Napjaink, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

RAB ISTVÁN Húsz perc volt munkakezdésig, de az öreg már átöltözve várt a­­bódé előtt. Második napja van a szállítóknál. Előtte egy hónapig öl­tözőőr volt, csak annyi mukája volt, hogy egész napon át egy lócán ült, kezében kulcsot szorongatott és ha valaki be akart menni, neki ki kellett nyitni az ajtót. Odahaza azt mondta Ottónak — laki funkcionárius és el­helyezte őt ide —, hogy fiam, nem jól van ez így, nem szok­tam én meg a hereéletet. Ha lenne értelme a munkámnak, még megjárja, de nincsen. Hát hogyan jegyezzem én meg mindenik embernek a holmiját? Ki veszi észre, teszem azt, hogy a Jóska mária ellopta a Jancsi ruháját, kalapját, vagy a fityfene mit tudom én mijét? — Nem érti ezt, édesapa. — Hát akkor? Magyarázd meg! — Édesapát ne érdekelje, mi haszna van a munkájának. Van egy ilyen státus és kész. — Jó, rendben, de amikor az megyen be, aki akar! Hiszen csak írat egy cédulát, nem tart az semmiből. Igen ám, de a cédulára azt nem írják rá, hogy ha végez az öltözéssel, mit lopott el! Esténként így vitatkoztak Ottóval. Az lett a vége, hogy Ilon is beleavatkozott, mondta a maga asszonyi butaságait, amit nem lehetett kibírni. Meg aztán keveset is keresett. Ha odahaza, a faluban van ennyi, még megjárja, de itt min­denért pénzt kell adni, nem szólva az ötvenezer tartozásról, amit Ottóval közösen törjesztenek ezért a vacak házért, ahol meg egy tisztességes gang sincs. Úgy néz ki, itt a szálatoknál menni fog. Igaz, van fogdmeg, de hát ez nem baj, sőt, jobb, mert az ember, amíg dolgozik, nem gondolkodik, csak teszi, amit kell. Ráér esténként morfondírozni. Úgyis hosszúak: délután­tól lefekvésig az ember egyszerűen nem tud mit kezdeni magával. Meg ott van az éjszaka is! Nézze az úton elhaladó embereket. Egyesek andalogtak, mások meg siettek. Úgy tűnt az öregnek, mintha lenne ezekben az emberekben valami­féle közös vonás. A nézésük. A mozdulataik. Mennek ezek, nem néznek se té, se tova. Csak mennek. Egy rozsdás gépszerkezetnek támaszkodott. A hálószatyrot, amibe Ilon az ebédet becsomagolta, ráakasztotta egy kiálló vasdarabra. Valaki megveregette a vállát. — Hát maga? Nem tudta hová tenni. — Mit keres itt, papa? — Ja? Maga az? Dolgozok én már... — Nem volt jó öltözőőrnek? — Jobb itt... — kereste­­a szavakat, hogy majd megmond­ja, nem herének született ő,­­azonban a fiatalember nem vár­ta meg a választ, kezét felemelve mutatta, hogy siet. — Na jó, menjen csak — mondta az öreg,­­aztán elindult ő is a bó­dé felé. Leült a lépcsőre. Karácsonykor már az egész falu tudta: Zámbó Barnáék eladják a házat és a városba költöznek. — Hát elmennek? ... — Jól teszik, bizony jól teszik... — Hát nem fáj a szívük? ... — Ahol a gyerek van, ott a szülő helye... Már szégyellte hallani, mert aki köszönt, megállította és kérdezősködött, hogyan lesz, mint lesz, meséljen. És neki naponta vagy harmincszor is el kellett mondani ugyanazt, úgyhogy a végén már­­az utcára se ment szívesen. Nem úgy Ilon. Ő még olyanokat is mondott, ami nem igaz. Őt bizony ne sajnálja senki, inkább irigykedjenek, mondta. Ottót gyár­­igazg­atónak nevezte ki, pedig hát csak osztályt, vagy mi ,a fenét vezet. Menyéről meg azt híresztelte, hogy nemsokára szülni fog és kell, aki vigyázzon a kicsire, mert őtet sem nélkülözhetik abból a hivatalból. — Alszik, papa? Felnézett. — Jó reggelt kívánok — mondta az öreg. Felált, leporolta a nadrágját. — Csak morfondíroztam egy kicsit. Be van zár­va­­az ajtó. Úgy látszik, nem nagyon akaródznak ezek jön­ni... A targonca vezetője az, a cigányképű. Rendes gyereknek látszik. Az öreg mondani akart valamit, de hirtelen nem jutott eszébe semmi, meg aztán a fiú is egy-kettőre eltűnt onnan, ment átöltözni. Pedig, valamit mon­dani kellett volna. Olyant, amivel közelebb kerülne hozzá. Tegnap nem volt idejük beszélgetni. Reggel, amikor István, a vezető bemutatta neki, még a nevét sem értette, azt is csak úgy tudta meg, hogy ebédidő alatt valaki a nevén szó­lította. Ottó szerint ez nem lényeges, az első napok szokat­lanok lesznek, de aztán úgy megszereti azokat az embereket édesapa, hogy tíz év múlva még nyugdíjba sem akaródzik menni! Majd ő felveszi az ottani főnökséggel a kapcsolatot, mert így vagyok ám én édesapám mindenkivel e­l­mondta Ottó, és két mutatóujját összeakasztotta. Az a törpe közeledett az öltöző felől, akivel tegnap ebéd­idő alatt­­a többiek veszekedtek. Csörgette a kulcsát, nem nézett­­az öregre, ment egyenest az ajtóhoz. Az nem lehet, hogy ne ismerné meg! Ő határozottan emlékszik rá. Netán azt várja, hogy ... ,— Jó reggelt kívánok, fiatalember — köszönt neki. — Mi van, papa? Nem tud aludni? — “Hát... ami azt illeti, nem nagyon. Semmi válasz. — Nem tudtam bemenni, nem volt hozzá kulcs. — A portán, papa. — Ja? Én azt nem tudtam. — De most már tudja! — mondta ,a törpe, s már ment is befelé. Az öreg megállt az ajtóban, nézte a fiút, aki le­akasztotta pufajkáját a fogasról, és lefeküdt a lócára. Az öreg csak állt ott, nem tudta, mitévő legyen. Szatyrát fel­akasztotta a fogasra, aztán kiment a bódé elé, gondolta, ott várja meg a targonca vezetőjét, azt a cigányképűt. Ha kö­zeledik, a régi ismerősök közvetlenségével majd odamond egy jót, az biztos tetszeni fog neki, ha azt mondja... látom, álmosnak tetszik lenni, biztos volt az éjjel egy-két... ez jó lesz, nagyon jó, tegnap úgy vette észre, nagyon odavan a nőkért. Kiment az úttestre, nézett az öltöző felé, azonban abból az irányból egyetlen lélek sem jött. Viszont jöttek a kapu felől. Nem is jöttek, szinte futottak! Hát persze, eljárt az idő. Alig van egy-két perc csengetésig. Elsétált az öltöző felé, hátha találkozik a fiúval. Ha jönnek visszafelé, majd megkérdezi azt is, mi lesz máma a szállítandó anyag? Ám­bár felesleges, mert biztos azok a vaskarikák, hiszen tegnap még nagyon sok ott maradt abban az öntödében. Nagyon elkalandozott. Nem vette észre a fiút, aki — mint­ha a föld alól bújt volna elő — már ott állt a bódé előtt és nézelődött. Gyors léptekkel közeledett hozzá. — Én meg magát várom, ott e! — Engemet? — Magát, magát. Hát merről jött maga? A fiú szélesen nevetett. — Álmosnak tetszik lenni — mondta az öreg. Hallgatás volt a válasz. — Hát akkor... kezdhetjük. — Nyugi, papa. Nem lóverseny ez — mondta a fiú, azzal se szó, se beszéd, bement a bódéba. Az öreg megint egyedül maradt. Gondolta, utánamegy, de letett róla. Ők ketten, a törpével most biztos beszélgetnek. Mit keressen ő ott? Ha idősebbek lennének, tudna velük társalogni. Elmondaná ne­kik, mi mindent hagyott otthon, csak azért, hogy a gyere­keivel éljen együtt. A targoncához ment, leült a platóra. Eszébe jutott, hiszen az oldalfalakat fel kell tenni, tegnap azt mondta a fiú, az az ő dolga. Hozzáfogott. Könnyen ment, mert úgy kellett csi­nálni, mint odahaza, még annak idején, a szekérnél. Hamar végzett, aztán megint nem volt mit csinálni. A cigány meg csak nem akar jönni. No, mindegy. Szóval, elmondaná nekik, ha őszintén belegondol az ember, rájön, bizony, nem jól van ez sehogy sem. Az ember nem konkoly, amiknek mindegy, milyen az a föld, előfolyik még a homokon is, de talán a betonon is megteremne. Nem jól van ez így, hiába, nem jól van. Változtatni kéne. Változtatni! Hiszen most csinálta nem is olyan régen! Az ember sokszor már annyival is beérné, ha lenne, aki megvigasztalná. Elmondaná,­­amit ő is világo­san lát: bele kell nyugodni, mese nincs. Csak hát... ez, ami nagyon nehéz. Belenyugodni. És végleg, de most aztán már végleg elhinni, hogy ezentúl mindig így lesz ... A bódé felől ajtócsapódást hallott. A törpe perdült ki az ajtón, s mint a macska, pillanatok alatt talpon termett és dühösen, fújva újra megrohamozta az ajtót, akkor meg — zutty! — egy pohár víz zúdult az arcába. No, ezt megkaptad, te nokedk­! Megérkezett István, a vezető. Az öreg hangosan köszönt, de az oda sem nézett, azt figyelte, mi történik a bódéban. Kinyílt az ajtó. Egy bögre látszott, de hirtelen visszahúzó­dott. Hamarosan a fiú is megérkezett. Felült a kormányhoz, kényelmesen elhelyezkedett, hátrafordult, hogy rendben Van­­e minden, és már indultak is. Alig értek az útra, a targonca hirtelen fékezett. — Azannyát! Papa, hozza már ide a kisládát! Az öreg nem tudta, melyik kisládát kell odavinni, azért felkászálódott és ment a bódé felé. Kopogott. — A ládát... —, kezdte amikor benyitott. A többiek értetlenül nézték. — Hát... a mi ládánkat. István, a vezető nyújtózott egyet, hatalmas teste alatt ro­pogott a szék. A törpe felé intett, aki szalonnázott. — Jöjjön, papa — mondta a törpe. Ment utána. Megkerülték a bódét, s akkor kiértek arra az útra, ahol az öltöző volt. Aha, most már érti. Itt is meg lehet közelíteni a bódét. Jó ezt tudni. Egy magas tető alatt sok-sok láda volt, egymás hagyb­e­­hátára dobálva. A törpe kiválasztott egyet, s az öregre pa­rancsolt, addig ne vigye el, amíg ő nem jön vissza, mert ab­ból baj lenne és ő ütné meg a bokáját. Rövid idő múlva egy köpenyes emberrel tért vissza. — Csak egy percre — mondta a törpe, és cinkosan a kö­penyesre kacsintott. — Fogja, papa! — De a... a fiú kisládát mondott! —­ Magának ez nagy? — Nem éppen... — Fogja csak, és vigye! Az öreg vitte. — Ezt adták — mondta, mikor letette a targonca mellé. Gábor jót nevetett. — Vigye oda a villáshoz, papa — mondta, majd leugrott az ülés mellől, beszaladt a bódéba és már­­hozta is az egész­ségügyi ládát. Dömperek, teherautók előztek. Út szélére dobált rozsdás vasak, gyalogosok maradtak el mögöttük. Tegnap úgy számolta, körülbelül tíz perc alatt érnek az öntvényműhelyből a raktárba. Addig sok mindent lát az ember, sok minden eszébe jut, az már nem is igaz, mi min­den megfordul az ember fejében! Bántotta, hogy így kibab­rált vele ez a nokedli. Igaz, nem ő volt a célpont, de akkor sem kellett volna azt a dögnehéz ládát a kezébe nyomni. Ha jól megnézzük, még ez a fiú a legrendesebb közöttük, ez a cigány­képű, ámbár... a fene tudja. Ez is csak olyan befelé­néző. Ha kérdez tőle valamit, csak­­bólint vagy vigyorog. Pe­dig jó lenne egyszer elbeszélgetni vele. Minden megváltoz­na... ... jöttek egymás után az események, mint ősszel az eső­zések. Alig kapott észbe, a házat eladták, s az érte kapott pénzt Ottó már vitte is, hogy előleget tudjon fizetni ezért­­, ahol még egy tisztességes gang sincs. Már odahaza, az állo­máson megutálta ezt az egész hercehurcát. Iron meg ráadá­sul sírt. Még te sírsz?! — förmedt rá. Te akartál annyira jönni. Jion azért csak egész úton szipogott, talán azt várta, hogy ő vigasztalja? Tessék, azóta hogy megvigasztalódott! Semmi jelét nem látni, hogy megbánta volna. Jól feltalálja magát. Igaz, neki könnyebb. Itt is csak az a dolga, mint oda­haza a mezei munkán kívül: főz, más meg miegymás. Megérkeztek az öntvényműhelyhez. Az öreg lekászálódott, hogy irányítsa a targoncát. Az ajtó még zárva volt, csak a gyalog­ közlekedő volt nyitva. Most is nevetett az ákombá­­kom ,betűkön: „A pokol tornáca.” Alatta meg ez: „Ki itt be­lépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Ami azt illeti, nem té­vedett, aki ideírta, mert odabent sötét van és büdös, alig lehet levegőt színi, mert a gáz vagy micsoda az ember tor­kát fojtja és egy idő után úgy érzi, mintha a gyomra ki akarna fordulni. Levette a hátsó válaszfalat, előrevitte az ülés mögé, aztán nekilátott. Egyesével rakta a karikákat. Az első tíz darab könnyen ment, csak zavarta az az ormótlan kesztyű, nem tudta rendesen megfogni. Felegyenesedett, a targoncának támaszkodott. Levette a kesztyűt, becsúsztatta a köténye mögé. A túloldalon, végig a fal mellett­ kemencék so­rakoztak. Ajtó nem volt rajtuk, mint odahaza a pékműhely kemencéjén, csak egy tenyérnyi lyuk tátongott valameny­­nyin, időnként láng csapott ki és korom. Egy ember sétált a kemencék előtt. Néha bedugott egy hosszú vasat s már ment is tovább. Rakta tovább a karikákat. Az ember nem is hinné, hová kell ez a sok karika? Vajon mit csinálnak belőle? Úgy néz ki, mint egy kis kerekeskút kereke. Még küllői is varrnak, igaz, nem olyan vékonyak, mint a kút kerekének. Tegnap megkérdeztem a fiút, de ő sem tudta. Azt mondta: nem mind­egy az magának? Hát persze, hogy­­mindegy. De amikor az ember elveti a zsák búzát, titokban gondol arra is, vajon milyen termést hoz? Hát persze, azt tudja, hogy búza fog kikelni. Azt is tudja, utána learatják, kicsépelik, aztán megy a malomba. Onnan meg tovább. Furcsa, hogy ezt a fiút nem érdekli, mi lesz ezeknek a karikáknak a további sorsa. Mindegy, majd megkérdezi odahaza Ottótól, ő biztosan tudja. Megjelent a fiú. Elszörnyedt, amikor meglátta: már majd­nem tele a plató. Az öreg nevetett. — Ma dolgozni kell, nincs mese, dolgozni kell. A fiú elment, az öreg rakta tovább. Kisvártatva egy köpenyes lépett hozzá. Az öreg felegye­nesedett. Most látta: valami nem stimmel, mert a köpenyes­­mérges. — Ki mondta magának, hogy ezeket rakja? — Ki mondta volna? Mondták. — Az istenit hát! Hagyja abba, hiszen ezek félkészek! Már vittek ebből? Az öreg bólintott: — Tegnap. — Hogy az a!... Hol a vezető? — Odakint. Levegőzik. A köpenyes elrohant, alig telt el egy perc, már jött vissza. Vele volt egy másik is. Annak piszkos volt a köpenye és nem fehér ingben volt. — Ki mondta, hogy ezeket kell rakni? — Én honnan tudjam? Nekem a vezető. Hogy aztán annak ki mondta, én azt nem tudhatom. — Hol a vezető? — Odakint. Levegőzik. Az a másik, akinek piszkos volt a köpenye, és nem volt rajta fehér ing, értetlenül csóválta a fejét. Aztán mindketten elmentek. Alig telt el egy perc, megint ketten jöttek. Azon a mási­kon nem volt sem köpeny, sem fehér ing, csak egy kék ka­bát és egy kockás, piszkos ing, meg ormótlan bakancs. Ő is azt kérdezte: — Ki mondta magának, hogy ezeket rakja? — Hagyjanak nekem békét, az istenit! — mondta az öreg. Azok ketten­­beszélgetni kezdtek. Az öreget nem érdekelte, miről vitatkoznak. A targoncának támaszkodott és nézte az időnként ki-felcsapó lángnyelveket. Aztán a karikákhoz lé­pett, amelyek állítólag félkészek. Szétnézett a műhelyben. Gondolta, csak a lakást téveszthették el, de másikat nem látott. Úgy látszik, nincsenek is készek. Vagy az is lehet, hogy az, amit vinni kellene, a másik műhelyben van. Ki tudná azt megmondani? Elindult a kijárat felé, gondolta, amíg ezek megegyeznek, szt egy kis friss levegőt. VASKARIKA Lukovszky László illusztrációja C-* *L-» —

Next