 1920-ig nem is volt módja az országnak megfogalmazni védelmi stratégiáját, igaz, ekkor is - történelmi léptékben mérve - csak pillanatokra. A trianoni döntés után - amikor a környező államok szinte mindegyike katonai ellenfélként lépett fel - a győztesek hatalmi diktátuma erősen korlátozta az ország nemcsak támadó, de védelmi erejét is. Az akkori politikai vezetés igyekezett kijátszani a diktátumban szereplő kötöttségeket és ellenőrzéseket. Például úgy, hogy rendfenntartó erőnek álcázott reguláris egységeket, vagy a honi légierő megteremtése érdekében felgyorsította a polgári repülés megszervezését és fejlesztését. A tiltott hadieszközök kettős könyvelésével (A és B osztályú fegyver, ahol a B osztályú az engedélyezettnél nagyobb űrmértékű volt), valamint más hasonló trükkös módon próbálták növelni a haderő védelmi kapacitását. 1945 után a kommunisták militaristának kiáltották ki az országot korábban irányító politikai kört és a katonai vezetést - annak ellenére, hogy az akkori vezetés sohasem számolt a Szovjetunió lerohanásával -, elfedve az általuk Moszkva utasítására felállított 150-170 ezer fős kommunista hadsereg igazi szándékát, amelyet ma már közismert módon (a Brenner-hágón keresztül) a Pó síkságának elözönlésére akartak bevetni. Talán egyik oka az ország mostani nehéz gazdasági helyzetének az 1986-87-ig fenntartott, erejét meghaladó katonai létszám és technika. A katonai stratégiát döntően befolyásolja a földrajzi helyzet. Anglia például békeidőben nagyon kényelmes pozícióban van, hisz a védelem szempontjából elegendő számára egy jól fizetett hivatásos állomány. Nem szükséges évtizedeken keresztül sorozott katonákat kiképeznie, mert, szigetország lévén, hadi helyzet esetén marad elegendő ideje arra, hogy felkészüljön a válaszlépésre. Egy szigetország körül ugyanis lehetetlen úgy csapatokat összevonni, hogy az észrevétlen maradjon. Éppen ezért szinte minden szigetországban vagy tengeri védelemmel rendelkező országban (Anglia, USA, Ausztrália, Kanada, Japán) békeidőben kizárólag fizetett katonák látják el a katonai védelmet. Ez természetesen csak addig van így, ameddig háborús helyzet nem alakul ki, vagy az adott ország stratégiai érdekei nem kiváltják másképp. (A második világháborúban az USA katonákat sorozott, a vietnami háború idején pedig újból bevezette a sorkötelezettséget.) Az ellenpélda Franciaország, ahol az idegenlégió kivételével ma is van sorkatonai szolgálat. Magyarország földrajzi helyzete kimondottan rossz, mivel semmilyen természetes védelem nem létezik az ország határai körül. A két világháború között jelentős korlátok közé szorították a haderő létszámát és fegyverzetét. Később, amikor már engedett a trianoni ellenőrzés szigora, a kidolgozott katonai stratégiák csak bizonyos feltételekkel tudtak megfelelő védelmet biztosítani a szomszédos országok haderejével szemben. A vezérkar semmiképp sem számolt a szomszédos Szovjetunióval való katonai összecsapással, oly nagy volt a két ország közötti különbség emberi és anyagi erőben egyaránt. Nem számolt Ausztriával mint potenciális ellenféllel, mert hagyományosan jó kapcsolat volt a két ország között. Viszont számolt az akkori Csehszlovákiával, Szerbiával és Romániával felmerülő konfliktussal, és erre megfelelő, a vezérkar által kidolgozott védelmi tervek álltak rendelkezésre. Kétségtelen tény, hogy nagy területű és népességű országhoz nagy haderő tartozik. A kis országok tehát - ha lépést akarnak tartani a fejlődéssel - kénytelenek megvásárolni a nagy országok modernnek és újdonságnak számító fegyvereit, illetve fegyverrendszereit. Akadnak persze kivételek is, mint például Izrael, amely az ország teherbíró képességénél lényegesen nagyobb és fegyverzetében jobb minőségű haderőt tart fenn. De a hadsereg fejlettsége nemcsak a gazdaság helyzetétől, hanem a humán erőforrástól is függ. Az emberek létszámán túl ma már a képzettség is szerepet játszik. A fentiek bármilyen leegyszerűsítése végzetes hiba (lásd a mai orosz hadsereget, amely elmulasztotta fenntartani a folytonos és gyors fejlődést). Honvédségünk mai gondjai szinte teljes egészében megegyeznek a két háború közötti időszak gondjaival. Az ország gazdasága olyan hadsereget tud fenntartani, amilyenre pénze van. Ez a technikára és a képzett emberfőkre egyaránt érvényes, tehát a hivatásosokból álló hadsereg felállítása elsősorban anyagi kérdés. Ha figyelembe vesszük, hogy az ország haditechnikai eszközeinek zöme elavult, be kell látnunk, hogy a profi hadseregnek még nem jött el az ideje, annak ellenére, hogy hosszabb távon valóban célszerűbb lenne, mint a sorozásos rendszer. A fentieken túl azonban vannak más vonatkozások is, amelyekről illik szót ejteni. Nem tudni például, milyen megfontolásból tehető kötelezővé a hivatásos katonák számára, hogy kizárólag ők áldozzák életüket a haza oltárán. Feltételezhető ugyanis, hogy a profi hadsereg gerincét azok adnák, akik az egzisztenciálisan leszakadó rétegből verbuválódnának, míg a tehetősebb réteg (mint történelmünk folyamán nagyon sokszor kivonná magát a haza védelme alól. Gondot jelent az is, hogy egy minimális létszámmal működő, hivatásos állománnyal nehezen lehetne elhárítani egy esetleges nukleáris vagy vegyi katasztrófa következményeit, hisz a világon mindenütt a hadsereg van felszerelve és kiképezve az ilyen jellegű feladat megoldására. Nem lehet tudni azt sem, hogy egy hirtelen kialakult középeurópai válság esetén milyen módon tudna megbirkózni feladatával a profi hadsereg, ha nincs kellően kiképzett utánpótlási állomány. Sajnálatos, hogy a haza védelmének kérdése politikai érdekek kereszttüzébe került, pedig túl kellene már lépni azon az idegenszerű szemléleten, amelylyel a katonákat folytonos megalkuvásra kényszerítik. Az amerikai zöld sapkás alakulat sem attól vált híressé, hogy eltörölték a reggeli tornát, hanem attól, hogy magasra emelték a követelmények szintjét. Lehet pártok zászlajára tűzni a sorkatonai szolgálat eltörlésének ügyét (Mécs Imre, Magyar Bálint), lehet aláírásgyűjtést kezdeményezni, ám ezek az akciók csak kárt okozhatnak az országnak. Lehet pártalapon szidni a jelenlegi kormányt és katonai vezetést, mert hideg vízben fürdenek a katonák, és lehetett - szintén pártpolitikai alapon - ugyanerről négy évvel ezelőtt mélyen hallgatni. Persze a fent nevezett urak arra is hivatkozhatnak, hogy a NATO-tagság olyan biztonságot jelent, amely fölöslegessé teszi a hadkötelezettség fenntartását. Ebben részben igazuk is van, de köztudott, hogy az életben semmit nem adnak ingyen, így a NATO-tagság áldozatvállalásra is kötelezhet minket. Másodsorban mindenki tapasztalhatta, hogy a politikai stabilitás akár órák alatt radikálisan megváltozhat (erre a Szovjetunió összeomlása a legjobb példa). A hadsereg ügyét egyszer s mindenkorra megoldanánk, ha eldöntenénk (mind a 10 millióan), hogy nekünk nem kell katonaság. Ezt tették az osztrákok is, igaz, egészen más történelmi konstellációban. Ekkor viszont a NATO tenné fel a kérdést, hogy ebben az esetben miért vállalna többletkockázatot értünk, ha mi semmit sem vagyunk hajlandók tenni a saját biztonságunkért. Nincs más lehetőség, mint az, hogy a magunk szerény eszközeivel magunk is hozzájárulunk az európai biztonság fenntartásához. Fentebb már említettük, hogy a profi hadsereg felállítása elsősorban gazdasági kérdés, tehát előrelépés csak nagyobb anyagi áldozat mellett képzelhető el, vagyis a sorkötelezettséget, gazdaságunk állapotára való tekintettel, egyelőre meg kell tartani. Cseppet sem mellékesen a hazaszeretetet is erősíteni kellene, kiváltképp az ifjabb nemzedékekben. A majdani, minél erősebb hivatásos hadsereg finanszírozásához pedig alaposan fel kell pörgetni a gazdaság motorját, és nem utolsósorban be kell kapcsolódni a NATO fegyverarzenáljának fejlesztésébe és gyártásába, mert nem lehetséges valamenynyi NATO-kompatibilis fegyver csak és kizárólag export útján történő beszerzése. A jelenleg rendelkezésre álló pénzből csak havi bruttó 25-40 ezer forintot tudnak fizetni egy hivatásos katonának. Mit ér az a katona, aki ennyi pénzért hajlandó bevonulni? Talán raktárosi vagy más, egyszerű feladat elvégzésére alkalmazható. Semmiképpen sem lehet ilyen összegért megfelelő embert találni komoly, kvalifikált munkára, a mai kor igényeinek megfelelő, magas szintű technika kezelésére, s ez szintén azt bizonyítja: a magyar professzionális hadsereg megalakulására még hosszú ideig várni kell. A professzionális hadsereg megalakulására még várni kellFotó: Burger Zsolt Napi Magyarország23