Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-08-01 / 8. szám
A Forrás prózája — a próza kiforrása A romániai magyar elbeszélőirodalom új nemzedékéről Az erdélyi próza gazdag, hagyományait fölösleges bizonygatni: Mikes, Jósika, Kemény Zsigmond nem szorul ajánlásra. De a már romániai feltételek között kilombozó olyan életművek, mint a Tamási Ároné vagy akár a Nagy Istváné, Asztalos Istváné, Kuncz Aladáré, Kós Károlyé, Karácsony Benőé, Nyírő Józsefé, régen kiléptek a nevelő, éltető környezet, az erdélyi táj szűkebb érdekszférájából, messzibb vidékek milliói közt toborozták olvasóikat — és nemcsak a magyarul olvasók közül. Nyomukban (és velük, a népi demokrácia éveit megélőkkel és vállalókkal együtt) persze új nemzedék jelentkezett, amely már jó egy évtizede derékhadnak számít, s legjobbjai, Sütő András, Szabó Gyula ugyancsak országos, sőt országhatáron túlívelő hírt szereztek maguknak. A Gondos atyafisággal, Szabó Gyula másfél évtizeddel ezelőtti sikeres székelyfaluregényével azonban nem lezárult egy folyamat, inkább valami új kezdődött: az irodalomba egyszerre berobbanó szerző nem szakított ugyan a móriczi, Tamási Áron-i örökséggel, hangvételében meglehetősen emlékeztet is nagy elődeire, de a sematizmus áldatlan korszakán az első nagy rész ő ütötte. Sütő András is ebbe az irányba tapogatózott, amikor az anekdotizmussal egyébként még korántsem szembeforduló Félrejáró Salamont írta (a következő, immár elhatározó lépést Sütő most tette meg, az Anyám könnyű álmot ígér-vel). Mindez mégis csupán biztató jel volt — az áttörés az ötvenes évek végén, különösen pedig a hatvanas évek elején-közepén következett be, a Forrás-nemzedék jelentkezésével; a romániai magyar epikában (a lírában is!) valósággal vérátömlesztésként hatott — befolyásolva az előző nemzedékek íróit is — az új tehetségek csoportos feltűnése, illúziótlan, ám nem kiábrándult szemlélete: már nem a harc hevében, hanem az elemzés higgadtságával vették számba világukat, amelyet nem tekintettek a lehetséges világok legjobbikának, de természetes közegüknek, amelyben lélegzeniük kell, amelyet eszményeik szerint kell kezükhöz igazítaniuk, nem tagadva az előttük jártak hősi erőfeszítéseit. Veress Zoltán sorozatnyitó kötete a Menetirány (1961) óta, tíz év alatt a Forrásban huszonöt novelláskönyv, illetve kisregény jelent meg (és ugyanennyi verskötet!); túlzás volna azt állítani, hogy ennyivel nőtt a romániai magyar írók száma, kétségtelen azonban, hogy e huszonöt (illetve ötven) többsége íróvá érett, néhányan közülük kitűnő íróvá, akiket már nem lehet valamilyen gyűjtőfogalom alá terelni-kisebbíteni. Mert a Forrás prózáját (és líráját) már nem tekinthetjük egységesnek, nemcsak atehetségbeli természetes különbözések miatt, hanem a művészi szándék, az írói érdeklődés, írásmód változatossága miatt sem. A valóság illúziótlan szemlélete lényegesen másként nyilvánul meg a szociográfiai hitelű (és szándékú) újrealista kisregényekben és regényekben, mint a lélektani-erkölcsi realizmusként definiálható epikában, vagy a groteszk és abszurd próza tehetséges erdélyi képviselőinek műveiben. Ha az időrendet nagyjából tiszteletben akarjuk tartani, elsőként Veress Zoltánról kell szólnunk, nem is annyira a Menetirány kétségtelenül ígéretes, de lényegesen újat nem hozó novellái, mint inkább a Szeptember (1964) című regény okán, amely Veressnek mindmáig legjelentősebb alkotása. (A 470 oldalas lélektani regény sikerére jellemző, hogy román fordításával egyidőben megjelent magyarul a kissé tömörített második kiadás — ez pedig, egy nem klasszikus művének néhány éven belül történő, nem valamilyen népszerű sorozatba illesztett újrakiadása, a romániai magyar könyvkiadásban — Bálint Tibor regényéig — egyedülálló volt.) Ám a Szeptember nemcsak Veress Zoltán pályáján kiemelkedő állomás, hanem prózánk újabb kori fejlődésében is figyelemre méltó pillanatot jelez: a fiatal szerző Proust korszakos fölfedezésének honosításával kísérletezik egy szocialista építőtelepi regényben, vagyis miközben időszerű társadalmi problémákra, közismert külső keretekre figyel, a mindenkori időt igyekszik írói világába építeni. E nagy és lényegében sikeres kísérlet mellett Veress azzal is újat hozott az újabb kori romániai magyar regénybe — Nagy István, Kovács György, sőt Asztalos István regényeihez viszonyítva —, hogy középpontba merte állítani egy értelmiségi házaspár „lelki nyavalyáinak” aprólékos, lélektanilag pontos-hiteles ábrázolását. Röviddel a Menetirány után új prózaírót avatott Forrás a Csendes utca karcolataival, novelláival: Bálint Tibort. A kötet bevezetőjében Bajor Andor az idősebb, sikeres, írásaival tekintélyt szerzett pályatárs jóindulatával ezt írta: „Én mint szomszéd és látogató, a csendes utca ezen legújabb lakóját képesnek tartom nagy fölfedezésekre, álmélkodtató csodákra.” A jóslás — ami tulajdonképpen nem is egészen jóslás volt, hiszen az akkor harmincegy éves Bálint érett hangulatnovellákkal, csiszolt, kitűnő stílussal ugyancsak bizonyított már — néhány esztendő alatt bevált. Bálint Tibornak sikerült legyűrnie a karcolataiban olykor ott kísértő kisszerűség veszélyét. Angyaljárás a lépcsőházban (1966) című kötetében már több remek, antológiába illő novellát találunk, majd ezt két, egymástól gyökeresen különböző, ám a maga módján egyformán izgalmas regény követte. Az Önkéntes rózsák Sodomában (1967) tudományos fantasztikus kisregény, és mint ilyen, eltávolodni látszik Bálint novelláinak nagyon is reális világától, valójában azonban a kisregény elgépiesedett Kobalt ura, aki a modern technika minden kellékével, többek között egy robotemberrel is rendelkezik, csupán újabb változata a Csendes utca fásult, közönyös, elidegenedett kisembereinek, a közönséges nyárspolgároknak. A fantasztikus keret egyszerű eszköz az író kezében, hogy a probléma lényegéhez közelebb férkőzzön, s a groteszk vagyéppen abszurd helyzetben kiáltóan figyelmeztessen a humánum be nem helyettesíthető voltára. Sodoma bűzfelhős kertje Bálint számára egy elkerülendő lehetőség, az atomháború felvillantása, s egy rossz lehetőség ellen lázad fel a robotember, Róbert Mátyás is (fordított utópia voltában az Önkéntes rózsák Sodomában szellemi rokonságot őriz Déry Tibor regényével, a G. A. úr X-ben-nel). Más formában jelentkezik a groteszk Bálint Tibor hatalmas közönségsikerű nagyregényében, a Zokogó majomban. (A múlt évben kinyomott könyv harmadik kiadása most van előkészületben!) Az író itt eszközeiben visszatér emberi és művészi indulásának környezetéhez, a Kolozsvár egyik külvárosi negyedében játszódó regény egy lumpenkörnyezetből jött gyermek életútját követi a gyermekkori kilátástalanságtól az újságíróvá válásig, a második világháború kitörésétől Sztálin haláláig. A külvárosi környezet, a tudatalatti lét, az „egzotikus” figurák kiválóan alkalmasak Bálint kezében — akárcsak Fejes Rozsdatemetőjében — perspektivikusabb mondanivaló közvetítésére. A Zokogó majom kisemberei fölött is elzúg a történelem, közülük lényegében csak a főhősnek sikerül kiemelkednie emberségével, a többi regényfigura megszomorított, megalázott, eltorzult lélek, egyik-másik valósággal panoptikumba illő. Ezekben az alakokban teljesedik ki a lírai groteszk, amellyel Bálint korábbi novelláiban is találkoztunk. De nem kizárólagos ez a látás- és ábrázolásmód a Zokogó majomban. A XIX. századi realista próza és a XX. századi modern irányzatok eredeti keveredéséből született Bálint Tibor regénye. A történelmi háttér nagyvonalú, jelzéses felvázolása, s az élet jelentéktelennek tűnő mozzanatainak részletezése (a részletek „az igazság alkatrészei”), a valóság és az ábrándok egyforma tisztelete, a kolozsváriság és kelet-középeurópai érvényesség, a lumpenvilág szociológiai hitelű rajza, és a teljes élet illúziója — ezek az ellentétpárok nem szétfeszítik, hanem remekül összefogják Bálint regényét, s kielégítően magyarázzák rendkívüli közönség- és szakmai sikerét. Ugyancsak az 1969-es regénysikerek közé tartozott az Üllő, dobszó, harang — Szilágyi István alkotása. Szilágyi Forrás-kötetének novellái (1964-ben) azzal keltettek feltűnést, hogy a munkáséletet nem önmagába zárt szociográfiai egységként, nem is valami konjunkturális gőggel ábrázolták, hanem természetes adottságként, amelyből az irodalmi bemutatásra érdemes mozzanatok ugyanúgy bányászhatók ki, mint az élet bármely más területéről. A szerző vonzódása a szimbólumokhoz, különösen pedig a lélekrajzhoz már ekkor körvonalazódott, igazán meggyőzővé azonban regényében vált. A külső és belső történések egységes szemlélete, a háború apokalipszisével párhuzamosan bemutatott, de előtérbe állított lelki folyamatok hiteles leírása emeli ki az isten hátamögötti kis falu tanítónője s egy katonaszökevény között szövődő szerelem krónikáját a háborúidéző művek sokaságából — önmagunk, az emberség megőrzésének hangsúlyozásával semmiképpen sem elkésett, sőt nagyon is mai, időszerű alkotás benyomását keltve az olvasóban. Természetesen nyilvánvalóbb azoknak a könyveknek a maisága, melyeknek írói tudatosan választják a szociográfiai pontosságú valóságfeltárás göröngyös útját — nemegyszer megelőzve a hivatásos szociológusokat, egyéb szakembereket. Pusztai János 1966-os bemutatkozása nem egyszerűen egy ígéretes tehetséggel gazdagította a romániai magyar prózát; az Ösvény a világba című, két kisregényt tartalmazó Forrás-kötet, ma már biztosan állíthatjuk, úttörő jelentőségű volt, irodalomtörténetileg számításba veendő pillanatot jelölt, a neves szerzőktől is meglehetősen lejáratott valóságirodalom becsületét adta vissza, egyúttal pedig ösztönzést, bátorítást nyújtott ifjú tanároknak, újságíróknak (Pusztai maga is lakatosból lett újságíróvá, ma ismét üzemben, gép mellett dolgozik), hogy elsődleges, „terep”-élményeiknek irodalmi kifejezést adjanak. Így született meg Kiss János nálunk revelációszerűen hatott faluképe, a Tegnaptól holnapig, melyben az irodalmi sémát egy falusi hétköznap cicomátlan leírása helyettesítette, a múlt évben meg Tar Károly könyve, a Köszönöm, jól vagyok, a munkásmozgalom régi harcosainak és felnőtté vált fiaiknak viszonyáról. De a legerőteljesebb műveket az újrealizmusban változatlanul Pusztai János adja — noha írói eszközeit modern időbontással, szürrealista hatásokkal igyekszik felfrissíteni. Illés szekerén című, nagyrészt önéletrajzi regénye (1969) így a kísérletezés jegyeit mutatja, olykor vitatható formai megoldásai ellenére azonban ugyancsak a romániai magyar próza fellendülésének, további potenciál-gyarapodásának biztató jelét láthatjuk benne. Pusztai, akárcsak első prózai művében, itt is visszatekint a nehéz gyermekkor éveibe, de a fiatal újságíró balzaei, stendhali hősök szívósságával vívott csatái az érvényesülésért és igazáért, harca a kisszerűség, megalkuvás, butaság és rosszindulat ellen már a felszabadulás utáni időket idézi, egészen a közelmúltig vezet el. Ifjú György hol fel-, hol le-, hol ismét felívelő karrierje azért is válhat jellemzővé e korszakra, mert nem az az ember ő, aki elkerüli, hanem aki megkeresi a konfliktusokat, aki vállalja az összeütközések minden következményét. Ilyen embereket választ novellái, újabban pedig nagy sikerű drámái hőseiül Kocsis István, a Forrásnemzedéknek ez a másik konok igazságkeresője; csakhogy ő nem a tárgyi hitelű valóságábrázolást tekinti eszményének, az erkölcsi realizmus híve, s mint olyan, magatartás-típusokat kutat, puritán szigorral faggatja hőseit, illetve e szigorú mérce szerint elbukókat — az „örömteremtés” érdekében, így jut el a riporthűségtől (az Ifjúmunkás c. bukaresti lap riportere) a példázatig, a bonyolultabb szerkezetű drámákig (mint amilyen például a Játék a hajón). Szabó Zoltán útja — legalábbis most, 1970 közepén úgy látszik — szintén ide torkoll, a parabolába, jóllehet őt jó ideig nem a szigorú mértékletesség vezérelte. Nyilvánvaló tehetségét öt-hat éven át szertelen novellákba írta. Elbeszéléseinek fiú és leány hősei, ifjú házasai gyűlölnek minden képmutatást, alapérzésük a bizalom — egymás és a környező világ iránt —, s ha bizalmatlansággal találkoznak, nem titkolják megbántottságukat. Ennek a nyíltságnak, világra-tárulkozásnak felel meg Szabó Zoltán elbeszéléseinek legfontosabb formai jegye, a nyitottság, a befejezetlenség, ami — akárcsak az elsőkötetes, de semmiképpen sem kezdőnek tekinthető novellistát, Bodor Ádámot az amerikai Salingerrel rokonítja. A Szabó Zoltán első köteteiben olvasható elbeszélésektől eltérően viszont, Bodor Ádám nem a közvetlen élményt rögzíti, pontosabban írói felelősségét nem szűkíti egy kisebb szociográfiai vagy tájegységre, a hétköznapi történést is úgy forgatja, hogy az az emberi lét lényegét segítsen feltárni — a maga véges-végtelenségében. Mégsem állíthatjuk A tanú (1969) írójáról, hogy megfutamodik az itt és most felelősségétől, korunk dilemmái elől, „csupán” arról van szó, hogy a történelmi időt igyekszik a filozófiai idővel összehangolni. S hogy mégsem önkényes Szabó Zoltán és Bodor Ádám egymástól annyira különböző epikájának társítása, azt Szabó Zoltán legújabb, még csak az Utunkban, folytatásokban közölt művével szeretném bizonyítani. Ifjúsági vonatkozású novellák hosszú sora után Szabó megírta a Kár volt sírni Jeruzsálemben című kisregényt, melyben Krisztus és Iskárióti Júdás megítélésében perújrafelvételre vállalkozik, „Mese fiamnak” — jelzi az író a példázatot, s a kitűnő logikával, tökéletes bevérzéssel megírt történetben valóban ilyen intelmeket olvashatunk: „csak akor sírjon az ember, ha útja végére ért, de csakis akkor, ha van mit siratnia, ha öregkorunkra megnyertük vagy megkíséreltük megnyerni harcainkat... Csakis, csakis akkor! És nem harmincéves korunkban!” Az író az Iskárióti pártjára áll, mert ő „az erő és indulat”, aki a jóság hirdette türelemmel szemben a szabadító tettet, az örök elégedetlenséget prófétálja; „azt tartotta az Iskárióti, hogy a Jahve küldötte számtalan próféta által beígért mennyek országát valamiképpen közelebb kellene hozni a végeláthatatlan jövő időből.” S a végül is szintén keresztfára jutó Iskárióti kivégzése előtt megfejti árulásának okát: „Nem akármilyen mennyek országáért szeretnék üvölteni, állatként, amiatt, hogy nem sírni kellett volna Jeruzsálemben ... ! Amit tettem, az emberarcú mennyek országáért követtem el!” A Forrásban indultak műveinek sorát természetesen nem lehet lezárni, jelezni azonban az irányt, amerre haladnak a ma (vagy tegnap!) legfiatalabbak, az írói derékhaddá növök. Tamási örökösei — alkalmasnak látszik erre Szabó Zoltán említett kisregénye. A művészi utak különbözők, a cél közös: valamiképpen közelebb hozni a beígért mennyek országát a végeláthatatlan jövő időből. KÁNTOR LAJOS PUSZTAI JÁNOS Bevezető Rozsda rücskös, ikenetlen csigás kútjuknál pléhteknőbe nyújtogatja az ujját, a víz lúdbőrözve fogadja mozdulatait; hideg, kelletlen, anyja vastagon, mezítláb forgolódik a földes konyhában, a reggeli tejet szűri. Céh Csaba látja: félliternyi vizet zúdít a piros, zománcozott kannába, azutánlefedi, megnedvesítiaz arcát, utál mosdani, az átlátszó cseppek, mint gumiforgácsok pattannak; anyja napok óta fújja, jössze velem, beadlak az iskolába, vacogtatjaa gondolat: kireked a sokadalomból, mióta az eszét tudja, amezőn hányódik, a jószág után csüng; apja, foltos nadrágú, véreres arcú, ügyel rá, ne éljen potyán, hiányzika jobb hüvelykujja, ellegénykedte, lecsapta a baltával falhasogatás közben, mehetnakje volt a szombat esti csűrdöngölőbe. Csaba úgy ismeri, álmában is elmondaná az esetet, eseménytelen téli napok végén, amikor mindhárman beszorultak a házba, volt elég alkalma hallani, anyja font, nyálazta, sodorta a szöszt, apja a dolgozó bakancsa talpára ütött flekket, szájszélei kis mérges, hegyes szegeket szorítottak, sokszor úgy tűnt, a nyelvére húzódik valamelyik és lesiklik a tarkán, Csaba naptól fakó hajjal, retékgyanús lábát maga alá rántva kuporgotta karoslábán és idegeskedett: mi lesz, ha szeget nyel?; biztos, kilyukad a gyomra, valamikor — a kúttól pár méterre — baltafokával homlokon vágták a tehenüket. — szeg van benne, mondta az apja, az állat bőr nélkül, hanyatt feküdt a lándzsahegylevelű porcsfüvön, szomszédok kapaszkodtak a négy lábába, Céh boncolt, a szeget kereste,szétvágta az egész nagy kendőt, tömény bűz terjengett, a késsel felforgatta a zöldes, eléggé meg nem érett ganét, de a szeg nem bújt elő, a lábfogók vigyorogtak, akkor Céh a tüdőbe kötött bele: — tele van metéllyel, nézzék, azért nem akart enni..., pisztolygolyó forma göbökön riadoztak aszemek, fejek bólogattak: — aha..., az bizony, a kékes göbökkel telehintett rózsaszín tüdő remegett a boltívet alkotó, véres bordák között, szóval apja ott ült a fejőszéken, előtte sárgára súrolt hokkedli, két térde között vaskapta sunyított, pászítgatta a szegeket és mormogott, — a hüvelykujj megfizethetetlen, Céhné terjedelmes hátuljával a guzsaly talpára nehezedett (a petróleumlámpa csercegett), szájábólkiköpte a szöszt és azt mondta: — hogy nem tudtál vigyázni?; — volt egy Sánta tőkénk, épp akkor vertea nyavalya, amikor a fejszével csaptam, az ujjam egyből: nyissz!; suta vagyok. Céhbe: — persze, másképp most a bal nem lenne; — ahogy mondod. Csaba továbbra is a lábán tanyázott, apja kiskabátjával takarózott, kezét belesüllyesztette a ruhaujjba, „alagút, gondolta, két vonat jön egymással szembe, összeütköznek...”, öklei erélyesen vágódtakegymásnak, isalgásuk véget vetett a játéknak, erős dohányillat csapta meg az orrát, kedvelte ezt a szagot, roppant otthoniasnak érezte, bátorságot kapott tőle, előfordult, hogy hűvösebb időben magára vette, úgy kószált a jószággal, a vízcseppek koppanva pattannak el a földön, anyja végzett a titkos fejhígítással, nyögdécselve rázza a kannát, apja fűzőtlen bakancsban csoszog az ólba, lekaparja a hídlást, azután kicsapja a teheneket legelni, a lovaknak iszáraz takarmányt nyom a rácsba, a teheneknek zöld kell, a tarlón jókom gaz nőtt, van mit rágniuk, legalább az legyen, ha már a búzát részben elvitte az ördög, megüszkösödött, emlékszik, a lovak előtt őrködött, míg szülei pakolták aszekeret, anyja adogatta fel (Folytatás a 6. oldalon.) Feledy Gyula illusztrációja