Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

PETŐFI-ILLUSZTRÁCIÓ PETŐ JÁNOS RAJZA Szociál-pszichopatológiai jegyzetek Az ő szexuális normáik mások. A lakástulajdonosoké. Férfiaké és nőké egyaránt.­­Csak vigyázz, nehogy teoretikus alapon fejtsd ki, te, lakástalan. Ez lehet ténymegállapítás, helyzetfelismerés, statisztikai mutatvány, egyéb nem. E jelenségét értelmezni nem vagy hivatott.) Tehát: az én vágyam nem vágy. Nem reális. Az övék igen. Valahol egész létemmel nem vagyok reális. Az ő bujaságuk az én aszkézisem. Éveken át. Éveken, éveken át, ön jobbakat eszik, mint én. Jobbakat iszik. Ebből egyenesen következik, hogy a gondolatai is értékesebbek. (Kezét dörzsölve szokta mondani: — Igen, kérem, a lét, a lét, az határozza meg a tuda­tot . . .) Mit mondjak még? Az öltözéke finom szövetét hasonlítgassam a magaméhoz? Fölösleges, önnek, uram, több joga van az élethez, mint nekem. (Szerénysége tiltja ezt így kimondani, de legalább egyikünk legyen következetes.) Lemondok az ön javára mindenemről. Vegye nyakába rossz esélyeim, melyek egytől egyig rám találtak. Ne felejtse el — nagy felelősség ez: az örökösöm! Nem merem végiggondolni ezt a szövevényt, ami az életem. Jobb a nemtudás. A részletek fel­világossága. De az egész maradjon csak homályban, így vagyok, így gyújtom föl a villanyt, vallok szerelmet, kötöm cipőfűzőmet, így bólintok fél­igazságokra, fél-emberekre. Szinte kedélyes ez az alaktalanság. Nem kötelez semmire. Csak ne akarja az ember összerakni, csak ne próbálja darabjaiból megérteni üzenetét. Részeimmel vonatkozom e rész­ világra. Ez minden, nem több s nem kevesebb. A­ ­ Tóth-Máthé Miklós elbeszélése A kötél­ i öregember bement a reggeli vonattal a városba és vásárolt egy kötelet. Jó erős kenderkötelet, tíz méter­­hosszút. Aztán kiment a váróterembe és várta a következő vonat indulását, amivel visszautaz­zon a faluba. A váróteremben egy lóca sarkában húzódott meg, ölében a kötél, ami szépen össze volt hajtogatva, közé­pen egy madzaggal átkötve. A váróteremben sokan vol­tak, az öregember mellett szemre billentett sapkával egy vasutas aludt. A vasutas később felébredt, meg­igazította fején a sapkáját, körbetekintett, és megakadt a szeme a kötélen. Nézte egy ideig, aztán megszólította az öregét. — Hol vette azt a jó kötelet, bátyám? Az öreg elmondta, hogy itt vette bent a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának, bátyám? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megpihentette szemét a kötélen. — Erős kötél, ez biztosan megtart. A múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de bizony az nem bírt meg. A vasutas ellátotta a száját. A sapka Bilije alól úgy meredt a másikra, mintha abban is kételkedne, hogy ott ül. — Mit akar maga csinálni?! Az öregember nagyon türelmesen, aprólékosam elma­gyarázta újra az egészet. Megemlítette, hogy az a régi kötél még az apjától maradt rá. Kiszolgált kötél volt már az,­ foszlott, mállott, hát persze, hogy nem bízta meg. De az újban nagyon bízik, az olyan, mint a tö­retlen csikó, rugalmas. — No, próbálja elszakítani — biztatta a vasutast, és nyújtotta volna a kötelet. A vasutas ráripakodott. — Vigye innen, ha jót akar, hallja! Mit ijesztgeti itt az embert! Menjen haza, aztán aludj­a ki magát! — Bizony ezt jól mondta — bólogatott mosolyogva az öreg. — Hazamegyek, aztán ki fogom aludni ma­gam. Nem kelt már fel engem semmilyen vekker. A vasutas mérgesen legyintett, hóna alá markolta az aktatáskáját, és­­gyorsan továbbállt. Ahogy sietett a ki­járat felé, kétszer is visszanézett az­ öregre. A vonaton az öregember mellé egy falubeli került, Kecskés Guszti. Bent dolgozott a gyárban mint laka­tos. Otthon nem messze lakott az öregtől, a másik ut­cában. — Hol vette­­azt a jó kötelet, Miska bácsi? Az öreg Kecskés Gusztinak is elmondta, hogy bent a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet. — Aztán minek ez magának, Miska bácsi? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megpihentette szemét a kötélen. — Erős kötél, ez biztosan megtart. Tudod, Guszti öcsém, a múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de bizony az nem bírt meg. Kecskés Guszti azt hitte, nem jól hall. Nagy keze té­tován megmozdult, mintha elszakadva tőle segítségért akarna menni, de aztán csak ottmaradt a térdén. — Hallja, ne vicceljen velem, Miska bácsi! Az öreg Végigsimította a kötelet, gyöngéden, mintha az unokája lenne. — Nem viccelek én, Guszti öcsém. Minek is viccel­nék? Sohse volt nekem kedvem a vicchez, te is tudod! Komolyan szóltam én most is. A kötél ott hevert az öregember térdén, középen madzaggal szépen átkötve. Kecskés Guszti ránézett, az­tán megvakarta hátul a­­tarkóját. — De hát, hogy a fenébe jutott ez magának eszébe? Az öreg elmosolyodott, mintha valami jó anekdotát hallott volna. — Régen eszembe jutott ez már Guszti öcsém. De hát még nem jött el az ideje. Most eljött, aztán úgy is lesz. Jó ez­t minél előbb letudni. — De a gyerekei! Azokra nem gondol? Az, öreg eltöprengett. Mikor is kapott levelet a fiá­tól? Már nem emlékszik. Mikor is kapott levelet a lá­nyától? Arra sem emlékszik. Messze vannak. — Meglesznek ők már nélkülem is — nézett Kecskés Gusztira, kicsit úgy, mintha a fia vonásait kutatná a másik arcán. — Megvan nekik már a maguk gondja. Idegenben sem könnyű az­ élet. Kecskés Guszti bólintott. Akart még valamit monda­ni, de nem jutott semmi az eszébe. Lopva az öregre lesett. — Vajon hány éves? A ruhája olyan, mintha nem rá szabták volna. Ahogy ül, kicsire zsugorodik benne, mintha meg akarná osztani valakivel. Az állomáson sietve elbúcsúzott az öregembertől. A sógorékhoz igyekezett, még volt egy kis munka a háztáji kukoricásban. Szerették volna aznap befejezni. Az öregember lassan­­lépegetett. A kötelet a hóna alá szorította. A posta előtt Kanyok Dáviddal találkozott. Egyívásúak voltak, együtt harcolták végig az első vi­lágháborút is. — Hát te,­­komám? Hol vetted azt a jó kötelet? Az öreg Kanyók Dávidnak is elsorolta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az ürtet, ahol árulják. — Aztán minek ez neked, komám? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megigazította hóna alatt a kötélét. — Erős kö­tél, ez biztosan megtart. Tudod komám, a múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de bi­zony az nem bírt meg. Kanyok Dávid a kötelet mustrálta. — Jó kötél ez, komám, kár ezt elpocsékolni. Ha már meghibbantál, akkor ugorj inkább a Tiszába, az is meg­teszi. De ezért a kötélért­­kár. Én mondom ezt neked. Mennyiért adták? Az öreg megmondta, mennyiért. Kanyok Dávid a bukszájáért nyúlt. — Annyit én is megadnék érte, komám. Tudod, mi­lyen régen keresek már egy borjúkötelet! A vejemnek meg hiába, imádkozom, hogy vegyen. Úriember. Annak már nem olyan a jószág, mint nekünk. Neki már csak a gyár, meg a szórakozás. A ház körül meg vesződjön a vénember. Add el nekem, komám! — Nem lehet, Dávid — rázta meg a fejét az öreg.— Mondtam mér, hogy mire kell. Honnan kerítsek most egy újabb kötelet? Beláthatod, hogy nem tehetem. Kanyok Dávidnak megrándult a szemöldöke. A buk­szát lassan visszacsúsztatta a zsebébe. — Azt hittem, jó komák voltunk. A fronton ... még támogattalak is, amikor a lábadba fúródott a golyó. Nem hittem volna, hogy egy rongyos kötél miatt... De hát te tudod ... ! • Az öreg homloka kivörösödött. Ha mérges volt, min­dig az jelezte először. — Értsd meg már, nekem se mindegy, milyen kö­télre akasztom magam! Nem szeretnék úgy járni, mint a múltkor, hogy majd a lábamat törtem, amikor ki­rúgtam magam alól­ a hokkedlit, aztán elszakadt a kö­tél. Láttam én mindjárt, hogy rossz, de hát nem volt más. Kanyok Dávid elgondolkozva nézte a másikat. — Csakugyan fel akarod kötni magad? — kérdezte, aztán, hogy az öreg bólintott, így folytatta. — Akkor igazán mindegy, hogy mire. Van nekem otthon egy nadrágszíjam, kétszer körbeér a derekamon, megpró­bálhatnád azzal. Olyan az, mint a vas, a borotvámat szoktam megtenni rajta. Az öreg erre nem is válaszolt. — Bolond ez — gon­dolta —, nadrágszíjjal még egy kutyát is nehéz fel­kötni, hogy lehetne hát egy embert! De ha még sike­rülne is, nem sokkal jobb egy kötéllel? — Na — sürgette Kanyek Dávid —, mi a vélemé­nyed? — Az, hogy maradok a­­kötélnél! Ne is próbálj le­beszélni róla. — Ez az utolsó szavad? — Ez. — Akkor komám, mi többet nem köszönünk egy­másnak ! — Akkor nem köszönünk. — Mert, hogy te egy rongyos kötél miatt... Az öreg elindult. Kicsit­­gyorsabban lódította meg az indulat, és sokáig nem nézett hátra. Amikor egy idő múlva hátratekintett, Kanyok Dávid még mindig ott állt, ahol hagyta. — Azt várod, hogy meggondolom magam? — düny­­nyögte az öreg, ingerülten csapva a kezével. — Azt várhatod! Menj be, aztán vásárolj... De hát az törő­déssel jár, ugye? Az a jó,­­ha más fárad ... A kocsma előtt tétovázva megállt. Sohasem volt ivós ember, csak mértékkel ivott, ha sor került rá, de most úgy érezte, nem árt, ha lehajt egy féldecit. Az ivóban kevesen álldogáltak. Néhány törzsvendég, inkább a fiatalabbak közül. Korán volt még az igazi forgalomhoz. — Hol szerezte azt­ a jó kötelet, atyus? A kérdező magas, szőke fiatalember, Bíró Pista. A söntéspultra könyökölve nézett az öregre, és a sze­mén látszott, hogy a kezében tartott fél cseresznye nem az első aznap. Az öregember elmondta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának? Csak nem akarja fel­kötni magát? — De bizony, hogy azt akarom, Pista fiam — sóhaj­tott az öreg, és szinte gyengéden nézett a nagy darab fiatalemberre, hogy lám, ez kitalálta. — Erős kötél, ez­­­biztosan megtart. Tudod, a múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de az leszakadt alat­tam. — Mi a fene! — nevetett Bíró Pista, majd odafordult a többiekhez. — Hallottátok?! Miska bácsi fel akarja kötni magát! No, atyus, ismételje már meg, mit akar! Az emberek közelebb húzódtak. Fónagy Péter, az egyik téesz-fogatos átkarolta az öregembert. — Ne bolondozzon már, Miska bácsi! Nem gondolja tán, hogy elhisszük. Az öreg megsértődött. Mi az ő szava, hogy ezek sem­mibe veszik! Nem mondott ő soha olyat, ami ne fedné a valóságot. — Ehol, a kötél! — mutatta­­oda az embereknek. — Nem ruhát szárítani vettem! Erős kötél, ez biztosan megtart. A múltkor egy megkopott, régi kötélre pró­báltam felkötözködni, de az leszakadt alattam. — Ez is le fog! Hozzá se kezdjen! — bökött a kö­télre Fónagy Péter, és intett a többieknek, hogy ne rö­högjenek. — Vacak kötél ez, Miska bácsi! Az öreg ihomloka kivörösödött. Dühösen megrázta a kötelét, aztán Fónagy Péter kezébe nyomta. — Hát ha vacak, akkor szakítsd el! Na lássam! Ne csak a­­szád járjon! Fónagy Péter néhányszor megemelte a kötélcsomót, mintha a súlyát méregetné, aztán egy könnyed moz­dulattal odatolta Bíró Pistának. — Láncolt adjon nekem bátyám, ne egy madzagot. Ezt még a Bíró is el tudja szakítani. — Semmiség — forgatta Bíró Pista a kötelet, majd gyorsan továbbadta Hegedűs Miarcinak. — Csak rá kéne fújnom, és úgy hullna szét, mint a pitypang. Frics­­kázd már el, Marci! Hegedűs is továbbcsúsztatta a kötelet, és mire az öreg feleszmélt, már nem látta sehol. — Hé! Adjátok elő! — egyik embertől a másikhoz fordult, de mindegyik csak az üres tenyerét mutogatta. — Nem értitek? Nekem az a kötél kell! Nem játék­szernek vettem, hanem mert fel akarom kötni magam! Ti ezt nem értitek, itt mindenből csak viccet csináltok! Nem tudjátok ti az én soromat, senki sem tudja... senki... ! — majdnem sírt már, ahogy keringett az emberek között, és kapkodott mindegyiknek a háta mögé. — A kötelet! Hol van? Hová dugtátok? Adjá­tok vissza a kötelet! — Igyon, Miska bácsi! — Fónagy Péter egy pohár bort tartott az öreg elé, de az félrelökte, és újra körbe­táncolta az embereket. Azok forogtak előtte, és hangos sopánkodással bizonygatták, hogy semmilyen kötelet nem láttak. Az öreg benézett az asztalok alá. Tologatta a széke­ket. Nehézkesen arrébb mozdított egy üres söröshordót. A kötél sehol. — Oda se neki, atyus! — Bíró Pista az öreg vállára tette a kezét. — Rossz kötél volt az, egész biztosan le­szakadt volna maga alatt. — Új kötél volt! — horkant az öregember. — Vado­natúj. Az emberek mosolyogtak, és ahogy az öreg végigné­zett az arcokon, furcsa szorítást érzett a torkában. És mintha attól­­a szorítástól egy szót se tudna többet szólni. Gyorsan elferdült, és csak úgy tessék-lássék mozdított még néhányat az egyik üres hordón. Később odaballagott a sörtéshez és kért egy féldeci törkölyt. — Lehet — dünnyögte oda Bíró Pistának —, meg­lehet, hogy ez is elszakadt volna ... Aztán a végén még kitörtem volna a nyakam!

Next