Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
PETŐFI-ILLUSZTRÁCIÓ PETŐ JÁNOS RAJZA Szociál-pszichopatológiai jegyzetek Az ő szexuális normáik mások. A lakástulajdonosoké. Férfiaké és nőké egyaránt.Csak vigyázz, nehogy teoretikus alapon fejtsd ki, te, lakástalan. Ez lehet ténymegállapítás, helyzetfelismerés, statisztikai mutatvány, egyéb nem. E jelenségét értelmezni nem vagy hivatott.) Tehát: az én vágyam nem vágy. Nem reális. Az övék igen. Valahol egész létemmel nem vagyok reális. Az ő bujaságuk az én aszkézisem. Éveken át. Éveken, éveken át, ön jobbakat eszik, mint én. Jobbakat iszik. Ebből egyenesen következik, hogy a gondolatai is értékesebbek. (Kezét dörzsölve szokta mondani: — Igen, kérem, a lét, a lét, az határozza meg a tudatot . . .) Mit mondjak még? Az öltözéke finom szövetét hasonlítgassam a magaméhoz? Fölösleges, önnek, uram, több joga van az élethez, mint nekem. (Szerénysége tiltja ezt így kimondani, de legalább egyikünk legyen következetes.) Lemondok az ön javára mindenemről. Vegye nyakába rossz esélyeim, melyek egytől egyig rám találtak. Ne felejtse el — nagy felelősség ez: az örökösöm! Nem merem végiggondolni ezt a szövevényt, ami az életem. Jobb a nemtudás. A részletek felvilágossága. De az egész maradjon csak homályban, így vagyok, így gyújtom föl a villanyt, vallok szerelmet, kötöm cipőfűzőmet, így bólintok féligazságokra, fél-emberekre. Szinte kedélyes ez az alaktalanság. Nem kötelez semmire. Csak ne akarja az ember összerakni, csak ne próbálja darabjaiból megérteni üzenetét. Részeimmel vonatkozom e rész világra. Ez minden, nem több s nem kevesebb. A Tóth-Máthé Miklós elbeszélése A kötél i öregember bement a reggeli vonattal a városba és vásárolt egy kötelet. Jó erős kenderkötelet, tíz méterhosszút. Aztán kiment a váróterembe és várta a következő vonat indulását, amivel visszautazzon a faluba. A váróteremben egy lóca sarkában húzódott meg, ölében a kötél, ami szépen össze volt hajtogatva, középen egy madzaggal átkötve. A váróteremben sokan voltak, az öregember mellett szemre billentett sapkával egy vasutas aludt. A vasutas később felébredt, megigazította fején a sapkáját, körbetekintett, és megakadt a szeme a kötélen. Nézte egy ideig, aztán megszólította az öregét. — Hol vette azt a jó kötelet, bátyám? Az öreg elmondta, hogy itt vette bent a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának, bátyám? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megpihentette szemét a kötélen. — Erős kötél, ez biztosan megtart. A múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de bizony az nem bírt meg. A vasutas ellátotta a száját. A sapka Bilije alól úgy meredt a másikra, mintha abban is kételkedne, hogy ott ül. — Mit akar maga csinálni?! Az öregember nagyon türelmesen, aprólékosam elmagyarázta újra az egészet. Megemlítette, hogy az a régi kötél még az apjától maradt rá. Kiszolgált kötél volt már az, foszlott, mállott, hát persze, hogy nem bízta meg. De az újban nagyon bízik, az olyan, mint a töretlen csikó, rugalmas. — No, próbálja elszakítani — biztatta a vasutast, és nyújtotta volna a kötelet. A vasutas ráripakodott. — Vigye innen, ha jót akar, hallja! Mit ijesztgeti itt az embert! Menjen haza, aztán aludja ki magát! — Bizony ezt jól mondta — bólogatott mosolyogva az öreg. — Hazamegyek, aztán ki fogom aludni magam. Nem kelt már fel engem semmilyen vekker. A vasutas mérgesen legyintett, hóna alá markolta az aktatáskáját, ésgyorsan továbbállt. Ahogy sietett a kijárat felé, kétszer is visszanézett az öregre. A vonaton az öregember mellé egy falubeli került, Kecskés Guszti. Bent dolgozott a gyárban mint lakatos. Otthon nem messze lakott az öregtől, a másik utcában. — Hol vetteazt a jó kötelet, Miska bácsi? Az öreg Kecskés Gusztinak is elmondta, hogy bent a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet. — Aztán minek ez magának, Miska bácsi? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megpihentette szemét a kötélen. — Erős kötél, ez biztosan megtart. Tudod, Guszti öcsém, a múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de bizony az nem bírt meg. Kecskés Guszti azt hitte, nem jól hall. Nagy keze tétován megmozdult, mintha elszakadva tőle segítségért akarna menni, de aztán csak ottmaradt a térdén. — Hallja, ne vicceljen velem, Miska bácsi! Az öreg Végigsimította a kötelet, gyöngéden, mintha az unokája lenne. — Nem viccelek én, Guszti öcsém. Minek is viccelnék? Sohse volt nekem kedvem a vicchez, te is tudod! Komolyan szóltam én most is. A kötél ott hevert az öregember térdén, középen madzaggal szépen átkötve. Kecskés Guszti ránézett, aztán megvakarta hátul atarkóját. — De hát, hogy a fenébe jutott ez magának eszébe? Az öreg elmosolyodott, mintha valami jó anekdotát hallott volna. — Régen eszembe jutott ez már Guszti öcsém. De hát még nem jött el az ideje. Most eljött, aztán úgy is lesz. Jó ezt minél előbb letudni. — De a gyerekei! Azokra nem gondol? Az, öreg eltöprengett. Mikor is kapott levelet a fiától? Már nem emlékszik. Mikor is kapott levelet a lányától? Arra sem emlékszik. Messze vannak. — Meglesznek ők már nélkülem is — nézett Kecskés Gusztira, kicsit úgy, mintha a fia vonásait kutatná a másik arcán. — Megvan nekik már a maguk gondja. Idegenben sem könnyű az élet. Kecskés Guszti bólintott. Akart még valamit mondani, de nem jutott semmi az eszébe. Lopva az öregre lesett. — Vajon hány éves? A ruhája olyan, mintha nem rá szabták volna. Ahogy ül, kicsire zsugorodik benne, mintha meg akarná osztani valakivel. Az állomáson sietve elbúcsúzott az öregembertől. A sógorékhoz igyekezett, még volt egy kis munka a háztáji kukoricásban. Szerették volna aznap befejezni. Az öregember lassanlépegetett. A kötelet a hóna alá szorította. A posta előtt Kanyok Dáviddal találkozott. Egyívásúak voltak, együtt harcolták végig az első világháborút is. — Hát te,komám? Hol vetted azt a jó kötelet? Az öreg Kanyók Dávidnak is elsorolta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az ürtet, ahol árulják. — Aztán minek ez neked, komám? — Fel akarom vele akasztani magam — sóhajtott az öreg, és megigazította hóna alatt a kötélét. — Erős kötél, ez biztosan megtart. Tudod komám, a múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de bizony az nem bírt meg. Kanyok Dávid a kötelet mustrálta. — Jó kötél ez, komám, kár ezt elpocsékolni. Ha már meghibbantál, akkor ugorj inkább a Tiszába, az is megteszi. De ezért a kötélértkár. Én mondom ezt neked. Mennyiért adták? Az öreg megmondta, mennyiért. Kanyok Dávid a bukszájáért nyúlt. — Annyit én is megadnék érte, komám. Tudod, milyen régen keresek már egy borjúkötelet! A vejemnek meg hiába, imádkozom, hogy vegyen. Úriember. Annak már nem olyan a jószág, mint nekünk. Neki már csak a gyár, meg a szórakozás. A ház körül meg vesződjön a vénember. Add el nekem, komám! — Nem lehet, Dávid — rázta meg a fejét az öreg.— Mondtam mér, hogy mire kell. Honnan kerítsek most egy újabb kötelet? Beláthatod, hogy nem tehetem. Kanyok Dávidnak megrándult a szemöldöke. A bukszát lassan visszacsúsztatta a zsebébe. — Azt hittem, jó komák voltunk. A fronton ... még támogattalak is, amikor a lábadba fúródott a golyó. Nem hittem volna, hogy egy rongyos kötél miatt... De hát te tudod ... ! • Az öreg homloka kivörösödött. Ha mérges volt, mindig az jelezte először. — Értsd meg már, nekem se mindegy, milyen kötélre akasztom magam! Nem szeretnék úgy járni, mint a múltkor, hogy majd a lábamat törtem, amikor kirúgtam magam alól a hokkedlit, aztán elszakadt a kötél. Láttam én mindjárt, hogy rossz, de hát nem volt más. Kanyok Dávid elgondolkozva nézte a másikat. — Csakugyan fel akarod kötni magad? — kérdezte, aztán, hogy az öreg bólintott, így folytatta. — Akkor igazán mindegy, hogy mire. Van nekem otthon egy nadrágszíjam, kétszer körbeér a derekamon, megpróbálhatnád azzal. Olyan az, mint a vas, a borotvámat szoktam megtenni rajta. Az öreg erre nem is válaszolt. — Bolond ez — gondolta —, nadrágszíjjal még egy kutyát is nehéz felkötni, hogy lehetne hát egy embert! De ha még sikerülne is, nem sokkal jobb egy kötéllel? — Na — sürgette Kanyek Dávid —, mi a véleményed? — Az, hogy maradok akötélnél! Ne is próbálj lebeszélni róla. — Ez az utolsó szavad? — Ez. — Akkor komám, mi többet nem köszönünk egymásnak ! — Akkor nem köszönünk. — Mert, hogy te egy rongyos kötél miatt... Az öreg elindult. Kicsitgyorsabban lódította meg az indulat, és sokáig nem nézett hátra. Amikor egy idő múlva hátratekintett, Kanyok Dávid még mindig ott állt, ahol hagyta. — Azt várod, hogy meggondolom magam? — dünynyögte az öreg, ingerülten csapva a kezével. — Azt várhatod! Menj be, aztán vásárolj... De hát az törődéssel jár, ugye? Az a jó,ha más fárad ... A kocsma előtt tétovázva megállt. Sohasem volt ivós ember, csak mértékkel ivott, ha sor került rá, de most úgy érezte, nem árt, ha lehajt egy féldecit. Az ivóban kevesen álldogáltak. Néhány törzsvendég, inkább a fiatalabbak közül. Korán volt még az igazi forgalomhoz. — Hol szerezte azt a jó kötelet, atyus? A kérdező magas, szőke fiatalember, Bíró Pista. A söntéspultra könyökölve nézett az öregre, és a szemén látszott, hogy a kezében tartott fél cseresznye nem az első aznap. Az öregember elmondta, hogy bent vette a városban, aztán próbálta elmagyarázni, merre található az üzlet, ahol árulják. — Aztán minek ez magának? Csak nem akarja felkötni magát? — De bizony, hogy azt akarom, Pista fiam — sóhajtott az öreg, és szinte gyengéden nézett a nagy darab fiatalemberre, hogy lám, ez kitalálta. — Erős kötél, ezbiztosan megtart. Tudod, a múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de az leszakadt alattam. — Mi a fene! — nevetett Bíró Pista, majd odafordult a többiekhez. — Hallottátok?! Miska bácsi fel akarja kötni magát! No, atyus, ismételje már meg, mit akar! Az emberek közelebb húzódtak. Fónagy Péter, az egyik téesz-fogatos átkarolta az öregembert. — Ne bolondozzon már, Miska bácsi! Nem gondolja tán, hogy elhisszük. Az öreg megsértődött. Mi az ő szava, hogy ezek semmibe veszik! Nem mondott ő soha olyat, ami ne fedné a valóságot. — Ehol, a kötél! — mutattaoda az embereknek. — Nem ruhát szárítani vettem! Erős kötél, ez biztosan megtart. A múltkor egy megkopott, régi kötélre próbáltam felkötözködni, de az leszakadt alattam. — Ez is le fog! Hozzá se kezdjen! — bökött a kötélre Fónagy Péter, és intett a többieknek, hogy ne röhögjenek. — Vacak kötél ez, Miska bácsi! Az öreg ihomloka kivörösödött. Dühösen megrázta a kötelét, aztán Fónagy Péter kezébe nyomta. — Hát ha vacak, akkor szakítsd el! Na lássam! Ne csak aszád járjon! Fónagy Péter néhányszor megemelte a kötélcsomót, mintha a súlyát méregetné, aztán egy könnyed mozdulattal odatolta Bíró Pistának. — Láncolt adjon nekem bátyám, ne egy madzagot. Ezt még a Bíró is el tudja szakítani. — Semmiség — forgatta Bíró Pista a kötelet, majd gyorsan továbbadta Hegedűs Miarcinak. — Csak rá kéne fújnom, és úgy hullna szét, mint a pitypang. Fricskázd már el, Marci! Hegedűs is továbbcsúsztatta a kötelet, és mire az öreg feleszmélt, már nem látta sehol. — Hé! Adjátok elő! — egyik embertől a másikhoz fordult, de mindegyik csak az üres tenyerét mutogatta. — Nem értitek? Nekem az a kötél kell! Nem játékszernek vettem, hanem mert fel akarom kötni magam! Ti ezt nem értitek, itt mindenből csak viccet csináltok! Nem tudjátok ti az én soromat, senki sem tudja... senki... ! — majdnem sírt már, ahogy keringett az emberek között, és kapkodott mindegyiknek a háta mögé. — A kötelet! Hol van? Hová dugtátok? Adjátok vissza a kötelet! — Igyon, Miska bácsi! — Fónagy Péter egy pohár bort tartott az öreg elé, de az félrelökte, és újra körbetáncolta az embereket. Azok forogtak előtte, és hangos sopánkodással bizonygatták, hogy semmilyen kötelet nem láttak. Az öreg benézett az asztalok alá. Tologatta a székeket. Nehézkesen arrébb mozdított egy üres söröshordót. A kötél sehol. — Oda se neki, atyus! — Bíró Pista az öreg vállára tette a kezét. — Rossz kötél volt az, egész biztosan leszakadt volna maga alatt. — Új kötél volt! — horkant az öregember. — Vadonatúj. Az emberek mosolyogtak, és ahogy az öreg végignézett az arcokon, furcsa szorítást érzett a torkában. És mintha attóla szorítástól egy szót se tudna többet szólni. Gyorsan elferdült, és csak úgy tessék-lássék mozdított még néhányat az egyik üres hordón. Később odaballagott a sörtéshez és kért egy féldeci törkölyt. — Lehet — dünnyögte oda Bíró Pistának —, meglehet, hogy ez is elszakadt volna ... Aztán a végén még kitörtem volna a nyakam!