Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-02-01 / 2. szám

Üstök Péter riportja FÜZÉR A hepehupás földből kúpos hegy emel­kedik. Hirtelen­ sziklák karcolják már messziről a szemet, rajta a mondák, ko­mor krónikák víhatatlan fészke: a vár. Babolnázva megyek a tehenek ösvényén. Mintha középkort idéző emlékezetem ser­kentené: a romok fölött egy kétméteres szárnyú madár köröz. Sas? Itt? Meglepő­döm. Mindjárt lecsap! A sárga földeken dolgozó asszonyok ügyet sem vetnek rá, hajlongatnak tovább ősi, helyettesíthetetlen mozdulatokkal. Fe­jükön vörös, kék kendő a legrekkenőbb időben is: asszonyiságuk jelképe. Némelyi­ken idres szoknya mutatja, ide tartoznak, ez a vidék köti őket, ez a közösiág, s ami nékik természetes, a városi embernek, fő­leg a fővárosinak — irigységokozó. Tar­tozni valahová! Elfogadni a követelménye­ket, tudni a rendet, a tegnapot, a többie­ket t Évődő szavak járnak körbe. — Megetted már az ünnepi körtét? — Vigyázz, nehogy a gigádon akadjon! Kilenc óra van. A nagy madár helikop­ter-imbolygással emelkedik, süllyed. Mire vadászik? Legfeljebb ürgére, mezei pat­kányra. Más úgyse veszi komolyan. El­múltak a régi idők, még ijesztgetni is. A tömött erdők is egykedvű méltóság­gal törődtek bele ebbe a sorsba, fogyat­koznak a szál­katonák, magukkal kell hát foglalkozniuk. Az állomány tíz év alatt felére csökkent. A vár hegye is furcsán megkopasztott, mint a pulyka, olyan. — Két éve aszály forrázta az erdei és feketefenyőket: most csináljuk a fölújí­tást — mondja az erdész. A község üres. Mindenki dolgozik: a Rákócziban vagy az erdőgazdaságban, jó néhányan meg eljárnak Hollóházára, a vasúthoz, Pálházára. A házak a vár alatt guggolnak, s kép­zelem, hogy mennyit kaphattak onnan fe­lülről. Jóllehet alig látni régi viskót, múl­tat mutató épületet, mégis benne van a falakban — reflex? — a búvás, a hallga­tás, a jobbágyvilág. — A jobbágyok­nak háromféle terhet kel­lett viselni. A telek után fölldbért, füst­pénzt fizettek. Azután természetbeni szol­gáltatásokkal járultak hozzá a földesúr háztartásához. Ajándékkal, állattal, borral. Végül robotot végeztek, igával, iga nél­kül. Tud oroszul? Ráköty­e dolgozni. Az­előtt szerjárásnak hívták. — Egyszer, tízszer járásnak? Nevetünk. Nevetünk a múltakon. Tarró Mihály hozzájuk is ért, eszével, szívével ismeri a vidéket. — Az ember aranyi, amennyit kitalpal magának. Érti ugye? Szóval nem úgy! A hazája is annyi! Én, Sopronban kezdtem ... Nem mondja tovább. — Ez az ország legszebb része, ugye? Nem hallgathatok, meghajtom a fejem. Ő bemegy az italboltba szőlőlevet inni. A tömzsi templom mellől fölnézek a várra; nem barátságos, mégis azt bizakodom, hogy nemcsak zúdult, hanem óvott is. A 13. században építették, az Aba-nembéli Kompolt Amdronicus mondhatta volt: oda húzzátok a falakat! A szikla majdnem függőleges, ám senkiinek se jutott eszébe kételkedni. — Hatalmas köveket cipeltek oda. Van olyan, amelyik másfél méteres. A vékony bácsi viszi a zsákot fölfelé a göröngyön. — Nem nehéz? — Ez? Csinál a disznóknak, mert kevés a krumpli. — VOM már fönn? — Persze, sokszor. Kerestük a kincseket. — És találtak? Hallgat, összehúzza a szemét. Az arcá­ból találgatok. — Lányt? • — Jó egészséget — köszön el, hirtelen másfelé megy. Elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy melyik úton jutok föl, így bozótban kú­szom a meredekebbik oldalon. Rossz le­hetett várban lakni, gondolom közben, té­len hideg, nyáron meleg, takarítani sem bírták rendesen. A sziklába vájt lépcsők véget érnek. Vaskos kapun megyek át, fe­jem fölött rések, a szakállszárító marad­ványai. Itt tanyáztak a drabantok. Micso­da semmittevő foglalatosság volt. A szűk kapuudvar és a keskeny falszoros után gizgazos udvarba érek, egykor itt állt a palota, a várúr lakása. A belsőtornyos várakat csigavonal men­tén építették, hogy minél nehezebben lehes­sen bejutni. Elsősorban a természeti adott­ságokat használták ki, és, ezt akadályokkal tetézték, farkasveremmel, árkokkal, szaka­szos tagolással. Bánk bán volt ennek a megyének ura, amikor Andronicus, akit ki tudja mért vakítottak meg, Füzért a ki­rálynak adta. IV. Béla lányának, Anná­nak adományozta, ő pedig fiainak örökíti. István­, az ifjú király azonban ebbe nem nyugodott bele, elvette unokatestvéreitől a várat, amiért a pápa is eredménytelenül utasította rendre és visszaadásra. IV. Béla tehát fia ellem indult, de mint annyi más­ban, ebben az ostromban is kudarcot val­lott. Mihály ispán, az építő fia, megvédte a várat István számára. Ekkor keletkezhe­tett a kiskirálykodás-forrás, amelyből táp­lálkozva évtizedek múlva az Abák, Zách, Csák magasodtak fel, az országot árnyé­kolva. A vár gótikus kápolnája szinte ép, a fa­lak­ vakítanak, csontok. A Habsburg-fé­­lelem csak a lágy részeket robbanthatta, a test váza állta a pusztítást. A falpill­éreket szoborfülkék szakítják meg­, kecses vonalak ívelnek keresztbe, fölfelé. Az ablakokból elégedetten pillanthattak le a vár urai. Az eke alá láthattak, a köpülőbe nézhettek Szorgalom, állatok, karéj-kertek. Mozdul a búza. Nem­sokára aratás lesz. „Nagyságos és minekünk mindenkoron Kegyelmes Urunk! Örökké való szolgála­­tonknak ajánlását jelentjük. Ennek előtte is gyakorta akartuk az mi sok nyomorú­ságainkat megjelenteni, de Nagyságod mi­­tőlünk igen távoli volt. Im ismég az kö­lesvetés kezdetik, akkor ismég arra bár­munkat, magunkat ráverik, ott is még egy hétig kell lennünk. Az után meg elkezde­tik az parlagszántás. Akkor két hétig kell rajta lennünk. Ezen könyörgünk, hogy Nagyságod tehetne valamit szakasztást ben­ne.” A hang évszázadokon át ugyanaz, olyan, mint­­az állandóan forró vízé, s csak időm­ként szikrázik ki, épp a környék emberei: Kecskés Aszailói, Lőrinc pap, Kiss Albert, Tokaji Ferenc mondták a más szót. De hány és hány korlátolt, csak ütni ké­pes főúr terítette hízó tekintetét a házak­ra? Hányszor hagyták ott őket, hogyha nem volt tanácsos orrot dugni se, a lentie­ket? Ki akarhatta netalán hasznosítani, s nem mezítlenné fogyasztani a sorsuk­ meg­­adókat? Aba? Perényi Péter? Báthori Er­zsébet? ... A karvaly-hatalmat a táj is sugallja. Eldugott, sűrű, vad. Csák! Füzér nem volt övé, csak a harmadik, negyedik, negyvenedik vár. Minek kellett aranyi? A bizalmatlansá­g miatt is. Mégis ezek a vá­rak hamar elveszítették jelentőségüket. Forgalomkiesés, vízhiány, halálozás. (Mi­lyen kíméletlen, csatározások indultak meg egy-egy várúr halála után! Tragikomédiák szólhatnának róluk!) Füzér a 14. században a Drugetheké, Ká­roly Róbert hív embereié, majd 1430-ban Zsigmondiét a Perényi család kapja meg. A kápolna alatt dongaboltozatos helyi­ség sötétítik. Hűvös, jó fészekhely mada­raknak. Keskeny,­­lőrésszerű ablakokon szűrődik be a fény. Kinn az udvaron két férfi beszélget, sátoraljaújhelyiek, itt nya­ralnak. * — Menj csak, nézz be. Ott őrizték a ko­ronát, abban a kápolna alatti pincében. Megkondul a csönd a kicsiny helyiség­ben. Az elmúlás mértéke az üresség. Lem­ a községben sem tudja a koronát senki. Baj? Vagy nem? Elvégre ami nem fontos, az kihujlik. Perényi Péter 24 éves a mohácsi csata idején.. Nem ügyetlen, eszes ember. A ve­reség után első dolga volt, hogy Sárospa­­takot elfoglalja. A koronát is úgy őrizte, mint a magáét: zsarolni. Csak úgy adta ki mindkét királynak, hogyha megerősítik a birtokaiban. Igaz ugyan, hogy Ferdinánd­­nak Füzér alá kellett vonulnia, de ost­romra nem került sor. Perényi hajlékony fickó volt. Sorsunk, hogy a legkritikusabb pillana­tokban a döntés, a megoldás-lehetőség levegő-keverngő emberek kezébe került. Akkor: Török Bálint, Móré László, Fran­­gepán meg a többiek, akiket egyszer itt, másszor a Habsburg pártján találunk, fogják a sorsot. „A koronát Várdai Pál és Prini Péter koronaőr tartották kezükben. Pirini neve­tősen nagy hangon mondta: magyarok itt a korona, amelyet én 3 évig nem láttam. Meg akarjátok-e koronázni Zápolya Sze­pesi Jánost? Móré, Török Bálint, Perényi azon élcelődtek, hogy a korona nagy volt János fejére. Gúnyosan kérdezgették egy­mást: ez akar király lenni it?” Az évszám: 1527! Mindezzel együtt Perényi Szapolyai egyik legjobb embere, követe, vajdája, feleség­kérője, Szapolyai ja! Ugyanis János király őt küldi Cserni Jován, a parasztvezér el­len, aki Perényist Szőlősnél csúnyán meg­verte. A koronaőr üggyel-bajja­l futott ha­za, Füzérvárra, és gyalázatát aztán János királyra kente. Később végképp Ferdinánd pártjára állt, és titokban azt tervezgette, hogy a koronát a maga fejére teszi. Emiatt börtönbe vetették, ahol hatévi raboskodás után meghalt. A fia sem volt különb. Ő a bátyját a Bodrogba dobatta, feleségét megmérgezte. — Szép kis család — jegyzem meg. A Nádasdyak Báthori Erzsébet néven ju­tottak a várhoz. „Volt ekkor a füzéri vár­ban két felé nyíló kapu az palánk keríté­sén, mellette drabontház. A kapu ellené­ben egy tömlöc ajtaja. A kapu között va­gyon tüzelőhely, egy kőkéményes. Az ká­polna felé vagyon, a kápolna előtt egy nagy puszta palota, fapadlásos. Puszta pa­lota alatt nagynak négy pincék.” — olvas­hatjuk az 1665-ös inventáriumban. Egy év múlva a Wesselényi-összeesküvés résztve­vőjeként Nádassdy Ferencet vesztőhelyre viszik. Nem itt, hanem Sullyán módolta a többiekkel a cselekvési lehetőségeket. Már neki is sok volt az osztrák kény. Füzérnek , ekkor semmi fontossága. Legfeljebb szál­ka a Habsburgok szemében. Forr az or­szág, s a szitavárák, mint Regéc, Szólánc, Rudnok lerombolandó erősségek. Álldogálnak a hegyek félkörben, akárha zöld bárányok. Őrhegy, Száratóhegy ... Le­hajolnak a megbillent­­tábláikhoz, a Kö­lesréthez, Meleszkéhez. Távolabb favágók készülődnek a döntéshez: a hajókhoz. A várat a Habsburg-ijedezés döntötte le. Parasztok, ácsok, kőmívesek, kőfejtők, ak­namesterek kelítettek hozzá, legalább két­ezer ember. Márpedig a község lakossága sosem érte el a felét sem. Ma 800 fő. — Nem akarnak házasodni a fiatalok. Tavaly is csak hat házasságkötés volt. — Inkább nősülnék — vigyorodik el az egyik munkás. A hűvös italboltban jólesik sörözni. A viaszosvászon-asztal­nál hárman ülnek, a vágásból szaladtak le, elég lesz a sgallya­­zásra visszamenni. Folyik a veríték nya­kukon, összevissza ingben vannak, az it­teni népek nem sokat adnak az öltözkö­désre. Fő, hogy a ruha hasznos legyen. Mondta is a vegyesboltos, hogy egész év­ben mindössze 4000 forint a ruházati cik­kek forgalma. — Azt is carp-csup holmikra költik. Látszik, hogy nem idevalósi ember, mert akkor nem említené. Viszont majd minden lakásban van rá­dió, s a lélekszámhoz viszonyítva messze környéken itt hallgathatják legtöbben a műsorokat. A könyvekről már nem is kell szólni! No meg a turistákról. — Megszoktuk már az idegeneket —, veszi vissza a fonalat az erdész. — Külön­ben is, a magyar paraszt sosem volt bá­­mulós fajta. Azt inkább városban látni, például a Váci utcában, hogyha megáll egy külföldi kocsi, mindjárt körül­bámu­l­­ják. Nem, nálunk, hogyha valaki ismeret­len jön, akkor köszöntjük. Esetleg segít­jük, eligazítjuk. — A kápolnából turistaszállót akarnak építeni. Nem is szükséges hozzá sok pénz, hiszen a falai épek. Erősebbek, mint sok mai lakóházé. — Mert társadalmi munkában építet­ték. — Jó kis társadalmi munka volt az! Nem éltem volna akkor! Rakódnak egymásra a mondatok, a múltról kevés szó esik, inkább a napok­ról, gondokról, téeszről, háztájiról. Az er­dész is belemerül a teendőkbe. A munká­sokkal vágásbecslésről beszél. Érthetetlen mondatok számomra, mégis melegek, ter­mészetesek. Az életük! Tehén, sertés, ló, juh, szántó, kert, szőlő.­­Nincs sok ugyan, de évről évre nő. Nem szokták még meg a vincelléreskedést, meg kell hát tanulni!) Rét, legelő, erdő. Milyen igazságtalan, hogy a történelem­ben királyok, hadvezérek, kiemelkedő egyéniségek neve marad meg. A vár ese­tében is a várurak sorsa nyomon követ­hető, megismerhető. Az írás emlékezetben tartja. Ellenben a házatlan zsellérek, a szárazóvetők, akiknek fiai is az ekénél ma­radtak, és az ő fiaik is, az erdőőrök, a méhészek, a pásztorok kimaradtak a kró­nikákból. Tarró Mihály azt mondta egyszer, hogy a füzériek fölrobbanthatatlanok. — Mint mindenki más — teszem most hozzá gon­dolatban. Az út, a házfalak, a földcsík, a vágás, egy ösvény a hegyoldalban, ame­lyet nemzedékek tapostak ki konokan, egy mozdulat, amellyel az át­alart húzza végig a fa törzsén Balogh Ferenc, hogy megje­lölje, sőt a vár ép fala mutatja az ő hal­hatatlanságukat. Itt minden emlékművük! KODÁLY: FELSZÁLLOTT A PÁVA DEMETER ISTVÁN RAJZA Irodalmi és kulturális lap, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács lapja — Főszerkesztő: Gulyás Mihály — Szerkesztő: Zimonyi Zoltán — Szerkesztő bizottság: Bohus János (tördelőszerk.), Feledy Gyula (művészeti szerk.), dr. Kabdebó Lóránt (kritika), Molnár Imre (riport, publicisztika), Papp Lajos (kulturális rovat), Ser­főző Simon (vers) — Kiadja a Borsod megyei Lapkiadó Vállalat — Felelős kiadó: Veres Mihály — Szerkesztőség: 3527 Miskolc, Bajcsy-Zs. u. 15. T.: 36-579. — Terjeszti a Magyar Posta — Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlapirodánál (KHI, Budapest, V., József nádor tér I. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-­96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 24 Ft — Megje­lenik minden hónap elsején — Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza — Borsod megyei Nyomdaipari Vállalat — F. v.: Szemes István

Next