Napjaink, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
XI. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1972. JANUÁR Beszélgetés az idővel Megütközést kelthet a cím az olvasóban, hogy lehetne az idővel beszélgetni! Az idő nem személy, nem élőlény, mégcsak nem is tárgy. Fogalom, megnevezés valaminek a megjelölésére, mely velünk tart születésünktől halálunkig, létünknek s minden létezésnek, minden anyaginak a formája, tükre a változásnak, melyben láthatjuk felnövésünket, fiatalságunkat s majd öregedésünket. Tükör, mely megmutatja vágyaink teljesülését, terveink megvalósulását, s tükör, amelyben az emlékező öregség látja majd az elmúlt évek, az elmúlt ifjúság, az elmúlt csodák meséit. S így lehet az idővel beszélgetni is, hogy önmagunkkal beszélgetünk. E tükörből ránk visszatekintő, tegnapi és holnapi önmagunkkal. Esztendőforduláskor valamiképpen illendő is az efféle elidőzés emlékeknél és terveknél. Most pedig különösen az, most, amikor az élet gyorsuló iramában, a tempó növekvő lüktetésében erőnk, izmaink s akaratunk teljesebb megfeszítésére van és lesz szükség. Dolgozzunk bárhol, bármilyen munkaterületen, gyárban és bányában, íróasztal mellett vagy kinn a termőföldeken, a nagyobb feladatok több elszánást és tettet kívánnak tőlünk. Erről esett szó az MSZMP X. kongresszusán, erről beszéltek most legutóbb a KISZ VIII. kongresszusának felszólalói, ezek a kérdések felmerülnek naponta a kollektív elhatározások kisebb és nagyobb fórumain, munkahelyeken, társadalmi szervezetekben, s ugyanígy a művészetek alkotóműhelyeiben. Az új év nevezetes folyóiratunk történetében. Megjelenésének tizedik évfordulóját ünnepli 1972-ben a Napjaink, Észak-Magyarország irodalmi folyóirata. Szerkesztőségünk hónapok óta tervezgeti ennek a nevezetes alkalomnak a méltó ünneplését, s közben óhatatlanul vissza-viszatekintünk az elmúlt évekre és évfolyamokra. A kérdés, amelyet feltettünk magunknak s amelyre választ vár tőlünk a társadalom is, mást is, többet is kíván ennél az ünnepnél — szembenézést önmagunkkal az idő tükrében, a társadalmi fejlődéssel, változásokkal is mérhető idő tükrében. Mert mit is jelent egy irodalmi folyóirat léte abban a hatókörben, amelyet átfogni képes, annak szűkebb társadalmában? Azok körében, akikre hatni kíván, akiktől visszhangot vár, megértést, azonosulást, elfogadást? Az élet, a jelenlét kérdése ez; elsősorban az alkotásoké, amelyek egész sorával bizonyítható, hogy a Napjaink szerzői gárdája, azok is, akik elszármaztak e tájról, s azok is, akik ma is itt élnek, dolgoznak, vagy épp újabban kerültek Borsodba, jelen vannak az irodalomban, munkájukat, alkotásaikat számon tartják. Az alkotások jelenléte és az alkotók jelenléte azonban nem egy és ugyanaz a dolog. S ahogy a megszületett alkotás a szerzőjétől függetlenül járja amaga útját, híveket toboroz és élményeket, eszméket közvetít, úgy az alkotó is több, mint csak az a személy, akinek tolla, ecsetje, karcolótűje alól kikerülnek a művek. A jelenlét kérdése ez is; annak felismerése és tudatos vállalása, hogy alkotó művésznek lenni társadalmi, közéleti feladat is. Hogy az alkotónak dolga nemcsak az írás, a festés, rajzolás vagy a zeneszerzés, hanem mindenekelőtt a mindenkori állásfoglalás, a részvétel a társadalom közös dolgaiban, a felelős véleményalkotás. Nem a társadalmon kívülről, nem is a magasból nézve, a művészet tornyából hanem együtt a többiekkel, belülről és azonosulva. A jelenlét kérdésére természetesen nem lehet egyoldalúanfelelni. Az igénynek és akaratnak kétoldalúnak, kölcsönösnek s egymást kölcsönösen kiegészítőnek, meghatározónak kell lenni. A nemtörődömség, a közönyös individualizmus, a befelé fordulás az alkotók részéről éppúgy gátja az egészséges összhang és légkör kialakulásának, mintha közéleti ambíció, társadalmi tettvállalás nem kap figyelmet és megértést a társadalom részéről. A társadalom anyagi erői végesek. Nem minden anyagiak kérdése azonban, s különösen nem a tetteinket, akaratunkat megalapozó s irányító meggyőződés, nem lehet anyagi kérdés, hogy hiszünk e céljainkban, lelkesedünk-e azok valóra váltásáért. Nem véletlen, hogy a párt X. kongresszusa oly határozottan figyelmeztetett a szemlélet forradalmára, melyet a szocializmus teljes felépítésének ügye nem nélkülözhet. E szemléleti forradalom segítői, e belső átalakulás katalizátorai lehetnek az alkotó művészek alkotói és közéleti tetteikben, megnyilvánulásaikban is. A Napjaink sokszor, sokféle módon igyekezett betölteni e hivatását az elmúlt évtized folyamán. A tizedik évfordulóra elkészülő repertórium bibliográfusi pontossággal feldolgozza és rendszerezi a megjelent 120 szám anyagát: szépirodalmat, kritikákat s közírói munkákat, cikkeket, kultúrpolitikai tanulmányokat, szociográfiai-szociológiai írásokat, riportokat e táj oly gazdag, oly sokrétű életéről, embereiről. S a címek és számok mögül bizonnyal kirajzolódik a lap jelenlétét, fenntartó közegével való azonosulását igazoló tartalmi összkép is. A jövő feladatait, a holnapi terveket és gondokat pedig — amelyek alighanem hasonlók minden vidéki irodalmi és művészeti centrumban, minden folyóiratunknál az Alföldtől a Jelenkoron át a Tiszatájig —, a jelenlét jövendő közös feladatait pedig akár közösen, együtt is megvitathatnánk. Borsod irodalmi és művészeti élete pezsdülőben van. Emlékezetes színházi bemutatókkal, kitűnő tárlatokkal, megjelenő új alkotásokkal éppúgy mérhető ez a pezsgés, mint azzal a fokozódó figyelemmel, érdeklődéssel, amely a művészetek iránt megnyilvánul napjainkban. Az idővel beszélgetni most, az új év kezdetén tehát különösen időszerű. S mert az idővel beszélgetni annyi, mint önmagunkkal beszélgetni, mérleget vonni eredmények és tervek, sikerek és kudarcok, örömök és gondok között, s látni tegnapi és holnapi önmagunkat, ezekben az új esztendőt köszöntő sorokban így kaptak helyet a magunk dolgai, nem dicsekvően s nem is panaszkodva, inkább önmagunk erősítésére. TARTALOMRA I.: Bari Károly, Kalász László, Major János, Utassy József versei ■ A Macbeth Miskolcon ■ Az irodalmi emlékhelyekről ■ Bödöcs Pál, Gulyás Mihály, Oravec János elbeszélése ZALA TIBOR: BARTÓK: VIRÁGZÁS (LITOGRÁFIA) Városok - uniformisban? * Az országot járó ember elszunyanyad a gépkocsivezető mellett. Ötven vagy száz kilométerrel odébb feleszmél, körülnéz és csodálkozva kérdi: még mindig X városban vagyunk? Pedig ez a város már nem X, sőt nem is Y, hanem Z. De aki nem olvassa el a település nevét a határt jelző táblán, azt könnyen megtéveszti a hasonlóság. Mert kínosan kezdenek hasonlítani egymáshoz a magyar városok. Ugyanazokból a panelekből ugyanúgy épül mind. Mi lesz itt egy-két évtized múlva? — így fogalmazta meg egy újságíró sokak aggodalmát a Magyar Urbanisztikai Társaság nemrégiben lezajlott sajtókonferenciáján. *Egyre gyakrabban vetődik fel ez a kérdés, szorosan felzárkózva az első és legnagyobb mellé: mikorra sikerül alapvető javulást elérni a lakáshelyzetben? S ha így egymás mellett fogalmazzuk meg a kettőt, akkor eljutunk a jelenkori építészetet feszítő, talán legnagyobb problémához: a szükség sarkantyújának engedelmeskedő, gyors ütemű lakásépítés többé-kevésbé uniformizálja a városokat. Szándékosan nem magyar építészetet említettem, hiszen az előregyártott elemek alkalmazása, a futószalagon való házgyártás nemcsak a mi építőiparunkat jellemzi. Maradjunk azonban szűkebb pátriánkban. A miskolci házgyár termékeiből eddig csaknem kilencezer lakás épült fel Észak-Magyarország négy városában: Miskolcon, Ózdon, Leninvárosban és Kazincbarcikán. A negyedik ötéves terv időszakában 20 ezerrel növekszik ez a szám. Ebből csak Miskolcon 11—12 ezer házgyári technológiával készült otthont hoznak tető alá. Hogyan vélekednek a városépítésnek erről a módszeréről azok, akiknek a tervezőasztalán a jövő Mis-ÁRA 2 FORINT koka születik? Beszélgető partnereim: Horváth István, az ÉSZAKTERV főmérnöke, Nagy Zoltán főépítész, Dávidházi Péter tervező, ugyanettől a vállalattól és Szabó József, a Borsod megyei Tervező Vállalat építésze. A házgyári technológia szélsőséges ellenzői sem vitatják, hogy a negyedik, ötéves terv időszakára országosan előirányzott 400 ezer lakást csak ilyen nagyüzemi módszerrel lehet felépíteni. De sokan szükséges rossznak tekintik a lakások tömegtermelését. Bevallom, hogy én is erre az álláspontra hajlok. HORVÁTH ISTVÁN: A házgyári lakások — bár nem túl tágasak — vitathatatlanul kényelmesek, összkomfortosak. A házgyári épületeket sem tartom riasztóan csúnyának. De az kétségtelen, hogy belváros építésére nem alkalmasak. Pontosabban: jelenlegi formájukban nem alkalmasak. Mert lehetne segíteni a bajon például oly módon, hogy a magasházak földszintjén üzleteket alakítanának ki. A járókelő ugyanis nem látja a tízemeletes épület egész homlokzatát, látószögén kívül esik már az első emelet is. — Túl egyszerűnek tűnik ez a megoldás. De ha valóban ilyen egyszerű, akkor miért nincsenek üzletek a házgyári épületek földszintjén? HORVÁTH ISTVÁN: Építészetileg megoldható lenne. Csakhogy nincs rá igény. Ha az alsó szinten nem lakásokat, hanem üzleteket alakítunk ki, akkor többe kerül az épület. Sokkal többe. Egy trafikért nem érdemes változtatni. A kereskedelem pedig nem tart igényt annyi üzletre, amennyit építeni lehetne. Ma még az új lakótelepeken is normák alapján tervezünkéttermet, ABC-áruházat s egyéb kereskedelmi célt szolgáló létesítményeket. Miután elkészült az üzletház, valamelyik vállalat megpályázza az üzemeltetését. Kevés pénze van a kereskedelemnek fejlesztésre. Más módon is tetszetősebbé lehetne tenni a házgyári épületeket. Tudomásom szerint született is egy terv arra, hogy a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat és az ÉSZAKTERV szakemberei közösen új homlokzatburkolási módszereket dolgoznak ki, s a sablonok bizonyos fokú átalakításával, változatosabbá teszik az épületek alaprajzát is. Mi történt eddig a terv valóra váltásáért? HORVÁTH ISTVÁN: Eddig bizony elég kevés. Minden változtatás pénzbe kerül, s a jelenlegi helyzetben a gazdaságosság mindent megelőző követelmény. De a tervezett változtatások sem hoznának alapvető javulást. Az épületek jellegén vajmi keveset módosít, ha a homlokzatot színezzük, erkélyeket helyezünk el stb. — Ha így áll a dolog, akkor talán nem érdemes túlságosan sürgetni a miskolci belváros rekonstrukcióját. NAGY ZOLTÁN: Szerintem sem. Ahelyett, hogy a belvárost teleszórnánk panellel, inkább újabb, még szabad területet kell feltárnunk. A belváros csak olyan ütemben szülesség újjá, ahogyan az anyagiak engedik. HORVÁTH ISTVÁN: Készítettünk is egy javaslatot a városi tanácsnak, mely a repülőtér környékén, a Szirmán és Alsózsolcán levő szabad területek beépítését célozza. A lakásépítést ugyanis nem lehet lassítani. Sőt. Egyrészt a sok ezer otthonra váró érdeke, másrészt az sürgeti az üzem gyorsítását, hogy a házgyár kapacitása nincs tökéletesen kihasználva. Ha pedig kevesebbet termel, mint tudna, akkor drágább az építkezés. — Sokat emlegetik országszerte a salgótarjáni példát. Ott egy teljesen új belvárost hoztak létre. De ez az út sem mindenütt járható, hiszen Tarjánban csak az elavult bányászkolóniát kellett lebontani, hogy helyet csináljanak az útnak. A műemlékekben gazdag történelmi városok, például Eger vagy Sopron lakói nyilván tiltakoznának az ilyen rekonstrukció ellen. Miskolc „magja” is értékes? (Folytatás a 2. oldalon)