Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
Láttuk és hallottuk a boldogtalanságot. Az igazságok és a remekművek gyakori jellemzője, hogy egyszerűek. Lorca három versszakra komponált balladája is ilyen. Legalább addig, amíg nézzük. Mert ez a bizonyos egyszerűség inkább a néző, a szórakozni vágyó ember szemében, mint a színpadi jelenségben van. Mikor már elcsattannak az utolsó tapsok is, s kilépünk a novemberi éjszakába, akkor az első benyomások evidenciája szertefoszlik. Mindenekelőtt a művet oly gyakran jellemezni kívánó bántó vulgarizálásokon töprengünk el. Vajon valóban a „zsarnokság” drámáját láttuk? Vajon valóban csak /,sötét színű” ez a darab? A költő fölényesen elegáns summázása és a néző egyszerűsítése valóban ugyanazon egyszerűség-e? A miskolci színház előadása alkalmat ad arra, hogy e többször látott s mindig újnak tűnő remekművel kapcsolatban feleletet keressünk kérdéseinkre. S az a tény, hogy ettől a produkciótól feleletet várunk, egyúttal a színpadi megvalósítás kiválóságának elismerését jelenti. Jó előadás volt. A dráma rétegeit feltárta, színeit kibontakoztatta s ha a majdnem megvalósíthatatlant — költészet és vaskos realizmus lorcai szintézisét — nem is érte el, értelmes, gyönyörködtető munka volt. Mindenekelőtt: a látvány meggyőző. Az arany színű spanyol ég elviselhetetlen terhű mennyezetként borul Bernarda házára, melynek kőfalak közé zárt, tenyérnyi udvarán tengerszenvedés és szenvedély szorul össze. Ha e rabság kohézióját felszakítja valamilyen erő, a robbanás nyilvánvalóan maga alá temeti nemcsak az építményt, Bernarda társadalmát, de elemészti az egyeseket is. A színészek mozgásának, gesztusainak átgondolt koreográfiája már megszólalásuk előtt értelmezte a szöveget. Talán csak egyes tárgyak: a székek, mázas edények, tálca natúrája volt bántó. A jelzett környezet nehezen bírta hétköznapiságukat. Ugyanez mondható el a falon túli férfiak énekével kapcsolatban. A hangzás nem tudta a vágykeltésnek, a hangok kiváltotta élvezésnek azt az eufóriáját a nézőben revelálni, mely a színésznők arcán tükröződött. (Innen a nézőtéren fel-felbugyborékoló nevetés!) Nyiassy Judit „emberibb” rendezéséből mindenekelőtt azt a Lorcától semmiképp sem idegen felfogást éreztem ki, hogy ebben a házban, ha különféle módon és okból is, de mindenki rab, Bernarda is. Ez a finomabb, az általam eddig látottak közül legérzékenyebb Lorcainterpretáció éppen a hangsúlyozottan jelenlevő szexualitás konkrétsága révén válik realistává. Lorca— Nyilassy zászlaja Adéla megvérzett inge, lényegre intő mondata Bernarda cseppet sem „nagyasszonyi” átka: tegyetek tüzes parazsat arra, amivel vétkezett. Vulgarizáló hajlamaik prűdségére mért ostorcsapás ez a felfogás, mely a spanyol társadalmi helyzetben az elnyomás és elnyomottság okát és fokát éppen e szerencsétlen nők megcsúfolt, megalázott és megbéklyózott nőiességében mutatja fel. Ahogyan a rendező és színészei ennek a helyzetnek konkrét gazdagságát kidolgozták, ahogy e mindenki számára jól érthetőből tapinthatóvá tették a társadalmi és biológiai feszítők lázadássá érlelődésének szükségszerűségét, az lélektani és kifejezésben remeklés. Apró munka ez, mely kicsiny, jól megfigyelt gesztusokból építkezik — egy jól átgondolt nagy tablón belül —, s így követi Lorcát a maghasadás erejével bekövetkező robbanás felé. Ennek a felfogásnak a korlátai mutatkoztak meg a — Németh László kifejezéssel — „kényelmesebb” jelenetek viszonylagos erőtlenségében. Míg egy-egy combtőre meresztett kézfej, egy aligartikulált sóhaj elegendő volt a rendező számára ahhoz, hogy érzékeltesse színészeivel Lorca népies (és nem mitikus!) erotikumát úgyis mint a társadalmi mozgások és helyzetek egyik kifejezőjét, addig a köznapi képek: gyászlitánia, vendégeskedés nem tudták kifejezni eléggé meggyőzően Bernarda házának hétköznapját, azt a felszínt, melynek simasága alatt a pokol fortyog. Megítélésem szerint a rendezőnek a szenvedélyhez volt szeme, ereje, fantáziája és realizmusérzéke — a mindennapokhoz kevésbé. A színésznők együttese mindent megtett, hogy méltó legyen. Az előadás azt igazolta, hogy a darab kiválasztása nem a színvonalnak tett műsorpolitikai engedmény, hanem a meglevő adottságok jó kihasználása. Kiemelkedő teljesítmény mégis csak kettő: a Dobos Ildikóé és a Hamvay Lucyé. Dobos Ildikó vad Martiriája felejthetetlenül kegyetlen volt: magát a kérlelhetetlen szenvedélyt tudta érzékeltetni, s ami ezzel együtt jár, a színpadon nem is látható külvilágot. Karcsú kis teste egyetlen lobogássá vált esetlen fekete köntöse alatt. Egy percre sem keltett langyos szánalmat, azt éreztette, hogy az még jobban megalázná. A költőt is tudta közvetíteni. Hamvay Lucy hálás, de könnyen eltúlozható, rutint kamatoztató , szerepében mindenekelőtt eszközeinek szinte átlátszóan tudatos felhasználásával tűnt ki, s feledtetni tudta éppen a rutint. Talán épp a tökéletes szentimentalizmus-mentesség a kulcsa ennek az alakításnak, melyben a ház bolondja szerep tragikomikumát elviselhetetlenül fájdalmassá fokozta. A groteszkre önkéntelenül röhécselni vágyóknak a torkára forrasztotta a vihogást. A Bernarda szerepét játszó Kovács Mária lírai karaktere jól illet a rendezői elképzeléshez. Bernarda azonban, ha helyzetének és előítéletének rabja is, eltökéltebb, erősebb. Kovács Máriából nem annyira a „megszokott’ zsarnoki allűrök, mint inkább a vitális energia hiányzott. Máthé Éva Ponciáját láttuk, egészséges Sancho Panza-i humorát méltányoltuk is, bár ez nem egészen a szerep szerinti. Pandájából hiányzott a felszín alatt megbúvó tragikum. Elmélyült és részleteiben is jól kidolgozott volt Koós Olga Augustius-alakítása. Néhány sóhajára, meghajtó, szögletes hátára sokáig fogunk emlékezni. Azt azonban, hogy Pépéért harcolni is kész lett volna, nem hiszszük el. Améliát szolidan ábrázolta Lőrinczy Éva, Kepetty Lia Adélájából hiányzott a végletes szenvedély, mely az alakot lázadóvá érleli. Hogy Adéla kulcsfontosságú szerepe mégsem sikkadt el, azt dekoratívitásának köszönheti. A közönség? Nos, a közönség inkább udvarias volt, mint felhevült. Sok volt a fiatal és az idősebb bérletes, akik jól nevelt és gyakorlott színházlátogatók. A szünetekben és az előadás után folytatott beszélgetéseimből mégis azt a tanulságot kellett levonnom, hogy — ha értették is —, de nem szerették meg a darabot. S ebben, véleményem szerint, nem az igazán kiváló előadás a hibás, hanem az, hogy közönségünk nincsen hozzászokva az igényesebb mondanivalóhoz, s különösen távol áll tőle a modern dráma. Z. KOVÁTS LAJOS most jubiláló és a kiállítások egész sorát indító első bemutatkozás, 1955-ben a vidék első országos kiállítása volt. Az ország művészei a kezdeményezést örömmel fogadták, és legjobbjai erőfeszítéseik legjava termékeit küldték az első kiállításra. A miskolci tárlatok megközelítően azonos törekvéseket, színvonalat képviselnek. A kiállítások száma, az eltelt idő lehetőséget nyújt képzőművészetünk alakulásának rövid felvázolására. Még az első tárlat is viselte a megelőző évek súlyos következményeit. A képzőművészet zászlajára Munkácsyt írták 1949-ben, érthetetlenül egyetlen hagyományként. A közérthetőséget összetévesztették a naturalizmussal, a téma, a mesterségbeli részletprobléma, ataláló cím volt a gond, mert a felületi látszathűség lett a legfőbb kritérium. A valóság új összefüggéseinek feltárása a képzőművészeti életből kiszorult. Az élő helyett a halott múlt föltámasztása a műcsarnoki életkép-festészet feléledését eredményezte. Az elmondottak mellett hangsúlyoznunk kell azonban azt is, hogy a dogmatikus torzításoktól a legtöbbet szenvedett képzőművészetben jó alkotások is születtek. Ez nemcsak a már korábban kiforrott formanyelvvel bíró, kiemelkedő művészek munkásságának az eredménye volt, hanem azé a minőségi változásé, amely a korszak minden hibája ellenére, képzőművészetünkbe végbement. E sorsdöntő jelentőségű változás lényege az új eszmeiség és ennek nyomán a művész új társadalmi kapcsolatának kialakulása volt. Utólag a fejlődést kedvezően befolyásoló folyamatnak látszik a magyar forradalmi hagyományok egész terjedelmű bemutatása. Fényes Adolf, Nagy Balogh István, Derkovits Gyula, Dési Huber István kiállítása nagy hatással volt a Fiatalok Stúdiójába tömörült művészekre. Tehetségük, hovatartozásuk, világnézetük szerint képzőművészetünk e hatások alatt indult el a fejlődés szélesebb útján. Nagy jelentőségű volt a nemzetközi kulturális csere élénkülése is. A több irányzattal történő behatóbb ismerkedés a formaproblémák tisztázását szolgálta képzőművészetünkben. A sok késleltető körülmény közepette napjaink festészete a konstruktív és dekoratív irányzatokban polarizálódott tovább. A jelenlegi kiállítás értékét és jelentőségét is a művekben mérhető két irányzat erősödése adja. Létrejöttüknek fő mozgatója a posztimpreszszionizmusból való kilábolás vágya volt. A világnézeti igazodás és a nemzetközi tájékozódás mellett elősegítette Kmetty, Barcsay, Witz és Nemes Lampérth festészete és a monumentális feladat keresése. A leglényegesebb azonban az, hogy alapelvei eltérnek az eddigi látványfestészetétől, gondolattartalmúbb festészet. Nálunk széles hagyományokra támaszkodik, ezért megjelenési formái nagyon változatosak, és sok lehetőséget kínál az új tartalmak kifejezéséhez, a további kibontakozáshoz. A polgári természetelvűséggel való szembenállás útján halad tehát előre képzőművészetünk. Formai és tartalmi kísérleteiben a haladás válságát éli és az új tér- és formarend klasszikus mesterei által feltárt eredmények részigazságaihoz jutott el. Régi módon már nem merünk, új módon még nem eléggé tudunk — ez a helyzet állt elő festészetünkben. A letérés a megszokott útról az új mondanivaló elszegényedését eredményezte, és gyakran kétértelműséghez, öncélúsághoz vezet. Sok a pótolnivaló az izmusok jó tanulságainak mélyebb megértésében. De korunk gyors társadalmi mozgása nem engedélyezi a megállást, lényegesen mélyebb, sajátos tartalmú összefüggéseket követel. A részigazságokat még inkább az egyetemesen keresztül kell közölni a művésznek. Az új művészetnek jobban sajátja a problémafelvetés és felismerés, az állandó változás, intellektuálisabb, gondolatigényesebb művészet, mélyebben ösztönös és mélyebben univerzális, mint elődei voltak. Nemrég sokat cikkeztek a táblakép-festészet válságáról. Ez a lényeg megkerülését jelentette, mert nem a műfaj vált időszerűtlenné, hanem az a szemlélet, amellyel a táblaképek készülnek. A táblakép újra időszerűvé válik, ha a korszellem megértése, a gondolatiság, a tartalmi elmélyültség, az új formai tanulságok alkalmazása, a formai újszerűség válik gyakorivá a képeken. A X. miskolci kiállítást is képzőművészeink nagy érdeklődése kísérte. Közel nyolcszáz mű érkezett a Miskolci Galériába. Leginkább a fővárosi művészek küldték el munkáikat. A nagymesterek távol maradtak a miskolci bemutatóról, de kárpótolja a tárlatlátogatót a legtehetségesebb fiatalok gyorsulni látszó fejlődési üteme, a kutató kedv növekedése, az összkép változatosabbá válása. A beküldött munkák között nagyon sok volt a szemléletében elavult, igénytelen, alacsony színvonalú munka. A bíráló bizottság indokolt szigora folytán állt össze a kedvezőbb összkép. A műfaji sorrendben — fejlődésük üteme, eredményeik szerint — éremművészeink járnak az élen, őket illeti az elsőség. Grafikusaink jó művekkel rukkoltak ki ez alkalommal is, a grafikai biennálé törzstagjai küldték el legjobb munkáikat a kiállításra. A festők küzdelmesebb és nehezebb úton járva érkeztek el napjainkig. A zsűri objektív segítségével a színvonal jónak mondható, a műfaj legeredménykeltőbb képviselői adtak így egymásnak találkát. Éremművészetünkkel az történt, mint grafikánkkal. Megunta a festők helyben topogását, de ugyanakkor műfajuk jó tapasztalatait átvette. Nem engedte azt sem, hogy az érmészet eddig bevett törvényei gyengítsék erejét. Kiss Nagy András volt az új hullám egyik legfőbb úttörője. Az érem kis felületén, nagy tériséget képző eszközeivel, sajátos összefüggések, nagy drámai gondolatok megszólaltatására ő volt először képes. A bronz, az anyag sajátosságait tiszteletben tartó, kemény rajzossággal készített portréi a kiállítás legjobb érmei. Ligeti Erika a másik úttörő, aki évek óta kiállításaink legjobb éremkészítői közé tartozik. A természet kincsestárából bátran merít, felszabadult énjének kedves líraiságával gazdagítja a műfajt. Architektonikus eszközökkel képez teret, ad hangsúlyt figuráinak, jól komponált érmeinek Asszonyi Tamás. Jó úton indult kvalitásos érmeket láthatunk tőle, sajnáljuk, hogy mozgalmi témájú munkái nem érik el a tárgyi motívumokat megjelenítő érmek színvonalát. Bányai József munkái nem tűnnek ki drámaiságukkal, viszont igazán jó plasztikai gondolkodásról vallanak. Beküldött érmeik tanúsága szerint Csikszentmihályi Róbert és Fekete G. Dezső énjük legjobb értékeinek felfedezésére indultak. Csontos László hagyományosabb, de fegyelmezett, érzékeny érempontrói egészítik ki a kiállítás kitűnő éremtárát. Grafikánk élgárdája most is magas színvonalú művekkel jelentkezett. Nagy változásokról itt nem beszélhetünk, de nagyobb elmélyültségről igen. A formai eszközök felszabadultabb, ötletesebb alkalmazása figyelhető meg, s egyre többen merítenek népművészetünk gazdag formakincséből. A grafika fiatal mesterei közül elsődlegesen Kondor Bélát, Lenkey Zoltánt és Czinke Ferencet említeném, mert az ő lapjaik szólnak leginkább a szakmai megnyugvás ellen és a kifejezés változatosabb lehetőségeire hívják fel a figyelmet. Kondor Béla új értékrendet teremtő művészetének fejlődéséről három új lappal ad hírt. Örömmel fedezzük fel, hogy jelenünk, napjaink életére jobban reflektál kitűnő harcain. Az elkötelezettséget következetesen vállaló művészetét tette gazdagabbá Czinke Ferenc azzal, hogy egyre többet merít népművészetünk formakincséből. Zománcképein grafikai tudásának, díszítő kedvének műfaji megfelelőjét véljük felfedezni. Lenkey Zoltán megjegyzését idézem, mely szerint az ő világa „kis világ”. Nem az, mert egyre mélyebb, egyetemesebb összefüggések szószólója. Kis lapjain robosztus energiák feszülnek, kitűnő komponáló készségét most magas színkultúrájú olajpasztelljein kamatoztatja. Csohány Kálmán lapjai szenvedélyesek, kis felületükön is magvasak, vonalaival mindent ki tud fejezni. Zala Tibor kollektív felelősségérzetű grafikáinak az élvonalban a helyük. Pásztor Gábor a sokszorosító cinkmaratás újszerű technikájával készítette lapjait, amelyek — eleven színeikkel — sajátosak, finomak, de hiányoljuk, keressük bennük a félreérthetetlen tartalmi indítékokat. Barczi Pál, Lukovszky László kiállításról kiállításra fejlődnek, jobb minőséget képviselnek. Pető János festői grafikái kitűnő szakmai felkészültséget mutatnak, de ez a tudás több belső elmélyültségre kötelezi a művészt. A X. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás festőinek formanyelvében a konstruktivizmusé és a drámai dekorativitásé a vezető szerep. Kevés kiállításunk volt még, ahol festészetünk újabb törekvései ennyire élre kerültek volna. A bemutatón Orosz János sziporkázóan festői valóságra épített dekorativizmusát, Schéner Mihály puritán, reliefszerű konstruktivizmusát Berki Viola sajátos szürrealizmusa teszi gazdagabbá, még változatosabbá. Egyéni hangú művészete fedezi fel számunkra, hogy dagályos pátosz nélkül is lehet szólni az emberség legmelegebb, legegyszerűbb hangján, a legkomolyabb társadalmi kérdésekről. Lóránt János puritán szemléletével, kifejezésének tömörségével, egyre fogalmibb festészetével újra bizonyítja, hogy legjobb festőink sorába tartozik. Meglepetés, és talán a legfiatalabb kiállító: Mizser Pál. Megtörténhet, hogy rövid időn belül a legjobbak között emlegethetjük. Szurcsik János egyedül képviseli a hódmezővásárhelyieket a tárlaton, Somogyi János, Gerzson Pál, Tóth Imre, Seres János egy-egy képe teszi teljessé az élen járó festők anyagát. Somos Miklóstól és Vecsési Sándortól az országos seregszemlén, s az Egri Akvarell Biennálén látott igen jó akvarelljeik után jobb műveket vártunk. Kunt Ernő a dekorativitást grafikai lapjain kitűnően értelmezi, sokat fejlődött. Vehemens, széles, nyugtalan ecsetkezeléssel festett képei közül a nagyobbat dicsérem. Kubisztikus, kemény szín- és formaellentétekre épített képei a monumentális látás erőteljes képviselőjévé teszik Kalló Lászlót. Hervert József üzemi témájú és Galambos Tamás, most tartalmában is kellemesebb, naív dekorativitású festménye gazdagítja az összképet. De nem feledkezhetünk meg Blaskó János és Dobi Piroska rokonszenves munkáiról sem. A beküldött kisplasztikák átlaga gyengébb színvonalat képvisel, mint éremszobrászatunk. De itt is az a jellemző, hogy megszűnőben van a magyar mesterek epigonszerű követése, ötvöződnek a másutt látott és a monumentális feladatoknál szerzett tapasztalatok. A művek közül Laborcz Ferenc, Kiss István, Kis Nagy András, Nagy Sándor, Varga Miklós munkáit emelném ki. Laborcz Ferencnek az emberiség nagy gondjait vállaló munkásfiguráját, Badacsony című kompozícióját, Kiss István sikeres munkafogalmazását és id. Szabó István, Nagy Sándor anyagukban jól fogalmazott rokonszenves emberségű portréit említeném. Varga Miklós népi fafaragásunk tanulságait összegezi lovas figuráján. A jubiláló országos miskolci kiállításról, a művészi fejlődés problémáiról elég szerteágazóan szóltunk, de a talán most legidőszerűbbről, a miskolci kiállítások karakteréről még nem. Ez a Hódmezővásárhelyre, a másik centrumra, parasztságunk képzőművészeti központjára való hivatkozás teszi szükségessé. Közel egyidőben indult a kiállítások sora a két centrumban, mégis Vásárhely volt eredményesebb, stílust teremtett, napjaink magyar művészetének egyik legtekintélyesebb részévé vált. Kétségtelen, hogy itt több kedvezőbb körülmény volt. Olyan kitűnő művészegyéniségek teremtettek hagyományt, mint Tornyai és Medgyessy, örökbe hagyva a paraszti élet legmélyebb kifejezését tartalmilag, a radikális plebejusi felfogást eszmeileg. Legrokonszenvesebb vonásaik között emlegetik a néppel való együttélést, a valóság kitűnő ismeretét, az érzelmi érzékenységet, az emberséget. Hogy a mai vásárhelyi fiatalok a hagyományt kritikával vették át, mai festészetünk alakulásában nagyobb szerepe van a quattrocentro freskó stílusának, a konstruktivizmusnak, a dekorativizmusnak, neoprimitivizmusnak. Miskolcon a kiállítások szervezőinek, a művészeknek a kezdettől törekedniük kellett volna egy olyan koncepció kialakítására, amely a miskolci környezet megfelelő képzőművészeti kifejezését jobban szolgálja. Az energiákat sugárzó, munkáskörnyezetű világban, Miskolcon, erre volt és van lehetőség. Igaz, minden előzmény, hagyomány nélkül bontakozott ki itt a festészet, a grafika. A grafikai biennálé nagy eredményei kárpótoltak a veszteségekért. De határozott programmal, ha lassú ütemben, akár zártkörű kiállításokkal és meghívásos alapon, fejlődhetett volna a festészet is. Miskolcon Vásárhelynél irányzatosabb, pártosabb művészet, a munkásosztályhoz való szorosabb kapcsolódás, a kizsákmányolás, a háború elleni nemzetközi összefogás problémáinak művészi megfogalmazása lenne a cél. Szövetkezni, nekifeszülni e nem könnyű feladatoknak most is lehetséges, nem idejétmúlt törekvés. A bemutató elemzésén túl ez a X. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás jubileumi tárlatából levonható legfontosabb tanulság. Kovács a. Béla Bernarda Alba háza A Miskolci Nemzeti Színház bemutatója Képzőművészetünk X. miskolci országos tárlata A Idomító Kunt Ernő festménye A X. MISKOLCI ORSZÁGOS KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS ANYAGÁRÓL SZÍNHÁZ. KÉPZŐMŰVÉSZET