Napjaink, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-02-01 / 2. szám
Üstök Péter riportja FÜZÉR A hepehupás földből kúpos hegy emelkedik. Hirtelen sziklák karcolják már messziről a szemet, rajta a mondák, komor krónikák víhatatlan fészke: a vár. Babolnázva megyek a tehenek ösvényén. Mintha középkort idéző emlékezetem serkentené: a romok fölött egy kétméteres szárnyú madár köröz. Sas? Itt? Meglepődöm. Mindjárt lecsap! A sárga földeken dolgozó asszonyok ügyet sem vetnek rá, hajlongatnak tovább ősi, helyettesíthetetlen mozdulatokkal. Fejükön vörös, kék kendő a legrekkenőbb időben is: asszonyiságuk jelképe. Némelyiken idres szoknya mutatja, ide tartoznak, ez a vidék köti őket, ez a közösiág, s ami nékik természetes, a városi embernek, főleg a fővárosinak — irigységokozó. Tartozni valahová! Elfogadni a követelményeket, tudni a rendet, a tegnapot, a többieket t Évődő szavak járnak körbe. — Megetted már az ünnepi körtét? — Vigyázz, nehogy a gigádon akadjon! Kilenc óra van. A nagy madár helikopter-imbolygással emelkedik, süllyed. Mire vadászik? Legfeljebb ürgére, mezei patkányra. Más úgyse veszi komolyan. Elmúltak a régi idők, még ijesztgetni is. A tömött erdők is egykedvű méltósággal törődtek bele ebbe a sorsba, fogyatkoznak a szálkatonák, magukkal kell hát foglalkozniuk. Az állomány tíz év alatt felére csökkent. A vár hegye is furcsán megkopasztott, mint a pulyka, olyan. — Két éve aszály forrázta az erdei és feketefenyőket: most csináljuk a fölújítást — mondja az erdész. A község üres. Mindenki dolgozik: a Rákócziban vagy az erdőgazdaságban, jó néhányan meg eljárnak Hollóházára, a vasúthoz, Pálházára. A házak a vár alatt guggolnak, s képzelem, hogy mennyit kaphattak onnan felülről. Jóllehet alig látni régi viskót, múltat mutató épületet, mégis benne van a falakban — reflex? — a búvás, a hallgatás, a jobbágyvilág. — A jobbágyoknak háromféle terhet kellett viselni. A telek után fölldbért, füstpénzt fizettek. Azután természetbeni szolgáltatásokkal járultak hozzá a földesúr háztartásához. Ajándékkal, állattal, borral. Végül robotot végeztek, igával, iga nélkül. Tud oroszul? Rákötye dolgozni. Azelőtt szerjárásnak hívták. — Egyszer, tízszer járásnak? Nevetünk. Nevetünk a múltakon. Tarró Mihály hozzájuk is ért, eszével, szívével ismeri a vidéket. — Az ember aranyi, amennyit kitalpal magának. Érti ugye? Szóval nem úgy! A hazája is annyi! Én, Sopronban kezdtem ... Nem mondja tovább. — Ez az ország legszebb része, ugye? Nem hallgathatok, meghajtom a fejem. Ő bemegy az italboltba szőlőlevet inni. A tömzsi templom mellől fölnézek a várra; nem barátságos, mégis azt bizakodom, hogy nemcsak zúdult, hanem óvott is. A 13. században építették, az Aba-nembéli Kompolt Amdronicus mondhatta volt: oda húzzátok a falakat! A szikla majdnem függőleges, ám senkiinek se jutott eszébe kételkedni. — Hatalmas köveket cipeltek oda. Van olyan, amelyik másfél méteres. A vékony bácsi viszi a zsákot fölfelé a göröngyön. — Nem nehéz? — Ez? Csinál a disznóknak, mert kevés a krumpli. — VOM már fönn? — Persze, sokszor. Kerestük a kincseket. — És találtak? Hallgat, összehúzza a szemét. Az arcából találgatok. — Lányt? • — Jó egészséget — köszön el, hirtelen másfelé megy. Elfelejtettem tőle megkérdezni, hogy melyik úton jutok föl, így bozótban kúszom a meredekebbik oldalon. Rossz lehetett várban lakni, gondolom közben, télen hideg, nyáron meleg, takarítani sem bírták rendesen. A sziklába vájt lépcsők véget érnek. Vaskos kapun megyek át, fejem fölött rések, a szakállszárító maradványai. Itt tanyáztak a drabantok. Micsoda semmittevő foglalatosság volt. A szűk kapuudvar és a keskeny falszoros után gizgazos udvarba érek, egykor itt állt a palota, a várúr lakása. A belsőtornyos várakat csigavonal mentén építették, hogy minél nehezebben lehessen bejutni. Elsősorban a természeti adottságokat használták ki, és, ezt akadályokkal tetézték, farkasveremmel, árkokkal, szakaszos tagolással. Bánk bán volt ennek a megyének ura, amikor Andronicus, akit ki tudja mért vakítottak meg, Füzért a királynak adta. IV. Béla lányának, Annának adományozta, ő pedig fiainak örökíti. István, az ifjú király azonban ebbe nem nyugodott bele, elvette unokatestvéreitől a várat, amiért a pápa is eredménytelenül utasította rendre és visszaadásra. IV. Béla tehát fia ellem indult, de mint annyi másban, ebben az ostromban is kudarcot vallott. Mihály ispán, az építő fia, megvédte a várat István számára. Ekkor keletkezhetett a kiskirálykodás-forrás, amelyből táplálkozva évtizedek múlva az Abák, Zách, Csák magasodtak fel, az országot árnyékolva. A vár gótikus kápolnája szinte ép, a falak vakítanak, csontok. A Habsburg-félelem csak a lágy részeket robbanthatta, a test váza állta a pusztítást. A falpilléreket szoborfülkék szakítják meg, kecses vonalak ívelnek keresztbe, fölfelé. Az ablakokból elégedetten pillanthattak le a vár urai. Az eke alá láthattak, a köpülőbe nézhettek Szorgalom, állatok, karéj-kertek. Mozdul a búza. Nemsokára aratás lesz. „Nagyságos és minekünk mindenkoron Kegyelmes Urunk! Örökké való szolgálatonknak ajánlását jelentjük. Ennek előtte is gyakorta akartuk az mi sok nyomorúságainkat megjelenteni, de Nagyságod mitőlünk igen távoli volt. Im ismég az kölesvetés kezdetik, akkor ismég arra bármunkat, magunkat ráverik, ott is még egy hétig kell lennünk. Az után meg elkezdetik az parlagszántás. Akkor két hétig kell rajta lennünk. Ezen könyörgünk, hogy Nagyságod tehetne valamit szakasztást benne.” A hang évszázadokon át ugyanaz, olyan, mintaz állandóan forró vízé, s csak időmként szikrázik ki, épp a környék emberei: Kecskés Aszailói, Lőrinc pap, Kiss Albert, Tokaji Ferenc mondták a más szót. De hány és hány korlátolt, csak ütni képes főúr terítette hízó tekintetét a házakra? Hányszor hagyták ott őket, hogyha nem volt tanácsos orrot dugni se, a lentieket? Ki akarhatta netalán hasznosítani, s nem mezítlenné fogyasztani a sorsuk megadókat? Aba? Perényi Péter? Báthori Erzsébet? ... A karvaly-hatalmat a táj is sugallja. Eldugott, sűrű, vad. Csák! Füzér nem volt övé, csak a harmadik, negyedik, negyvenedik vár. Minek kellett aranyi? A bizalmatlanság miatt is. Mégis ezek a várak hamar elveszítették jelentőségüket. Forgalomkiesés, vízhiány, halálozás. (Milyen kíméletlen, csatározások indultak meg egy-egy várúr halála után! Tragikomédiák szólhatnának róluk!) Füzér a 14. században a Drugetheké, Károly Róbert hív embereié, majd 1430-ban Zsigmondiét a Perényi család kapja meg. A kápolna alatt dongaboltozatos helyiség sötétítik. Hűvös, jó fészekhely madaraknak. Keskeny,lőrésszerű ablakokon szűrődik be a fény. Kinn az udvaron két férfi beszélget, sátoraljaújhelyiek, itt nyaralnak. * — Menj csak, nézz be. Ott őrizték a koronát, abban a kápolna alatti pincében. Megkondul a csönd a kicsiny helyiségben. Az elmúlás mértéke az üresség. Lem a községben sem tudja a koronát senki. Baj? Vagy nem? Elvégre ami nem fontos, az kihujlik. Perényi Péter 24 éves a mohácsi csata idején.. Nem ügyetlen, eszes ember. A vereség után első dolga volt, hogy Sárospatakot elfoglalja. A koronát is úgy őrizte, mint a magáét: zsarolni. Csak úgy adta ki mindkét királynak, hogyha megerősítik a birtokaiban. Igaz ugyan, hogy Ferdinándnak Füzér alá kellett vonulnia, de ostromra nem került sor. Perényi hajlékony fickó volt. Sorsunk, hogy a legkritikusabb pillanatokban a döntés, a megoldás-lehetőség levegő-keverngő emberek kezébe került. Akkor: Török Bálint, Móré László, Frangepán meg a többiek, akiket egyszer itt, másszor a Habsburg pártján találunk, fogják a sorsot. „A koronát Várdai Pál és Prini Péter koronaőr tartották kezükben. Pirini nevetősen nagy hangon mondta: magyarok itt a korona, amelyet én 3 évig nem láttam. Meg akarjátok-e koronázni Zápolya Szepesi Jánost? Móré, Török Bálint, Perényi azon élcelődtek, hogy a korona nagy volt János fejére. Gúnyosan kérdezgették egymást: ez akar király lenni it?” Az évszám: 1527! Mindezzel együtt Perényi Szapolyai egyik legjobb embere, követe, vajdája, feleségkérője, Szapolyai ja! Ugyanis János király őt küldi Cserni Jován, a parasztvezér ellen, aki Perényist Szőlősnél csúnyán megverte. A koronaőr üggyel-bajjal futott haza, Füzérvárra, és gyalázatát aztán János királyra kente. Később végképp Ferdinánd pártjára állt, és titokban azt tervezgette, hogy a koronát a maga fejére teszi. Emiatt börtönbe vetették, ahol hatévi raboskodás után meghalt. A fia sem volt különb. Ő a bátyját a Bodrogba dobatta, feleségét megmérgezte. — Szép kis család — jegyzem meg. A Nádasdyak Báthori Erzsébet néven jutottak a várhoz. „Volt ekkor a füzéri várban két felé nyíló kapu az palánk kerítésén, mellette drabontház. A kapu ellenében egy tömlöc ajtaja. A kapu között vagyon tüzelőhely, egy kőkéményes. Az kápolna felé vagyon, a kápolna előtt egy nagy puszta palota, fapadlásos. Puszta palota alatt nagynak négy pincék.” — olvashatjuk az 1665-ös inventáriumban. Egy év múlva a Wesselényi-összeesküvés résztvevőjeként Nádassdy Ferencet vesztőhelyre viszik. Nem itt, hanem Sullyán módolta a többiekkel a cselekvési lehetőségeket. Már neki is sok volt az osztrák kény. Füzérnek , ekkor semmi fontossága. Legfeljebb szálka a Habsburgok szemében. Forr az ország, s a szitavárák, mint Regéc, Szólánc, Rudnok lerombolandó erősségek. Álldogálnak a hegyek félkörben, akárha zöld bárányok. Őrhegy, Száratóhegy ... Lehajolnak a megbillenttábláikhoz, a Kölesréthez, Meleszkéhez. Távolabb favágók készülődnek a döntéshez: a hajókhoz. A várat a Habsburg-ijedezés döntötte le. Parasztok, ácsok, kőmívesek, kőfejtők, aknamesterek kelítettek hozzá, legalább kétezer ember. Márpedig a község lakossága sosem érte el a felét sem. Ma 800 fő. — Nem akarnak házasodni a fiatalok. Tavaly is csak hat házasságkötés volt. — Inkább nősülnék — vigyorodik el az egyik munkás. A hűvös italboltban jólesik sörözni. A viaszosvászon-asztalnál hárman ülnek, a vágásból szaladtak le, elég lesz a sgallyazásra visszamenni. Folyik a veríték nyakukon, összevissza ingben vannak, az itteni népek nem sokat adnak az öltözködésre. Fő, hogy a ruha hasznos legyen. Mondta is a vegyesboltos, hogy egész évben mindössze 4000 forint a ruházati cikkek forgalma. — Azt is carp-csup holmikra költik. Látszik, hogy nem idevalósi ember, mert akkor nem említené. Viszont majd minden lakásban van rádió, s a lélekszámhoz viszonyítva messze környéken itt hallgathatják legtöbben a műsorokat. A könyvekről már nem is kell szólni! No meg a turistákról. — Megszoktuk már az idegeneket —, veszi vissza a fonalat az erdész. — Különben is, a magyar paraszt sosem volt bámulós fajta. Azt inkább városban látni, például a Váci utcában, hogyha megáll egy külföldi kocsi, mindjárt körülbámulják. Nem, nálunk, hogyha valaki ismeretlen jön, akkor köszöntjük. Esetleg segítjük, eligazítjuk. — A kápolnából turistaszállót akarnak építeni. Nem is szükséges hozzá sok pénz, hiszen a falai épek. Erősebbek, mint sok mai lakóházé. — Mert társadalmi munkában építették. — Jó kis társadalmi munka volt az! Nem éltem volna akkor! Rakódnak egymásra a mondatok, a múltról kevés szó esik, inkább a napokról, gondokról, téeszről, háztájiról. Az erdész is belemerül a teendőkbe. A munkásokkal vágásbecslésről beszél. Érthetetlen mondatok számomra, mégis melegek, természetesek. Az életük! Tehén, sertés, ló, juh, szántó, kert, szőlő.Nincs sok ugyan, de évről évre nő. Nem szokták még meg a vincelléreskedést, meg kell hát tanulni!) Rét, legelő, erdő. Milyen igazságtalan, hogy a történelemben királyok, hadvezérek, kiemelkedő egyéniségek neve marad meg. A vár esetében is a várurak sorsa nyomon követhető, megismerhető. Az írás emlékezetben tartja. Ellenben a házatlan zsellérek, a szárazóvetők, akiknek fiai is az ekénél maradtak, és az ő fiaik is, az erdőőrök, a méhészek, a pásztorok kimaradtak a krónikákból. Tarró Mihály azt mondta egyszer, hogy a füzériek fölrobbanthatatlanok. — Mint mindenki más — teszem most hozzá gondolatban. Az út, a házfalak, a földcsík, a vágás, egy ösvény a hegyoldalban, amelyet nemzedékek tapostak ki konokan, egy mozdulat, amellyel az átalart húzza végig a fa törzsén Balogh Ferenc, hogy megjelölje, sőt a vár ép fala mutatja az ő halhatatlanságukat. Itt minden emlékművük! KODÁLY: FELSZÁLLOTT A PÁVA DEMETER ISTVÁN RAJZA Irodalmi és kulturális lap, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács lapja — Főszerkesztő: Gulyás Mihály — Szerkesztő: Zimonyi Zoltán — Szerkesztő bizottság: Bohus János (tördelőszerk.), Feledy Gyula (művészeti szerk.), dr. Kabdebó Lóránt (kritika), Molnár Imre (riport, publicisztika), Papp Lajos (kulturális rovat), Serfőző Simon (vers) — Kiadja a Borsod megyei Lapkiadó Vállalat — Felelős kiadó: Veres Mihály — Szerkesztőség: 3527 Miskolc, Bajcsy-Zs. u. 15. T.: 36-579. — Terjeszti a Magyar Posta — Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlapirodánál (KHI, Budapest, V., József nádor tér I. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 24 Ft — Megjelenik minden hónap elsején — Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza — Borsod megyei Nyomdaipari Vállalat — F. v.: Szemes István